Jó estét minden ébren lévőnek!
A tévéből épp a meccs szól én pedig azon gondolkodom, miért is NEM csináltam egyetlen képet sem az ideúton? Valószínűleg azért, mert folyamatosan szakadt az eső amihez itt, az Alpok tövében még némi hó is párosult.
A múlt időből gondolom nem nehéz rájönni, hogy megérkeztünk. Ablakom alatt éppen most száll buszra a lényegében csúszómászóvá morfolt orosz társaság, akik szemlátomást születésnapot jöttek ünnepelni ide. A szálloda király, a személyzet szinte kivétel nélkül a Balaton-felvidékről származik, így tejben-vajban fürösztenek, bár az első félidőről lemaradtunk.
Nem maradtunk le viszont magáról a kezdésről, de ehhez bizony helyenként oda kellett lépni az X3-nak. (Jól tartja magát, bár kicsit érezni, hogy nem mai modell, de 9,9-es átlaggal autóztunk, a soros, hathengeres dízelmoraj pedig még mindig...eh, csak kimondom, kellemes.) Természetesen igyekezetünket siker koronázta és tíz perccel hat óra előtt (amikor is a fejtágítás kezdődött) beestünk a hotelbe, mindezt csupán egyetlen traffipax-villanással megúszva.
Ami felér egy csodával, hiszen brit tudósok kimutatták, hogy Ausztriában az egy főre eső sebességmérő kamerák száma egy. Ennek ellenére utunk során az autósok fele tökéletesen ignorálta őket, minket is csoportosan villantottak le, legalább négy-öt autó lesz a képen, ahol a százas tábla mellett százhússzal tépünk. Valójában, így visszagondolva, nem is biztos, hogy mi nyertük a fotópályázatot.
Ami nevetségesnek tűnhet a tökéletes állapotú A1-en. Így jártunk, sebaj, a fő, hogy ideértünk. Nagyon gyorsan kidolgoztuk a kövesd a saját helyi autósodat taktikát, így Innsbruck előtt sikerrel elkaptunk egy S3-mas Audit, majd kellő távolságot tartva az ő tempójában autóztunk. Utána átnyergeltünk egy Ford Galaxyra és ide is értünk tíz perccel kezdés előtt.
Mondanom sem kell, hogy a forgalom abszolút folyamatosan haladt, senki nem művelt semmi váratlan dolgot, egy öröm amúgy itt közlekedni, ebben a kiszámítható, precíz világban, ahol a jóság a sztrádáról lehajtva sem ér véget, de nem ám.
Sölden elég magasan fekszik, van itt hó bőven midnenütt: a háztetőkön, a legelőkön, domboldalakon. Na és hol nincs egyáltalán? Nem találják ki: az utakon. Bizony ám, még az olyan úton sem, ahol éppen elfér egy busz, még olyan kanyarokban sem, ahol a csöcsös, tiroli lányok mellbimbói is eltörnek, sehol. Lehet labancozni ugyan, de nem kéne: ezeken az utakon rend van. És sok traffipax.
Az első fejtágító kicsit furcsa volt, a cseh kollégákkal csak összenéztünk, ők Prágából jöttek, hat órás menetidővel, mi Pestről, ahonnan fél tízkor indultunk (khm, fél tizenegykor voltunk Budaörsön), lényegében esőben, hóban, fagyban. Ezt megkoronázva az első egy óra arról szólt, hogy milyen vezetni télen. Dióhéjban összefoglalnám: nagyon figyeljenek és legyenek óvatosak. Dióhéj vége.
Na azért ennyire unalmas nem volt, megtudtunk egy pár érdekes dolgot, például azt, hogy a német statisztikák kimutatása szerint vészhelyzetben az átlagos német sofőr reakcióideje 1,84 másodperc, ami nagyon sok. Gondoljanak csak bele, mekkora utat tesz meg ez alatt az autó. Ugye?
Holnap reggel héttől kezdődik a gyakorlati rész, könnyed, reggeli hólánc felrakással, autózással 2800 méter magasra, majd az alul- és túlkormányzott autó megzabolázása. Persze ez egy tréning, ezzel mindig szembesülnöm kell, így valószínűleg nem díjaznák az ötletet, hogy a túlkormányzott állapotot minél tovább megtartva egy snassz ívet rajzoljunk a bóják köré de!
Szerencsére nem zárták ki ennek a lehetőségét sem. Meglátjuk. Mindenesetre kicsit felcsillant a remény, mikor elméleti oktatónk - nevezzük Kedves Ulrikének, bár erőteljes testalkata miatt simán lehetne Kedves Ulrik is - megemlítette, hogy lesz DSC-DTC OFF-része is a programnak.
Az pedig egy 330i-vel, a letaposott havon még akár vidám is lehet.
Holnap jelentkezem.
Az önök hűséges bloggere.
omm
