Lett gazdája az ajándék 127-esnek!

2008.06.02. 05:12
34 hozzászólás

Lassan egy hónapja annak, hogy megjelent az új gazdira váró 127-esről a blogposztunk. Bár abban a szövegben körülbelül hatszázhuszonkét és háromnegyedszer leírtam, hogy a tulajdonos olyannak akarja restaurálásra továbbadni az autót, akik OT-s, minősített veteránt farag belőle (az alapanyag elég jó hozzá), egy rakás ajánlatot kaptunk olyanoktól, akik átalakítanák, elhasználnák első autónak, szívesen megkapnák, stb.

Hadd ismételjem el: ÉN is szívesen megkaptam volna az autót, meg egy rakás fiatos társam is, akikkel konzultáltam. De az igazi muzeális állapotra való felhozás itt alsó hangon hatszázezer forint, de lehet, hogy egymilliónál is több, van tapasztalatom a témában, nem beszélek a levegőbe. Meg lehet csinálni sufniban kétszázból, nekem is lenne ilyenre módom – sajnos a végeredményt bélférges szarnak hívják kultúrkörökben. És egy széttákolt okádékból nehezebb újra igazi 127-est csinálni, mint ha egyáltalán hozzá sem nyúlnak a rozsdaboglyához. Veteránnak szánt autóknál gyűlöletes a tákolás, játszóautóknál semmi baj nincs vele. Ez a 127-es viszont azért van ingyen, mert veteránná kell válnia. No ták tehát.

Nos, nagyon kevesen akartak a nyakukba venni egy ilyen kötelezettséget. Lehet, hogy a Belsőség olvasói félreértik, vagy nem olvassák el egészben a szövegeket, ez kicsit kellemetlen, de érthető, viszont nem tisztességtelenek. Alig-alig jött igazi oldtimeresítő ajánlat. Pedig semmiből sem állt volna: azt hazudom, hogy tutira megcsinálom, mutatok valami ismerős elkészült projektjéről néhány képet, milyen profi és elszánt vagyok, aztán jól elhasználom az autót, vagy továbbadom azonnal hetvenezer forintért. Az is pénz. Ha megvan az adásvételin az aláírás, a volt tulaj ugrálhat, ha nagyon pattog legfeljebb lenyomok neki egy sallert – vélhette volna bárki. Ha belegondolok, még én is simán tudtam volna prezentálni a bizonyítékokat a birtokba vételhez.

Lássanak csodát, fenti laza szűrés ellenére alig három veteránosító komment jött a blogposztra, privátban pedig még két levél. A kilencven hozászólásból. Szép dolog a becsületesség, de még embert próbálóbb, amikor tétje van. Ettől a blogposzttól, és a rá érkező reakcióktól kicsit úgy éreztem – jó itt élni Magyarországon, úriemberek között.

Jöjjön, amire mindenki várt, azaz a nyertes: Szlotta István. Az alábbi levelet küldte:

 

Kedves Zsolt!

Olvastam írásod a megmentendő 127-ről. Sógorommal mindketten megszállott Fiat-rajongók vagyunk. Én magam nyitottam Zsiguli irányba, ő megmaradt a MKI-es 127-esnél. Jelenleg egy 1974-es MKI-esen dolgozunk (várunk egy profi 127 restaurátorra, hogy a karosszériát meggyógyítsa, emellett rengeteg relikviát és korabeli alkatrészt gyűjtünk folyamatosan) ami messze nincs ilyen állapotban ezért a meglévőt nem is szeretnénk OT-vizsgára felkészíteni.

A cikkedben szereplő 127-est viszont mindenképpen OT-rendszámmal szeretnénk ellátni. Nagy álmunk egy OT-s veterán Fiat, amellyel rendszeresen részt vennénk OT-versenyeken is. Amennyiben sikerülne elnyernünk a tulajdonos szimpátiáját, ezt OT-rendszámos, igényes felújítással hálálnánk meg, hogy büszkén szerepeljen rendezvényeken és kiállításokon.

Aztán telefonon meg is beszéltük a részleteket, mert írásban csak a grafomán újságírókból jön ki a mondanivaló – sokszor feleslegesen. És úgy tűnik, jó helyre megy a Fityó. Istvánnal lefixáltuk, hogy a felújítás menetéről kapunk majd képeket, leírást, ezért (remélem), hogy itt a Belsőségen nyomon követhetik majd, hogyan áll a projekt. Persze az autó nem lesz meg holnaputánra, legyenek türelemmel. Olyan ez, mint a Ferrari-történelmes cikkünk – ki kell várni a végét, eljön egyszer az is…