Ha nem hazudsz, nem fizetek

2008.02.18. 16:58
29 hozzászólás

Két hete Spanyolországban voltam motorozni, velem volt Zsilják Lajos, a Motomix magazin főszerkesztője is. Amikor feladtuk a csomagot, Lajos csodálkozva megkérdezte:

– Te feladod a bukósisakot is? Én azt mindig kézipoggyászként viszem. Azt válaszoltam neki, hogy én eddig mindig feladtam és soha nem volt problémám.


Sajnos az ilyen válaszok mindig magukra rántják a végzetet. Amikor a hazaúton leszálltunk, a Ferihegyi váró csomagtovábbító szalagjánál hiába vártam a sporttáskát: amiben a sisak volt, nem jött. Úgyhogy szépen átballagtam az Elveszett csomagok feliratú pulthoz, felvetettem a jegyzőkönyvet, és az ott ülő hölgy elkérte a telefonszámomat is, hogy értesítsenek, amikor megjött az elkóborolt poggyász.

Két nap múlva csöngött a telefon, mondták, hogy négyre jön valaki a csomaggal. Jött is, egy leplombált nejlonzsákkal, benne mindenféle holmival. Mondta, írjam alá a papírt, meg is tettem szépen, és bekereteztem, hogy „a csomagot sérülten vettem át”.

Na, ettől elgurult az emberem gyógyszere és rám förmedt: Azt meg mér’ karikázta be? Mondom neki, hogy azért, mert sérült a csomag. De a nejlonzsák nem sérült, és az számít csomagnak, tőlem ezt most nem fogják átvenni! – morgolódott tovább.


A helyzet abszurditásától kicsit szédelegve megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nekem a csomag az én csomagomat jelenti, és más módon nem tudom rögzíteni, hogy darabokban kaptam vissza. Ezzel meggyőzni nem tudtam, de más eszköze nem lévén, kikapta a papírt a kezemből, és haragosan elviharzott.


Bementem a házba, és számbavettem, mi van a zacskóban. Visszakaptam a motoros csizmám egyik felét, épségben. A bukósisakomat is, bélésétől megfosztva és rommá törve, az üvegszálas héjról lejött a festék és felpuhult, mint a szivacs. Ott volt a sporttáskám is, az összes varrása mellett széttépve, a végén kilyukasztva. Bónuszként – talán a hiányzó csizma helyett – kaptam még négy darab különböző méretű, fiúra és lányra való gyerekruhát, olajosan.


Tárcsáztam a Malévot, és az illetékesnek elmeséltem a történetet. Az illetékes kétkedett, azt mondta, hogy az ő kollégái semmiféle sérülésről nem vettek fel jegyzőkönyvet. Én kötöttem az ebet a karóhoz, ezért megígérte, hogy visszahív. Negyed óra múlva, már sokkal kedvesebb tónusban felhívott, és elnézést kért. A csomag tényleg sérülten érkezett, érkezéskor másfél kilóval kevesebbet nyomott, mint feladáskor, a gyerekruhákat dobjam ki (!) és írjak egy listát a kárigényemről.

A listát megírtam, fillérre annyiról, amennyit a cuccok értek, elküldtem, és felhívtam egy légitársaságnál dolgozó ismerősömet. Azt mondta, amire számítottam: hülye vagyok. Jóval többről kellett volna kárigényt írnom, mert nem fogják kifizetni. Én mondtam, hogy nem hazudok. Ő mondta, hogy akkor nem térítik meg a károm, aztán kacagva elbúcsúztunk.

Persze úgy lett, ahogy ígérte. Felhívtak a Malévtól, és mondták, hogy kifizetik a táskát, meg a többi felét. Ha van számlám, akkor az egészet. Én azt mondtam ez életidegen. Ők azt válaszolták, ez a szabály, egyébként próbálkozzak a biztosítómmal, majd ők kifizetik a másik felét.

Most itt tartok, és már előre hányok attól, hogy mennyi adminisztrációba fog kerülni, míg hozzájutok a károm összegének töredékéhez. Aztán szeretném, ha valamelyik maléves velem jönne, és velem maradna, míg nem találok 48-as krosszcsizmát és XXL-es krosszbukót, itt Magyarországon. Közben majd – szórakozásból – mérjük az eltelt időt, az elfogyasztott benzint, és beszélgetünk, milyen fontos az ügyfélközpontúság.