Alival kesztyűzni

2008.04.08. 16:18
127 hozzászólás

Ismételten üdvözlöm a műértő közönséget!

 
Mint az tudvalévő, állandó jellegű tettestársaimmal feszített tempóban igyekszünk eleget tenni született autóbuzériánk velünk szemben támasztott követelményeinek.
Néha azonban meg kell állni pár röpke pillanatra.
Olyan percek ezek, amikor valami nem mindennapi, addig csak képzeletünkben vagy a képernyőkön bitek és pixelek formájában, esetleg szarrá gyűrött videószalagokon létező isteni kinyilatkoztatásba botlunk.
Mint mondjuk Stig Blomqvist Quattro S1-ese.
Amitől meglett férfiemberek gatyájába is hirtelen sátrat ver a Mókus őrs.
Blomqvist életrajza helyett beszéljen a tény, hogy 1996-ban meghívásos alapon indult az RAC Ralin, ahol összesítésben harmadik lett. Egy 1,6-os Felicia Kit Carral, 50 évesen.
Áhitat? Megilletődés? Nem is, inkább csak mélységes tisztelet és csodálat, ami először megtöri a dermedtséget.
Nem csak azért, mert a Quattro lényegében megreformálta a ralit.
Nem csak azért, mert egy rég letűnt kőkemény kor mementója.
Ez itt előttünk 500-550 lóerő és alig több, mint egy tonna.

Mielőtt az előző mondaton csak úgy átsiklanának, mint unalmas, száraz számokon, olvassák el még egyszer annak a ténynek a tükrében, hogy egy Dae pardon Chevrolet Spark 850 kiló. Jó eséllyel egyikünk sem tudja, milyen lehet élőben. Ezt versenyszerűen használni nem evilági dolog.

A „kurz” Quattro Sport a „mezei” Quattro 320 mm-rel rövidített tengelytávú alvázára épül. Ez az S1-es versenyverzió is kicsi, már-már tömbszerű, sikeresen csalja fölfelé kilóit, masszívnak hat. A vasalódeszkányi légterelők nélkül is.
És valószínűleg az is volt, hiszen Blomqvist, aki többek között 1984 rali világbajnoka, rendesen meghajtotta a 85-ös portugál futamon, csakúgy, mint Új-Zélandon.
Nézzék csak, 1:04-nél mekkora tempóval érkezik az éles balosba, ahogy kibukkan a kanyar mögül, az erő szinte a kerék köré csavarja a flasztert, majd egy nagyfék és porzik is tovább.


Végül mind Portugáliában, mind kiwiföldön „csak” negyedik lett, de ha a Timo Salonen, Miki Biasion, Walter Röhrl (csapattárs) dobogót nézzük, akkor azért nem olyan savanyú a krumplimedál.


És ez a gép most itt van előttünk. Semmi glanc, semmi vax. Mintha csak most teleportált volna a poros parc ferméből. Óvatosan oldjuk a motorháztető gyorsbilincseit, majd a pillekönnyű lemezt leemelve elénk tárul a „properly dirty” motortér. Dicht 2 bar, csak így filccel hányavetin odaírva a hűtőre. A KKK turbó csigája kalács formájában három embert jóllakat. A beltérben a hiányzó relék és a navigátor műszeregységének nemléte tűnik fel. A relék a múzeum széfjében pihennek, hogy évente egyszer helyükre kerülve életet leheljenek a pihenő öt hengerbe.


fotó:baowah

A hátfal, lényegében két óriási méretű ventillátor-hűtő-egység, az oldalsó légbeömlőkön keresztül habzsolja a levegőt, a futóművet, kartert és az autó egész alját félcentis acéllemez védi.


fotó:baowah
 


fotó:baowah

Csak pislogtunk, mint nyulak a szántásban, beszélgetni nem kellett. Hiú, gyermeki ábrándjainkban természetesen elképzeltük, milyen lehetne gázt adni, erőcsúsztatni és izzadásig dolgoztatni a három differenciálművet, de természetesen tudtuk, hogy olyan ez, mint nagypofájú Sonny Listonként szorítóba lépni Muhammad Alival – mondjuk ’65-ben. Egyedi, utánozhatatlan és minden bizonnyal fájdalmas befejezésű.
 
Csakúgy, mint a legendás B csoport. De ez a Quattro S1 itt maradt nekünk, mint a mindent elsöprő Ali, „A Legnagyobb”.