A hidegháború idején rezzenetlen tekintettel nézett farkasszemet egymással a két ellenérdekű fél: gonosz kapitalisták Nyugaton, szocialista béketábor Keleten. A béketábor békére vágyott, de ehhez folyamatosan készülnie kellett a háborúra, mert a tökéletes béke csak úgy látszott elérhetőnek, ha egy újabb háborúba keveredve az ellenség területét elfoglalják, őt saját fészkében jól legyőzik, és feltétel nélküli megadásra kényszerítik.
A békeharc gondolatát a felnövekvő nemzedékekben is el kellett ültetni, sőt, őket a békeharc csapásmérő eszközeivel és módszereivel meg kellett ismertetni. Erre szolgáltak többek között az olyan államilag finanszírozott technikai sportklubok, mint a magyarországi MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség).
A keletnémet kis úttörőknek kiváltképpen megvolt a maguk baja, mert ők ráadásul az egyik legforróbb ütközőzónában éltek: német mustrált gyanakodva németet a vasfüggöny két oldalán. Készültek is rendesen a nagy összecsapásra, amihez megfelelő eszközöket kaptak szeretett vezetőiktől, a Honecker által irányított Párttól: legyen mivel gyakorolni a támadást, a megszállást, a világbéke exportját.
Ilyen ifjúsági célszerszám volt a képeken látható jármű is, egy Trabant alvázra épített páncélozott csapatszállító harcjármű. A hallei lakatosok és gépészek számára a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg páncélozott csapatszállítója, a BTR 152 szolgált mintául. A katonák által csak Vasdisznónak becézett szerkezet 1:2 arányú működő modelljét kommunista műszakok keretében alkották meg, és ünnepélyesen adták át a hallei úttörőknek, akik nyilvánvalóan megörültek az új játékszernek. A BTRabival nemcsak a hadmozdulatokat gyakorolták, de rendszeresen részt vettek vele a május 1-jei felvonulásokon is. A NATO nyilván minden évben összecsinálta magát, amikor kémei meglátták a Halle belvárosában parádézó csodafegyvert.
A dokumentek szerint egy 1959-ben gyártott Trabantot alakítottak át 1972-ben a VEB IFA hallei karosszériagyárnak dolgozói. A BTR-re emlékeztető karosszéria természetesen nem páncéllemezből, hanem sima acéllemezből készült, a jármű hossza 4,20 méter szélessége 1,45 méter, magassága 1,50 méter. A motorja, a sebességváltója széria, és csak az első kerekek hajtottak. A 800 kg önsúlyú járműtől sportos menetteljesítményeket nemigen lehetett elvárni, különösen, amikor benne ült a teljes Karl Marx őrs, de nem is ez volt a konstruktőrök célja.
Az eredeti formát mindenesetre jól elrejtették, mindössze a kerekek ismerhetők fel, meg az első ablakok, amik eredetileg Trabant Tramp hátsó ablakok voltak. Ugyancsak Trampról származnak a külső visszapillantók is. Belül már több az ismerős részlet: a műszerfal órái és kapcsolói, a sebességváltókar, a seprűnyélre applikált alsó polc, az ülések és a pedálok. Mint látjuk, az utasülés előtt is vannak pedálok, így a lelkes gyerekek oktatói felügyelet mellett vezethették a járművet. Ha a tetőponyvát levették, lehetett hadonászni az elemes játék-géppisztollyal, meg integetni az ünnepségeken a párfunkci bácsiknak.
A dokumentumok szerint 1978-ban még egy hasonló BTRabi készült. Az a példány a rendszerváltás után hippikézre került, és bilikék színre festve, virágokkal kidekorálva hirdette a világbéke gyökeresen másféle értelmezését, majd valahol nyoma veszett. A képeken látható darab rendszeresen részt vett és díjat is nyert a német Trabi-találkozókon, és a közelmúlt történelmét feldolgozó kiállításokon, jelenleg eladó.
Az alku előtti ár kilencezer euró, azaz közel hárommillió forint. Mindig is tudtam, hogy sokba kerülnek nekünk a kommunista évtizedek.
