Megvettem! Lehet leköpni

2008.06.13. 14:08
184 hozzászólás

Megléptem a dolgot, vettem autót. Mostantól mindenki küldheti a címeket mindenféle ismerős pszichiáterekhez. Beleültem abba a kocsiba, amit optimista sejtéseim szerint a magyar autós társadalom fele lehány, a kétötöde észre sem vesz, talán még ha nekimegy, akkor se. A maradék hányad talán kedveli valamelyest, de biztosan nem EZT az évjáratot.

Nem hirtelen jött szimpátiából vettem, nem is azért, mert az ölembe esett ingyér. Régebben kerestem, nem találtam. Félretettem a gondolatát, majd írtam róla Autonániát. Most pedig, amikor végre találtam belőle használhatót, megvettem. Kapaszkodjanak meg: egy 1982-es Fiat Panda váltja le az Alfa Romeo 75 2.0 Nordot.

Ennyi a dolog információértéke, aki innentől nem akar betűtengerbe fejelni, akár abba is hagyhatja az olvasást. De kommentelni csak az egész elolvasása után ér!

Fejben már előre megírtam azokat a hozzászólásokat, amiket majd kapok erre a posztra. Szerepel benne az anyukám, az ő becses foglalkozása, a Pierre Cardin-énál cseppet lejjebb sorolható ízlésvilágom, még a lábszagú szürke nejlonzoknim, és az alufóliába csomagolt szalámis-uborkás szendvicsem is, köszönöm. Értő közegben szert tettem egy főpróbára: elvittem a veteránklubomba.

A társaság egyik fele üveges szemmel nézett az autóra, majd rám, húzogatták a tenyerüket az arcuk előtt, és nem szóltak semmit. A másik fele meg beült, berregett, röhögött, nem lepődtem volna meg, ha tologatni kezdik, mint valami medzsót. Úgy tetszett nekik, gyereknek az élete első dodzsemes menete.

Fura helyzetbe kerültem: egy csomó embernek el kellett volna magyaráznom, hogy minden vélt és valós pocséksága ellenére miért is vonzó egy ilyen Panda, és mi benne a zseniális. Egy csomó másikat pedig éppen arról kellett volna meggyőznöm, hogy nincs is olyan jó állapotban, nem is vettem nagyon olcsón, és hogy sokkal igénytelenebb konstrukció annál, mint amilyennek gondolják. Inkább nem szóltam semmit. A klubtársaim kulturált, jóindulatú, sok-sok öreg vason túljutott, autóértő autóbuzik, nem zöldfülűek.

Hogy miért vettem Pandát? Mert pici, mert vidám, mert a 127-es Fiat szupermegbízható motorja van benne, egy afféle egérméretű bullmasztiff. És mert a Panda – ha kicsit bénán is – de egyben felidézi az 500-as Fityóm hangulatát is. Egyszerű, mint a faék, meg nyitható a vászonteteje. Sőt, ennek még a hátsó tetőrésze is nyílik, dupla öröm. A Panda egy laza, praktikusan gondolkodó társadalom lenyomata egy vidám, felelőtlen korból. Ornella Muti és Adriano Celentano az Őrült romai vakációban, ha megvan valakinek.

Sejtem, hogy meg fogok még szenvedni érte. Vérem és könnyem ömlik majd Amazonasként, éjszakákon át szerelem, és amikor a kialvatlanságtól halálra gyötörve, házamat zálogba vágva, családomat török szervkereskedőknek értékesítve eladom, hatalmasat bukok majd rajta. Pedig csak egy jobb bicikli áráért vettem.

Fentiek mind benne vannak a pakliban. A Pandáról tudom, hogy nem Alfa, amit lényegében annyiért adtam, amennyiért vettem, a motorházfedelét pedig csak azért nyitottam ki néha, mert látni akartam a régi kétvezértengelyest és a két iker-dell'Ortót. Hazudok, egyszer lecsúszott egy vízcső a hengerfejről, vissza kellett tennem egy bilincset, háromszor meg feltöltöttem az akkuját, ami már ötéves volt.

Nem is adtam volna el, ha rá nem jövök: hiányzik a családból egy kombi autó. Volt régebben egy fekvőlámpás 230 TE Mercim, aztán egy hasonló, 300 TD W124-esem is, mindkettőt meggyűlöltem a végére, de tény, hogy királyság volt lemenni velük az évadnyitó balatoni hétvégére. Kis gokart – behajít, gyerekágy - behajít, biciklik - behajít, táskahegyek – bedobál, nini, még mindig van hely? Mondjuk, akkor örültem igazán, amikor nagy ritkán sikerült leérnem Földvárra valami ötvenezer forintos alkatrész tönkremenése nélkül. De azóta is hiányzik egy kombi, szükség lenne rá, ez tény.

Még inkább valami furgon, mert a motorjaimat is szállítanom kéne néha. 300 ezer forint a felső határ, mert nálam a veteránok vannak a belső körben, ők lobbizhatnak a büdzséért, amíg tart. A közlekedőautóra nem jut több, ez elv. Inkább lakok normális házban, gondozott kerttel, nyaralok jó helyen, mint hogy a pénzemet a latyakban rohasztandó, havonta egy-egy újabb húzásnyommal gazdagodó, utcán parkoló, drága verdában tartsam, amit vagyonokért kell kötelező szervizbe hordani, ha baj van, nem tudok hozzányúlni, muszáj rá cascót kötnöm, és milliókkal kevesebbért tudom csak eladni, mint amennyiért vettem. Persze aki tart a műszaki vizsgától, csak durranásra kész lufirengeteg mögött tudja elképzelni az autózást, nokedlivá fő klíma nélkül, utál szerelni, satöbbi satöbbi, az mindenképpen vegyen új autót. Ez a világ rendje, semmi baj vele. Egészen addig, amíg én használhatok ilyen középrégi, nekem jópofa szarokat. Munkába sem a legjobb ruhámban járok, az ünnepi autó is hétvégére van.

Aztán sehogy sem tudtam magamat furgon volánja mögé képzelni. VW T2-T3 - aranyosak, de azokba nem fér be a Kawasakim a busz saját farmotorjától. Csőrös Transit – csak benzines van ennyiért, márpedig egy ilyenért nem adok sok pénzt, mikor épp közeleg a négyszáz forintos benzin. A gáz meg rabolja a helyet, amúgy sem szeretem a komplikációkat. Találtam egy egész szép, narancsságra kilencüléses Tranyót valahol Esztergomban (Veszprémben, Keszthelyen?), erősen inogtam, majdnem elmentem megvenni, de lebeszéltem magamat róla. Kétszázért még csak-csak, de háromért? Toyota Hiace, Mercedes 207D - szörnyű lassúak, böszmék, és ha használhatók, bőven kilógnak a 300 ezerből. És nem, Barkast és Nysát azért nem veszek… Rájöttem: a furgon nem az én világom.

Legyen hát kombi. Ennyiért porrá mállott Merci W123-ak vannak, amik télen csak vontatásra indulnak, meg köhögős, kúthorpasztó benzinesek, miszlikbe aprított, disznótrágya-szagú beltérrel. Néztem egy debreceni 505-ös Peugeot kombit, egy Ford Granadát is – sehogy sem tudtam egyikre sem kimondani: KELL. Kis kombi meg nem kombi, hagytam a francba az egészet. Maradjon az Alfa, sokat is eszik, nincs is egészen fél köbméter csomagtartója, de legalább szeretem.

Aztán egyik nap Laci barátom megemlítette, hogy elővette a szülei autóját, levizsgáztatta, hogy azzal indulhasson a Yetro-bulin. Egy Fiat Ritmót. Hazafelé odakanyarodtam hozzájuk, hogy megnézzem.

Nem mondtad, hogy ELSŐ szériás! – háborodtam fel, amikor megláttam. Régen nem tartottam sokra, iszonyú sok, iszonyúan szétrohadtat láttam belőle, voltak szétlakott dízel csótányok, elkarburált benzinesek is. De megfakult az emlék, hogy milyen zsír cucc is volt ez régen.

Ezt a bronzos aranyszínt – képkeret-arany - ma már nem teszik autóra. Békalámpák elöl, hátul légvédelmi csíkburák, hatalmas, őszinte, fekete polipropilén-lökhárítók, kerek kilincsek, sok-sok él – de állat! Nem hittem volna, hogy egy Ritmo ekkora időutazás, pedig amikor '79-ben, tizenkét évesen először ültem ilyen taxiban Milánóban, az apámmal együtt versenyt hűháztunk. Akkor semmi nem volt a Ritmóhoz fogható.

És ez alatt sportfutómű van, mert a Laci papája ralizott régen, meg Delta HF Integrale ülések bent.

Ráadásul tolótetős, és az első széria végéről származó 85S (1,5 liter, fogazottszíjas OHC, 85 LE) kivitel. Éreztem a hátsó őrlőfogaim mellett, a nyelvem tövében, ahogy a nyálam megindul.

Tetszik? Apámék eladják, vettek egy 145-ös Alfát nemrég, kell nekik róla a bónusz – mondta Laci.

Mennyi? – károgtam rekedten, cserepes szájjal, mint Potrien őrmester a Szahara közepén.

Szerintem olyan száz, de neked talán olcsóbban is odaadják.

Gyors rovancs, rohadás alig, ez tényleg jó állapotú. 2008-ban tilos lenne ilyennek lennie egy 1-es Ritmónak. A hátsó ajtó horpadt, a jobb A oszlop alján azért találtam korróziót, meg a jobb fényszóró fölött is.

Az a bútorszövet is elég necces odabent, de legalább egyben van. És a műanyagok is zörögnek, mint minden ennyi idős európai kompaktban. És az óriási hiba: hiányzik a kesztyűtartóból a gyári, kihúzható stekklámpa. Ez tényleg fáj. Eddig a mínuszok.

Műszakilag pöpec. A motor akkorát szól, mint a Mille Miglia, a kipufogónak van egy rezonanciája közepes fordulat fölött, az ember megszédül gáztaposás közben. A váltó persze Fiatul pontatlan, de a kormány olvas a gondolatokban, a fék masszív, a kocsi sokkal nagyobbnak, tekintélyesebbnek, stabilabbnak tűnik, mint amilyen kívülről. És megint mondom: oltári stabil.

Nem tudtam aludni. Másnap reggel felhívtam Takipet a Belsőségről, nem kell-e neki a 75-ösöm. Másnap el is vitte, mint a forgószél. Pénzem lett, ám Laciék vidékre utaztak tavaszolni, nem ülhettem Ritmóba. Ráadásul aznap délután a Bazeg fékjét is szétszedtem – az is szép história volt, majd írok róla. Búfelejtőnek irány a hasznaltauto.hu.

Természetesen Fiatokat néztem, és ha már benne voltam a lendületben, és elég hamar ráizgultam egy narancsságra 131S-re (gyengébbek kedvéért: Mirafiori) ötvenezerért. De Beremend igazából a Déli-sarkon van. Odébb. Találtam más Ritmókat is, de Laci aranyszínűjének a cipőfűzőjét se köthette volna be egyik se. Nyugodt voltam, akár egy Trabant-belső, kár stresszelni, a Ritmo engem vár.

És ekkor találtam valamit. Majd még egyet. Majd még egyet. Majd… összesen ötöt. Konkrétan: nyitható tetős Pandát. Megtántorodtam. Sokáig jártam 500-as Fiattal, meg Steyr-Puchhal, a feleségemnek is volt két évig egy gyönyörű 500-asa – kicsi autón a hatalmas vászontető csodás élmény. De használható kis Fityót ma már nem kapni 300-400 ezer forint alatt, egy vászontetős Puch pedig – gyanítom – legalább egy milla lenne, de nincs. És tizenhat, meg tizennyolc lóerő napi üzemben ma már felelőtlenség a Róbert Károly körúton.

A Panda, kicsit mosógépdobozosan ugyan, de ugyanaz a vérvonal. Apró, egyszerű, ügyes, és a kéthengeres Polski-motorosat, valamint a 750-es FIRE-verziót leszámítva még megy is annyira, hogy a városban ne alakuljon ki körülötte örvény.

Nézegettem őket. Az egyik rozsdás, felejtő. Kettő fekete, azokra a mégoly toleráns kis feleségem is kijelentette, hogy koporsót márpedig nem hozok haza. Maradt a két piros. Az egyik egy albertirsai, újabb kivitel, az a kevésbé rohadós fajta, erősebb a motorja. A másik az igazi elkerülendő féle, a lúzerpanda. Még az eredeti, pléhmaszkos, kempingszékes, Giugiaro-féle "falj fel rozsda"-verzió. Naná, hogy az érdekelt.

Ezek a korai Pandák jobban rohadtak, mint parlagfű-allergiás által előkezelt papírzsebkendő az augusztusi zárporban. Nem is kellett reciklálni őket, mert mire a tréler a bontóba ért velük, csak a vörös port kellett lesöpörni, meg összeszedni a négy gumit és az ablakokat. Erre itt van ez, 1982-ből, és a tulaj nem átallja állítani, hogy korróziómentes. És használja évek óta. És mindig kint áll az utcán. Mármint az autó. Nekem meg Neil Armstrong a nagyapám, most is NASA-feliratú tubusból esszük itthon a vasárnapi ebédet, hát persze. De le kellett csekkolni, nyomás Szentesre.

Nyerített az egész szerkesztőség, amikor benyögtem, hova megyek. Úriemberhez cseppet sem méltó poénokat sütögettek a kocsira és az elmeállapotomra nézve, majd hangosan röhögtek. Tespedt, beszari kispolgárok, sok, szar, unalmas műanyag autóval – gondoltam róluk, hiszen még a tömeggyilkos is mentegeti magát, amikor sötét tettére készül.

Épp elértem a vonatot a Nyugatban. Kiskunfélegyházától már Bzmottal szoktattam magam a hazaúton a Fiattal várható maximális sebességhez és menetkomforthoz. Mire Szentesre értem, szinte le is beszéltem magamat a Pandáról. Megvolt a lélektani, "látod Csikós, akkor kellett volna visszafordulnod"-pillanat, ám megacéloztam a szívem, és elszántan továbbmeneteltem. Simán mintázhatták volna rólam a hős kolbász emlékművét Ózdon. Kolbászt írtam? Kohász akart lenni.

Az állomáson egy fiatal csaj várt, később megtudtam, hogy matematika-tanárnő. És ez az első autója. Khm, ide kívánkozik egy rövid kitétel. Nehogy félreértsenek, egyáltalán nem vagyok hímsoviniszta, tényleg remélem, hogy nem. Leszámítva azokat a perceket, amikor a hasznaltauto.hu-t böngészem.

Ott, az autók mellett feltüntetett "hölgy tulajdonostól" felirat láttán azonnali menekülhetnékem, jobban mondva elkattinhatnékom támad. Ötvenezreken át elfelejtett olajcserék, évek óta kopogó futómű, világító visszajelzőlámpák, csillogóra pucolt fényezés, odalent meg sárral telitömött karosszériaüregek, az ólompótló adalék a kvantumfizikával lakik egy rekeszben, lelketlen szerelőgengszterek ("valami kiccccsajnak lesz, nyomd teli szilóval, nem veszi észre") tákolásai mindenfelé. A nők ritkán autóbuzik, ez szimpatikus bennük. De egy karbantartásigényes öreg rom akár közelítőlegesen korrekt fenntartásához súlyos autóbuzériára van szükség. Ez meg tény.

Bemutatkozás, gyors autómustra, hiszen a vonat egy óra múlva indul visszafelé. Körüljárom – egész tűrhető. Vizslatom belül – kicsit kopottas, de vállalható. Mint minden öreg autón, a két első ülést felcserélték, a jobb egy támlája emiatt ott lyukas, ahol régen, még bal egy korában beszálláskor végigdörzsölte a vezető háta. Kopogtatom a kasznit, pislantok alá, vészes korrózió sehol. Falcok, kis sarkok rendben, csak a motorházfedélen van némi rügyezés a fényszóró felett.

Nyomkodom a bódét, a jobb első lengéscsillapító gyenge, a többi elmegy, kicsit holtjátékos a kormány, de nem vészes. Hetvenes-nyolcvanas évekbeli Fiattól igazán meglepő módon a váltó kettesének a szinkronja is teszi a dolgát. Minden nyílik, csukódik, a tető passzentos, bár nem az eredeti (emez piros teherautó-ponyva, a gyári fekete kabriószövet volt), vizsga jövő augusztusig. Első doblemezek rendben, olajcsere ideje filccel felírva a bal toronyra, az üzemanyag-vezetékben szűrő, szövetes csövek korrekt bilincsekkel. A gondosság nyomai, meglepő egy ilyen kocsinál. Nem rossz, nem rossz, mi több, bizalomgerjesztő, mondaná ommm mester.

Aztán megtalálom az aggályos pontokat. A bal hátsó elem teli van apró, csillag alakú repedésekkel – itt bizony bazi vastag a kitt. Lejjebb reped is, a B oszlopon, az ablak alsó vonalában pedig rozsdásodást látok. Ez az elem gáz.

És hirtelen rájövök, miért olyan furcsa az autó. Hiszen ez egy első szériás Panda, 1984-ig gyártották, tehát az ajtók alsó részének csíkosnak (bordásnak) kellene lenniük. Ezek meg itt simák. Ezt a kocsit alaposan körbelakatolták, és nem is egyszer. De úgy tűnik, legalább fémmel.

Mászok alája rendesebben, a padlón régi alvázvédő, itt-ott gyanús foltok kandikálnak ki a Katepox (Olvikor?) alól, a kipufogó rozsdás, a középső gumifelfüggesztése leszakadt. "Ezt majd javíttasd ki, mert rövidesen kettétörik a rendszer" – mondom a tulajnak, és közben arra gondolok, nem kéne megvennem.

És fura az eleje is: vajon miért van a jobb oldalon a hűtőrács? Nézem a motorteret, a hűtő a bal oldalon, ahogy kell. A rács tehát most oda szállítja a levegőt, ahol a kispolák-motoros kéthengeres Panda szívná. A hűtő előtt meg fal.

"Voltál vele országúton, meg dugóban? Nem szokott felforrni a víz?" – kérdezem. "Jártam Budapesten, meg párszor autópályán, mentem vele százhúszat. És persze, dugóban is használtam, semmi baj nem volt a vízzel' – válaszolja a tulajdonos. Nézem a teljesen eltakart hűtőt, a korrekt vízszintet, az egész valószerűtlennek tűnik. Ennek úgy kéne forrnia, mint egy izlandi gejzírnek. Sebaj, van még fél óra, jöjjön a próbakör.

Egy nyitott autóban nagyon hangulatos utazni. Ráadásul a Pandát olyan könnyű vezetni, mint egy Trabantot. És 127-es Fiat hangja van, amit imádok. Nem véletlen, hiszen a motorja ugyanaz a nyomórudas, 903 köbcentis (azaz itt 899), sőt a váltója is onnan. Emlékek tolulnak fel, küzdöm őket lefelé ezerrel. De egyre jobban tetszik.

Szörnyű a zörgés, legalább harminc zajforrásra tudnék címkét akasztani, a kormány túl könnyű, a váltó gombján nejlonbevonat, a kar borzasztóan pontatlan, a motor meg sokkal-sokkal gyengébb, mint a 127-esben. Mégis van benne valami megkapó. Dől be a virágillat, a motor vadul hörög a szívószál-kipufogóba. Már nem csak a kopaszság okán érzem magam Celentanónak. Nagyon kéne egy ilyen. De egy jó ilyen.

Vissza az állomásra, kilenc perc maradt a vonat indulásáig, a tulajdonos arca egy nagy kérdőjel. "Na, nem mondasz semmit?" – böki ki végre.

Szörnyű kínosan érzem magam, mert a kért százötven nagyon sok ezért az autóért, mikor ott az albertirsai húszezer forinttal, tíz évvel idébb. És ott a Ritmo egy harmincassal olcsóbban, ismerőstől, nedves vizsgamatricával, golyóállómellény-biztosan. Barom vagyok, ha megveszem. "Nézd, megy a vonatom, nagyon tetszik, de sok a baja. Félek tőle, no, megnézek még egy másikat, aztán legfeljebb visszajövök" – nyögöm.

"Akkor semmit sem mondasz?" – nyomja a gombot a leányzó.

"Ugye nem volt eddig sok vevőjelölt?" – teszem fel az indiszkrét kérdést, aztán továbblépek. "Ott megy mindjárt a vonatom, azzal még elérem a gyerekeimet, nem akarok mindenféle nepperes, alázó ajánlatokat tenni, nem mondok semmit, inkább veszek jegyet" – ismétlem, próbálok szabadulni.

"Na de mégis, mennyi lett volna, amire nem gondoltál?" – ejnye, ez a nyomulás.

Felvillan a menekülés lehetősége, pakolom a cuccaimat kifele a csomagtartóból, rávágom – "száz, és egy fillérrel se több. És csak azért mondom, hogy mehessek, tényleg ne haragudj." Igazából hetvenre gondoltam, a száz csak úgy kicsúszott a számon.

Fájdalmas szünet, a Poljotom másodpercmutatója teljes percet szaglász körbe kínos lassúsággal, de ilyenkor nem illik lelépni, úriember vagyok. Várok. "Hát, ez volt a legalja, amire gondoltam, de jó, legyen a tiéd" – hallom a sóhajt.

Úristen. Ebből nem tudok kitolatni. "Mondjál százharmincat, én nyugodt szívvel felülök oda, te meg két hét múlva elpasszolod rendes áron" – próbálkozom. "Nem, most már a tiéd, eldöntöttem". Kész, végem van, ott a tuti Ritmo, én meg mindjárt veszek egy feleannyit tudó romhalmazt.

Sajnos a bankautomaták kiválóan működnek Szentesen, még a PIN-kódom is eszembe jut. Otthon (legalább látom, hol lakott a Panda idáig) telis-tele van a ház függőfolyosó-támasztó nénikkel, mind szívesen tanúskodik. Még a törzskönyv is előkerül – csapdába kerültem, minden működik!

Kettőig sem tudok számolni, már aláírtam a szerződést, kapom a valódi és pótkulcsokat, szőrmeállatok távoznak az utastérből, a hajgumikat már csak szorgalomból adogatom kifele. Egy utolsó fotó az utolsó nyugodt lakhellyel Budapest előtt, és még egy végső tanács a tető használatához, ami nekem kicsivel előbb, a próbaúton 15 km/h-nál becsukódott – "dobd csak előre a vásznat, soha nem akar majd bezáródni!"

És tényleg. Hazafelé a kisautó egy köhintés nem sok, annyit nem szólt. A kis tempónál ijesztően bizonytalan és könnyű kormány kilencvennél magára talál, elengedett kézzel lehet vezetni. A fara dobál, hiszen egy elzettes Lendület autónak sincs ennél primitívebb futóműve: cső keresztben, hosszában laprugók, semmi oldalirányú kitámasztás (Panhard-rúd, Scott-Russel, piha!), azt a rugók merevségére bízták. És ezek a laprugók nem kötegek, mint a Trabantban, vagy a Volgában, hanem szimpla lemezek.

Ennek ellenére sima, vagy legalábbis nem túl rázós úton a Panda bizalomgerjesztő. A rövid áttétel miatt persze üvölt benne a motor, de a hely döbbenetes, a fék szépen, egyenletesen fog, nem is szörnyű az oldalszél-érzékenység. És a tető tényleg nem akar minduntalan becsukódni.

A szerkezet az olasz zsenialitás újabb példája. Nem elég, hogy a műszerfal teljes megszüntetése miatt zseniális a tér a kocsiban, hogy a vályúszerű zsákban, ami helyette van, szinte bármi elfér, hogy a hátsó nyugágy-ülés legalább nyolcféle pozícióban rögzíthető, és hogy hátul, sőt, a csomagtartóban is bőséges a hely. Ehhez képest a Smart tényleg elfuserált próbálkozás, mínusz ütközésvédelem), még a rugózása is sokkal rosszabb. De a tető mindent visz.

Néztem, vajon miért nyílik előrefelé. Mert hátrafelé útban lenne a hátsó tető, a vászon belógna a hátsó tetőnyílásba. Akkor a hátsó tető miért nem hátrafelé? Mert nem lehetne tőle kinyitni a csomagtér-ajtót. Rendben, így kell lenniük, de a vásznak hogyhogy nem csukódnak be a menetszéltől? A hátsó azért nem, mert gumipánt rögzíti, körülményesebb is kinyitni emiatt. Az elsőnél viszont nyitáskor előredobja az ember a vásznat, erre az rálóg a szélvédőre. Elindul. A kihajtott vászondarabot 15 és 25 km/h között hátrafújja a szél, mire az nagy koppanással ráhajlik a tetőszerkezetre. Onnantól fogva a felhajtott vászon épp a szerkezetet takarja a széltől.

Hazafelé 120-at tartottam, de egy előzésnél le akart tolni valami négyezer ködlámpával világító, kábé kétszázhúszról lassító Mazda RX-8. Miért nem megy jobban ez a szar, hiszen a 127-esem ugyanezzel a motorral (azaz csaknem, mert a Pandáét inkább nyomatékra hangolták, emiatt kettővel kevesebb lóereje van) ment 140-et is - tiportam bele idegesen a gázba. Kis kattanás, a pedál lejjebb ugrott két cetivel, a lóerőgyár felhördült, a Panda-orr ágaskodni kezdett, mint valami dragsteré. Az eddigi, álmatag harminc ló kapott tíz paripányi szilaj erősítést. Hopp – meg is lett a 130, később a 135 is. Még fotóztam is kicsit a műszert, kíváncsi voltam, hogy közben leveri-e az ütközőmet a rövidlátó mazdás.

Kimértem stopperrel, az óra kvázi hajszálpontos. A szélzaj ilyenkor persze epikus, máskülönben cseppet sem érezni, hogy szét akarna esni a bódé.

Aztán másnap, amikor klubra vittem az autót, a budapesti csúcsban persze felforrt a víz. Épp, amikor begurultam a klubtársaim elé az új szerzeménnyel. Hát persze, a hűtőmaszk – diagnosztizáltuk. Majd Laci barátom megkérdezte: te Zsolt, miért nincs bekötve a hűtőventilátor vezetéke? Ja tényleg… Összedugtam, visszacsavartam a csatlakozót, már ment is. És ezt a szegényt így használták vajon évek óta?

Egyre jobban szeretem a kis dögöt. Megmarad egy darabig, az biztos, reszelgetem majd.