Gőzgépet az utókornak!

Mostanában többször ért a meglepetés: felnőtt, huszonsok éves, olykor már harminchoz közeli ismerőseim nem tudták, hogy újonnan kapott/vett/örökölt mechanikus óráikat naponta fel kell húzni. "Öregem, ez egy szar, állandóan megáll. Nézd, most megrázom, megy egy kicsit, aztán egy perc múlva megint áll" – készült a diagnózis. Pedig csak a tok oldalán lévő tekerentyűt, alias koronát kellet volna megcsavargatniuk kábé hússzor, máris megszűnt volna a hiba. Hiszen a mechanikus óra a rugóban tárolt energiával működik, ezt még a gyerekek is tudják. Hittem én.

Ekkor jöttem rá, hogy az én gyerekeim egy elmúlt, dohos világban nőnek fel, Mézga Aladárt, Verdákat és Kisvakondot (Krtek) néznek a DVD-n, Naruto, meg Yugi-oh helyett. Kicsit szégyellem is magam emiatt, de vigasztal a tudat, hogy előbb-utóbb magától beszivárog a családba a japán egyenrajzfilm-kultusz. Egyelőre nincs antenna, DVD-t meg én veszek, odázgatom tehát a poklot.

De Bionicle-ből is csak kettő van otthon, azokkal sem játszanak a fiaim, pedig tiltva nincs, sőt, én vettem nekik mindkettőt. A sima Lego, a medzsó, és a távirányítós autó jobban leköti őket. Az igazi, letaglózó, bézbólütős csapást azonban az apósom mérte rájuk. A hétvégi esemény után a huszonegyedik század újabb hónapokra el lett napolva, én még titkon örülök is neki. Semmiképpen sem akarok kultúrdespotaként feltűnni a haladás zászlóvivőinek szemében – azzal játszanak a kölkeim, amivel akarnak. Persze bizonyos kereteken belül – muhaha.

Szóval az apósom elővette A Gőzgépet. Azt a játékot, amit még ő kapott kicsi gyerekkorában. Valamikor a negyvenes évek vége felé történhetett. Csodás szerkezet, évekkel ezelőtt láttam már működni, engem is lenyűgözött. Bár az én nagyapám mutogatott volna nekem ilyen kütyüket.

Ez egy picike gőzgép, nincs is vezérlőrúdja, egy kazán, egy spirituszégő-tartó, egy lendkerék és egy dugattyú az egész. Gyönyörű rézből van a legtöbb alkatrésze, az alapja pléhből készült. Ebbe még beletették az anyagot, mondanák az öregek. Például én.

Apósom ilyen ünnepélyes helyzetekben mindig szótlanságba burkolózik, tudja, hogy az elkövetkező percekben nem lesz szükség beszédre. A gyerekek pedig tudják, hogy ha az apósom szótlanul, ünnepélyesen elővesz valami izét, érdemes csöndben maradni, mert nagy show következik.

Tehát spirituszégő gyulladt, láng csusszant a vízzel már előre feltöltött kazán alá, vártunk. A bemelegedés percei kiváló alkalmat adnak a gyönyörű, pici, tisztán kézzel készített alkatrészek tanulmányozására: ott a mini henger, meg a belőle kilógó, parányi hajtókar, amely egy csepp olajjal kent, apró főtengelyhez csatlakozik. A főtengely aztán átmegy keresztben a kazánon (rézcsőben fut), a túloldalon pedig a készülék egészéhez képest hatalmas méretű lendkerékhez csatlakozik. A kazán tetején ujjhegynyi gőzcsap, benne síp, hogy a fiaim elhiggyék – ami gőzzel megy, az tud thomasozni is.

Megjött végre a bugyborékoló pezsgés – szakasztott vízforraló -, az égőből ömleni kezdett a fekete füst (talán nem elég tiszta a szesz, tette hozzá após), és kis lendítésre beindult az ördögi szerkezet. Képzeljék el 424-es hangját a Vasúttörténeti Parkban, teljes gőz alatt, tízezerszeres kicsinyítésben. Gyermekeim tátott szájjal bámulták az őskori csodát – hiába, a kellően prezentált régi technika megfogja az érzékeny lelkeket.

Kis sípolás, még némi pörgés, apa digigéppel videózza az egészet (azért jó valamire az a XXI. század is, nemde?), majd kazánrobbanás előtt apósom elveszi a tüzet, kifújatja a gőzt, az őrült pörgés elhal, csak némi füstszag marad. Látják – ilyen egy maradandó vasárnapi szeánsz.