Ki hogy ünnepli március 15-ét?

2008.03.16. 22:02
56 hozzászólás

Én például motorozással.

Reggel feltettük a fiammal a Pannónia első kerekére a tapadas.hu-n vásárolt Mitas gumit, délben elmentünk ebédelni a nagyszülőkkel és hazatérve úgy döntöttem, szép idő van, megyek egy rövid próbakört a Pancsival.


Evés közben jön meg az étvágy, az első száz méter után már új, merészebb útvonalterven gondolkodtam, és fehéreket pöffenve a Pilis felé vettem az utat. Az ötletemmel láthatóan nem voltam egyedül, a Dobogókőről lefelé vezető útról több motoros jött szembe, mint autó. Én azonban nem akartam a 44 éves motort az emelkedőkön felkínozni, ezért Pilisszentkeresztnél balra fordultam.

Baj nélkül kaptattam fel Pilis alatt vezető szerpentinen Szántóig, ahonnan hosszan lejteni kezd az út. Pömmpörömpömm – gurultam lefelé motorfékezve vagy egy kilométert, aztán a templomnál rácsavartam a gázt.

De nem történt semmi.

Hörögve lassult a gép, aztán egyszer csak elfogyott a lendület és végképp leálltam.

Biztos beköpte a gyertyát – gondoltam, és az isteni szerencsémre ott álldigáló simsonos srácoktól kértem egy gyertyakulcsot, mert persze szerszám az nem volt nálam, csak egy Leatherman-szerű összehajtogathatós izé.

A gyertya sajnos jól nézett ki. Viszont szikra, az nem volt. Az oldaldeklit leszedve kiderült, hogy a megszakítóhézag rendben van, úgyhogy felhagytam a hibakereséssel, és tolni kezdtem.

Húsz kilométeres út állt előttem.

Az első két kilométer vidám volt, mert a napsütötte út enyhén lejtett, és hol tolva, hol rollerozva, hol gurulva egész szépen haladtam. De régi biciklis bölcsesség, hogy ahol lejtő van, ott nem messze az emelkedő sem. Zihálva, egyre csökkenő erővel toltam felfelé a motort, amikor egy Ford Maverick fékezett le előttem. A Belsőség senior kommentelője – mellesleg régi barátom – GYUSZI BÁCSI ugrott ki belőle.

– Hát te mit csinálsz itt?
– Tolom a motort.
– Hova?
– Haza.
– De az még húsz kilométer!
– Ja, én is úgy számolom.

Addigra már GYUSZI BÁCSI felesége és három lánya is kiugrott az autóból, és csicseregve vették körül a döglött Pannóniát.


A mentőötlet Gyuszi feleségének, Zsófinak a fejéből ugrott ki: Hívjuk fel a Maci bácsit! (Elnézést, de ebben a történetben úgy látszik minden lényeges szereplő két szótagú, i-re végződő becenevű bácsi) Nem nagyon hittem abban, hogy március 15-én délután valaki is rávehető arra, hogy engem hazaszállítson a motorommal, de tévedtem. A hívás után tíz perccel már fékezett is előttünk egy fehér Toyota kisbusz és hárman egy pillanat alatt beemeltük a motort.

Rögzítő eszköz híján a kerékdobra ültem és átöleltem a nyerget, így indultunk el. Maci bácsiról – aki sem macinak, sem (öreg) bácsinak nem néz ki – kiderült, hogy képzőművész, de a kenyérre valót szállítással keresi meg.


Pillanatok alatt hazaértünk, levettük a motort, és fizetni szerettem volna.

– Mennyivel tartozom?
– Semennyivel.
– Jaj dehogynem, vasárnap délután van…
– Mondom, semennyivel, és ne beszéljünk többet róla.
– Legalább a benzin árát…
– Szó sem lehet róla. A segítségnyújtás nem forintosítható. – zárta le ellentmondást nem tűrő hangon a beszélgetést Maci bácsi, és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját.

Csak álltam, néztem a távolodó Toyotát, vigyorogtam, és arra gondoltam: Ilyen nincs.

(Elnézést a rossz minőségű képekért, Gyuszi mobiljával készültek)