Kakasviadal az út közepén

2009.09.10. 18:40
48 hozzászólás
Blue Bird taxi Balin, a diszkórobbantás áldozatainak emlékműve előtt

Ott hagytuk abba a múltkor, hogy a kalandkedvelők vezessenek bátran autót és/vagy motort, ha igazán el akarnak merülni az indonéz fílingben. Ám a többieknek sem kell elszontyolodni, mert remek opciók állnak rendelkezésre azoknak is, akik inkább mással vitetnék magukat erre-arra a szigeteken.

Rövid távon tökéletes és nem is drága megoldás a taxi, persze értelemszerűen csak nagyobb településeken. Ahhoz, hogy elégedett ügyfélként szálljunk ki, indulás előtt meg kell küzdenünk a taxissal, a nemzetközi koreográfia szerint. Ennek két verziója van.

1. Megkérjük, majd határozottan újra megkérjük, hogy kapcsolja be a taxiórát.

2. Ha a taxiórában sem bízunk – aminek lehet némi alapja –, és van már helyismeretünk, vagy konzultáltunk indulás előtt olyanokkal, akik ismerik a tarifákat, akkor a legjobb módszer előre kialkudni a viteldíjat.

Figyeljünk még a visszaadós trükkökre! Ennek enyhébb formája, hogy a sofőr látszólag nem rendelkezik a teljes visszajáró összeggel, keresgél a zsebeiben meg a kesztyűtartóban, amire mi persze csak legyintünk, hogy tartsa meg a maradékot. A másik, hogy látszólag pontosan ad vissza, ám később kiderül, hogy jól átvágott bennünket. Balin több mint tíz társaság működik, és egyiknek a logójában sem szerepelnek angyalszárnyak – ám a turistanép közmegegyezése szerint a Blue Bird bilikékre fényezett kocsijaiban és sofőrjeiben eléggé meg lehet bízni. Felzárkózott mellé az utóbbi időben a Bali Taxi is, azt is leinthetjük, illetve megrendelhetjük.

Kompra várva

Ha csak egyedül mennénk valahova, olcsóbb megoldás a motor-taxi, indonézül ojek. A motor-taxis egy robogós ember, aki mögé az alkut követően felkapaszkodunk, és nagy forgalomban erősen figyelünk a térdünkre és a bokánkra.

Ha rövidebb-hosszabb kirándulásra indulva elhagyjuk a várost, béreljünk sofőrös autót, ahogy ott nevezik, transzportert. A sofőrök helyismeretük és jártasságuk révén hatékonyan és biztonságosan eljuttatnak A-ból B-be, onnan C-be, de akár Z-be is, ha kell. Ráadásul egy eleinte alig érthető, de megszokható angolszerű nyelven idegenvezetést is tartanak, szívesen mesélnek a népük szokásairól, és történelméről. Ha jól összebarátkozunk – ami könnyen előfordulhat többnapos utakon –, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a családnál vacsorázunk, nyolc-tíz mosolygó ember karéjában, és később átugornak még a szomszédok is, úgy harminc-negyvenen.

Ha utas nincs, az áru is jó

A sofőrös kocsik helybe jönnek értünk, minden reggel tisztára mosva és kitakarítva, és a sofőrök ismernek olyan helyeket is, amik nem szerepelnek okvetlenül az útikönyvekben, de legalább annyira érdekesek. Lehetnek ezek kisebb templomok, fűszerültetvények, kilátópontok, madárfigyelő helyek, és persze olyan boltok, éttermek is, ahol emberünk jutalékot kap utánunk. Ha tetszik a hely és jók az árak, menjünk bele a játékba, ha az ár magas, alkudjunk határozottan a vendéglőssel.

Egyszerű, de jó módszer, és valahol része is a rítusnak, hogy a helyet és az étlapot megtekintve rövid tanácskozást rendezünk egymás közt, majd elindulunk a kocsi felé. Ha utánunk szaladnak, kezdődhet az alku, melynek során vezessük elő, hogy konkrét fogások helyett inkább hozzanak mindenből egy kis kóstolót. Erre általában rábólintanak, és elhalmozzák a vendéget mindennel, sokkal nagyobb mennyiséget falhatunk fel így, ráadásul olcsóbban.

Ha ez se jönne össze, némi szomorúsággal a tekintetünkben kérjük meg sofőrünket, hogy keressen másik éttermet. Ami persze szintén az üzleti körébe fog tartozni… Ezért az a legtakarékosabb megoldás, ha megállítjuk emberünket egy warungnál, azaz olcsó útszéli kifőzdénél – na, ott lehet csak nagyokat lakmározni!

Kuta, Poppies Lane II - a csatornarácsok méretéből következtethetünk az esők hevességére

A sofőrös kocsiban nem csak az a jó, hogy az előre egyeztetett program során, az előre kialkud árért végig a rendelkezésünkre áll, de az is, hogy így hozzájárultunk egy indonéz család megélhetéséhez.

Ha valaki olcsóbb megoldást keres, használhatja a helyi tömegközlekedési eszközöket, pontosabban, az ezek helyettesítésére szolgáló megoldásokat, mert tömegközlekedés nem nagyon van. Buszból nagyjából kétféle létezik: az egyik a távolsági járat, ami nagyobb városokat, sőt, szigeteket köt össze. Vannak modernek, légkondival, tévével felszereltek, meg ócskábbak is. A külföldit addig-addig forgatják, hogy végül magasabb jegyárat fizet, mint az indonézek, igaz, bizonyos desztinációkon ezért extra élményt kap cserébe, például utazást kecskékkel és baromfikkal.

Hazafelé a piacról

A busz-funkció teljes lemeztelenítésének, minimalista megvalósításának foghatjuk fel a személyszállító teherautókat. A módszer általában az, hogy a népek a rakomány mögé helyezett padokon üldögélnek a platón, vagy felmásznak a rakomány tetejére. Ehhez az utazási módhoz jól kell tűrni a napsütést, a port, az esőt és a dülöngélést, más baj nincs vele.

A helyi és helyközi közlekedés jól bevált eszközei a bemók. Ezek olyan kisbuszok, amelyek közül soknak az oldalablakait eltávolítják (máris meg van spórolva a légkondi), az ülések helyére pedig kétoldalra padokat szerelnek. A bemónak általában fix indulási és érkezési helye van, a kettő között bárhol megáll, ha leintik. Bemózni laza dolog, kivéve, ha sokan tartanak arra, amerre mi, mert akkor a klausztrofóbiásokon száz százalék, hogy kitör a roham.

Bemo tájképpel Balin

Aki nagyobb távolságra akar eljutni, vagy roppant mód siet, természetesen mehet repülővel is. Az indonéz légitársaságokról azt kell tudni, hogy elég lazán veszik a műszaki és biztonsági előírásokat, és ezért még az állami Garuda sem repülhet európai uniós repülőterekre – de hát egyszer élünk, ugye.

Biztosan összefutunk Indonéziában néhány különleges járműfajtával is. Sok helyen lehet még találkozni háromkerekű riksákkal, ezeket becaknak nevezik, és elsősorban településeken belül használják személy- és áruszállításra.

Turistákra vadászó jogjakartai riksások

Motorizált, Indiából beszivárgott változata a bajaj, ami az ilyen autoriksákat gyártó indiai Bajaj járműgyár nevéből vált indonéz köznévvé. Ezekkel nagyvárosokban elég jól lehet haladni, mert az autóknál keskenyebbek, és a sofőrök minden kis résbe betolakszanak.

Sokfelé látni még öszvér-, vagy lófogatokat is. Balin inkább csak turistahülyítésre használják, sok helyen azonban személy- és tehertaxit helyettesít. A Gili-szigeteken például, ahonnan minden robbanómotoros jármű ki van tiltva, a biciklik mellett ezekkel a cimodónak nevezett csumpiságokkal közlekedik helybéli és idegen egyaránt.

Erre a kocsira a tükörradiál is jó

A járműfajták után lássuk az utakat! Az autópályákat leszámítva (merthogy azok arrafelé nem nagyon vannak), az utak minősége nem rosszabb, mint Magyarországon. Hogy ez melyik országnak égés, és melyiknek eredmény, ki-ki döntse el maga. Igaz, hogy a kisebb településeket összekötő aszfaltcsíkok keskenyek, de legalább nem kátyúsak. Erre lehet mondani, hogy könnyű nekik, hiszen nincs tél, nem fagy fel a burkolat – rendszeresen vannak viszont olyan esők, amilyeneket mifelénk csak ritkán látni, és nyomukban kisebb-nagyobb áradások, földcsuszamlások. Azok legalább akkora kárt tudnak tenni, de ők valahogy hamarabb kijavítják a hibákat. A problémát igazából az okozza, hogy a telibelakott Jáván és Balin a nagy járműállomány miatt szinte folyamatos a zsúfoltság, és mivel a terepviszonyokból fakadóan szinte minden út kanyargós hegyi út, a tempó eléggé mérsékelt.

Általánosítani ebben a kérdésben egyébként elég nehéz, mert az indonéz szigetek fejlettsége, infrastruktúrája, de még az éghajlata is széles skálán mozog. Balin például a legkisebb faluba is aszfaltút vezet, Floresen meg a szigeten átvezető főút is alig járható. Ne lepődjünk meg Indonéziában, hogy szinte senki nem használ irányjelzőt, se azon, hogy megállás nélkül a főútra kanyarodnak a mellékútról, sőt, még azon sem, ha egyirányú utcában szembejönnek velünk. Gyakran előfordul, hogy vallási ünnepségek, esküvők, temetések miatt félórákat áll a forgalom, de lehet, hogy épp kakasviadalt rendeznek az út közepén. Ez esetben akár fogadhatunk is, hátha megnyerjük az aznapi benzin árát.

A kompozás az indonéz közlekedés szerves része

Itt említsük meg a kompokat is – ezeket ugyanis senki nem tudja kikerülni, aki egyik szigetről a másikra tart. Egy részük Európában, vagy a fejlettebb ázsiai országokban kiselejtezett ócskavas, addig mennek velük, amíg el nem süllyednek, ami Indonéziában elég gyakran megtörténik. A távolságtól függően a kompozás lehet laza ujjgyakorlat, vagy egyre fokozódó szenvedés. Jáva és Bali között harminc perc az egész, Bali és Lombok között már kábé öt óra – az például eléggé a tűréshatáron van, pedig vannak sokkal hosszabb komputak is. Némiképp oldja a monotóniát, hogy egyik-másik kompon a fedett utastér teleshop-üzletként funkcionál. Egy kikapcsolhatatlan turbóember arcán széles Mikiegér-mosollyal ordít a mikrofonba, miközben asszisztensei rossz minőségű és teljesen felesleges tárgyakat mutogatnak a sorok között járkálva a jobb sorsra érdemes utasoknak. Ez a nagyon direkt marketingmutatvány öt percig érdekes, ám tíz perc után már szívesen a vízbe ugranánk, és úszva folytatnánk az utat, ha nem lenne még hátra tíz-húsz-száz kilométer.

Az indonéziai közlekedésben nemcsak a mindent átható trópusi báj a lebilincselő, hanem az is, hogy számos olyan autótípus rója az utakat, amikkel mifelénk, Európában nem találkozunk. Ennek oka, hogy ezeket direkt a fejlődő országok viszonyaira tervezik, és csak azokban értékesítik. Mivel Magyarország egyre közelebb kerül ehhez az országcsoporthoz, bízhatunk benne, hogy előbb-utóbb az itteni kereskedésekben is felbukkannak a Toyota Avanzák és a Suzuki APV-k, melyek egyébként egészen praktikus és kellemes járműnek tűnnek.

SUV-s köntösben: Daihatsu Taruna

Vannak olyan modellek, amik nagyjából megegyeznek a felénk is kapható típusokkal. Az elpusztíthatatlan Suzuki Samurai terepjárókat arrafelé Suzuki Katanának hívják, a Wagon R az Suzuki Karimun, új, gömbölyített változata a Karimun Estilo. A Swift, az SX4 és a Grand Vitara Indonéziában is megtartotta a nevét.

Amiért Suzuki-vonalon irigylem az indonézeket, az az APV. A 2007-ben piacra dobott, nem szép, de praktikus egyterűre szerintem nálunk is lenne kereslet, mint olcsó és sokoldalú családi autóra. 1,5 literes benzinmotor, szervokormány, szervofék, két légzsák, légkondi, elektromos ablakemelők és tükrök, ja, és hétszemélyesre bővíthető utastér – mi kell még?

Európában hiába keressük: Nissan Grand Livina

Ugyanebben a kategóriában nyomul a Daihatsu a Xeniával, a Nissan a Grand Livinával, az Isuzu a Pantherrel és a Toyota a piacvezető Kijangokkal, illetve az ezeknél valamivel kisebb Avanzával.

A recept mindegyiknél ugyanaz: egyszerű szerkezetű, mérsékelten felextrázott, erősített futóművű, strapabíró, viszonylag tágas és praktikus autókat biztosítani a népnek, olyan áron, hogy egyre többen meg is tudják venni ezeket. Az előző modellváltozatok filozófiája is ez volt már, annyi különbséggel, hogy a kényelem és a vonzó forma még nem szerepelt a kritériumok között.

A Kijang (magyarul Szarvas) például végtelenül egyszerű kis pickupként kezdte a pályafutását 1977-ben, majd szépen modellcsaláddá bővült. 2007-ben, a 30 éves évfordulóra könyvet jelentettek meg róla, „Az indonéz családok büszkesége” címmel. A legújabb verzió egy kilencszemélyes indonéz családnak is kellemes utazást biztosít – mindössze 17 ezer dollárért, ami ott nagyobb pénznek számít, mint itt, de elég sok ember ki tudja fizetni, nem beszélve a vállalkozókról, akik turisták fuvarozásával foglalkoznak.

Kicsi rács, nagy tükrök - Toyota Kijang

Az utcaképet is ez a mindenes kategória dominálja, bár természetesen többségben vannak a régebbi modellek. Sok az igénytelenebb, egyszerű ázsiai kisautó is, az átlagnál gazdagabbak pedig is SUV-kkel járnak. A még pénzesebbek Mercivel, BMW-vel villantak – ezek ott már tényleg csak péniszhosszabbítónak jók, mert egyáltalán nem lehet kihasználni a képességeiket.

De van még feljebb is: a turizmuson megtollasodott kutai szupergazdagok tűzpiros Ferrarikkal parádéznak, nagy gázfröccsökkel zajongva, átlag 30 km/órás sebességgel araszolva a zsúfolt utakon. Ha kicsit oda akarnak lépni a gázpedálnak, egyet tehetnek: hajnali 3 és 4 óra között minden szabályt megszegve csapatnak kicsit a repülőtéri négysávos úton.

Kora hajnalban még gyorsulhatnak is kicsit, napközben ők is lépésben haladnak

Mivel a legtöbb magyar turista Bali nemzetközi repülőterére érkezik, és onnan is indul hazafelé, töltsük mi is utolsó esténket a sziget leghíresebb diszkójában, a Bountyban. A búfelejtő húshangár Kután található, a sziget legzsúfoltabb üdülőhelyén, ami gyakorlatilag egybeépült a fővárossal, Denpasarral. Aki Kutát plasztikusan maga elé akarja képzelni, helyezze a Csillagok Háborúja Mos Eisley-ját trópusi környezetbe. Kutában is randevút ad egymásnak a világűr söpredéke. Leginkább a szülői felügyelet alól kiszabaduló, részeg vagy másnapos ausztrál fiatalok töltik jobb híján az idejüket, elméletileg szörfözéssel, gyakorlatilag durva dáridókkal és kábult alvással. Továbbá poszt-hippi hátizsákosok és újmodern japán tinédzserek ugyanezzel. Találkozhatunk szép számban a szexuális vonzerejüket végleg elvesztett, olcsó gyönyört kereső német és angol nyugdíjas férfiakkal is. Állítólag körözött magyar bűnözők is kedvelik a helyet, Indonéziával ugyanis nincs kiadatási egyezmény. Elnézést, ha valakit kihagytam volna.

Kutában az az érdekes, hogy semmi szeretnivaló nincs benne, és mégis, az ember percek alatt megkedveli, és ha nem vigyáz, azt veszi észre, hogy hopp, nincs is kedve továbbmenni onnan sehová. Ennek magyarázata talán az lehet, hogy ha elfészkeli magát egy olcsó szálláson, karnyújtásnyira van tőle minden: az éttermek, a bárok, az úszómedencék, a tengerpart, a mosoda és a varroda, az internet-kávézó, a bazárok, a vegyesboltok, a hamisított ruhát, cipőt, táskát, órát áruló bazárok és üzletek. Ha kimozdul, másodperceken belül falatnyi ruhácskákban billegő, irtózatosan jó csajokkal találkozik teljes nemzetközi keresztmetszetben, éjszaka meg ugyebár várja a Bounty.

Kutai diszkókban a biztonságiak nem azért állnak a bejáratnál, hogy visszatartsák a tömeget, és belépődíjat szedjenek (mivel belépődíj nincs), hanem hogy belökdössenek mindenkit, korra és nemre való tekintet nélkül az ajtón. Így azután az is könnyen a Bountyban találja magát, aki eredetileg csak kenyérért meg üdítőért indult az éjszakába.

Ha már van, a legokosabb, ha azonnal beszerez a bárpultnál egy alkoholos koktélt, amit befőttesüveg méretű edényekben árulnak, meglepően olcsón. Amíg az italát szopogatja, megtekintheti a csontrészeg és hiányosan öltözött ausztrál tinédzserek karaoke- és sörivó versenyét. A második koktél után beszáll kicsit zenélni a diszkó saját zenekarába. A harmadik után méregetni kezdi a helyi prostituáltakat, akik már régóta méregetik őt. A negyediket elfogyasztva benevez egy karaoke- vagy sörivó-versenybe, miközben megszabadul néhány ruhadarabjától. Az ötödiktől kezdve semmire nem emlékszik, és csak remélhetjük, hogy az óvszerhasználatról nem feledkezett meg, továbbá hogy időben magához tér másnap reggel valahol, és eléri még a menetrendszerinti repülőgépet. Ha nem, akkor sincs nagyon nagy baj, vár rá egy újabb éjszaka a Bounty fekete lyukának legmélyén.