Nem vitás, indulnom kell a 48 éves Merciért

2010.03.01. 10:32
611 hozzászólás


Hétvégén megjelent egy poszt arról, hogy kis híján megőrültem egy vén Merci miatt, ami a sarkkörön épp csak innen lakik, és pár nappal korábban eladó volt az ebay aukciós portálon, konkrétan annak a német oldalán, s ez az eladó szempontjából hiba volt. Szerencsére a kocsinak csak az indulóára volt kecsegtető, de miután megmozgattam apait-anyait, gondolatban eladtam az Autobianchit, a Yamahát és a Honda Super Cubot, feléltem minden tartalékunkat, és e fedezet tudtában leszerveztem a kölcsönt, nos, ezzel a közelébe sem értem a rejtett minimálárnak, amikorra az aukció véget ért. Aki nem barátja az internetes aukcióknak, annak csak annyit mondok – ez azt jelentette, nem volt rá elég pénzem. És megint csak hozzáteszem – szerencsére.

Aztán a tulajdonos írt egy levelet, másnap, azaz hétfőn. Nagyon kevés az az 5300 euró, amit ajánlottam a kocsiért, egy ezressel feljebb volt a minimálár, de látja, hogy autóbuzival hozta össze a sors, ha érte megyek a Pontonnak, enyém lehet a mondott összegért.

Ilyen autó Magyarországon nincs gyakran eladó. Ami van, az ezerszer átalakított, hiányos, átépített, beteg, rettenetes, lukas, rozsdás, törött, és 0,9-1,5 millió között adják. Egy olyat tisztességesen restaurálni másik 2-3 millió, attól függően, hogy az apró díszeknek, kárpit-alkatrészeknek hány százalékát lehet megmenteni. Általában a felét, maximum.


Átfényezve, átkárpitozva, tizenöt évvel fiatalabb ülésekkel

A németeknél, franciáknál, olaszoknál is akad Ponton, 7-10 ezer euró között többször felújított, átfényezett, átkárpitozott, több ponton már nem eredeti kocsikat árulnak. Vagy lukasat, hiányosat, óriási projektet. 3000-5000 euró között vannak nulláról felújítandó lomok, de egy jó Ponton minimum 10-15 ezer euró. Igaz, azoknak a java része is inkább restaurált autó, nem megmaradt. Márpedig veteránból a megmaradt sokkal hangulatosabb, mint a felújított. A szagok, a kis kopások, a történet mind-mind óriási pluszt jelentenek, amit az első komoly átkárpitozás, lakatolás, szétszedés elfúj.

És a Ponton nagyon öreg autó. Nem egy fekvőlámpás, nem is egy állólámpás, ó nem. Egy egész más kor terméke, két generációval korábbi kocsi, amikor 1956-ban az oroszok ágyúzták a Móricz Zsigmond körteret, kint már három éve futottak ezek. Pobjeda, Moszkvics 407-es, hiszen még a P70, az ős-Trabant elődje is később jelent meg nála.

Abban az időben nemhogy nem voltak műanyagok az autókban, de az ipar nem is nagyon ismerte a fogalmát. Bakelit az van benne, de a mai értelemben vett műanyag semmi. Az említett svédországi autó a legújabb Pontonok közül való, 1962-es, de a Ponton-derékhad már elmúlt ötven éves. Amikor az apám igazán fiatal volt, és egy ház eladásából vett egy nagykerekű, gömbölyű Wartburgot, azt cserélte el egyszer kis híján egy akkor már öreg autónak számító, tetején jégkáros Ponton Mercire, persze ráfizetéssel. És nagyon sokszor előkerült a sztori gyerekkoromban, mert iszonyúan sajnálta, hogy nem vette meg.

Apám most 77 éves, az a majdnemcsere valamikor 1965-ben történt. A Ponton, mondom, borzalmasan régi dolog, akkor még nem volt nagyon televízió nyugaton sem, nálunk pedig nagyjából egyáltalán nem. A tranzisztort sem ismerték a tömegek, az még űrtechnika volt. Nem volt sztereó. A hype akkor a hűtőszekrény volt, meg a porszívó. A Pannónia, mint márka, még gyerekcipőben járt.


Még a kismaszkos Ponton, az 1957 előtti

Ennyire iszonyú öreg a W120-as Merci, kábé három történelmi korral korábbanról származik, mint amit az ember egyáltalán érezni tud. Nehéz felfogni azt a sok-sok réteg autót, technikát, ami azóta kompletten elmúlt, ahányszor átépítettek teljes városrészeket, amióta elkészült. Csoda, ha nem nagyon létezik belőle eredetiben megmaradt állapotú? Lehet-e egyáltalán alkalmat találni arra, hogy egy ilyen régi kor szagait, anyagait, rádiuszait, kapcsolókattanásait élvezzük? Lehet. De nagyon nehéz. Nagy szerencse kell hozzá. Meg sok pénz.

Ha innen nézzük, akkor egy sokéves Suzuki Swift ára talán nem sok ezért az autóért.

Nagyon meg kéne venni, nagyon meg kéne venni… Már a Kati is teljesen ráizgult a dologra. Az ügyhöz annyi még hozzátartozik, hogy kicsit vakmerően licitáltam, és igazából rettentő jóindulatúan kezeltem a bekerülési költségeket. Benzint csak nagyjából számoltam, kompot vastag ködön át, egy esetleges lerohadást magamnak kell megoldanom. Négy éjszakányi szállást vizionáltam ötven eurójával, kaját majd viszek, gondoltam. Űrkaját.

Kétszáz- kétszázötvenezer elköltött forintot saccoltam (de annyi se maradt), de attól kezdve az 5300 eurós vételáron túl igazából augusztusig annyim se lenne, hogy megtankoljam, csak ha valami szörnyű jól fizető extra munkát ajánlanak valami újságnál. Vagy mondjuk a Zoom magazin kifizetné azt az 55 ezer forintot, amit vagy négy éve lenyúlt, amikor tízoldalas cikket íratott velem az autófotózás történetéről, de az ellenértékét körülbelül tizenötszöri kérésemre, felszólításomra, fenyegetésemre is benyelte – remélem legalább jólesett. Á, nem is idegesítem magam ezen, van még vagy százötvenezer kifizetetlen forintom ilyen, kisstílű, a megrendeléskor nagyon lelkes, de fizetéskor hirtelen nagyon szegénynek tűnő, gerinctelen, amatőr újságoknál, ez a firkászélet. Mindenesetre egy ideje emiatt nem írok kis lapoknak.

Ennek az egésznek a nyomását valahol éreztem a nyúltagyamban. De egyszerűen nem tudtam máshogy eleget rátenni a kocsira, elmentem a végsőkig, látják, ez már az elmebaj. Utálok kockáztatni, még lottószelvényt se veszek soha, de elég felbukkannia egy öreg roncsnak a világ másik felén, és az agyam úgy hagyja el a fejemet, mint mentőcsónak a Titanic-ot.

Hétfőn a plénum – azaz a kollégák - elé tártam a hírt: nem nyertem meg a vén romot, mégis megvehetem, mert az eladó odaadja. Úgy tűnt, a felharsanó hangos röhögés, valamint az elmeállapotom alapos elemzésén túl is érdekli valamennyire az embereket a projekt. Bementem Tibbyhez az értekezlet után, igazából csak hangosan gondolkozni, mercis dolgokban ő mindig partner, meg az ügyvezetői igazgatói sötét lyukban – ami elvileg az irodája – legalább nyugi van. Vázoltam, hogy kimegyek telekocsival, vagy esetleg keresek kamionost, hónom alatt viszek két P-rendszámot, nem eszem inkább egy hétig, úgyis rám fér némi fogyás.


Kyttila, 1999, sarkkörön túli tesztvezetés. Ott is vannak veteránok. És nem sózzák az utakat!

Te Csík, és arra gondoltál már, hogy Svédországban ilyenkor kötelező a téli gumi, és mivel azt a Pontont mindig elzárják télire, biztosan nincs rajta?

Hű, ez a rohadt Bende, megint jobban vág az esze a kelleténél. És megint letöri a lelkesedésemet. Ekkor már örültem, hogy nem sikerült a licit.

Végiggondoltam még egyszer a dolgot. A Ponton felnijei 13 collosak, a gumik 165-ös teljes magasak. A világon nincs ilyen téli gumi, de ha van, akkor méregdrágán, és biztosan nem Domsjőben. Ha veszek egy garnitúrát, sose fogom még egyszer használni, eladni sem tudom, mert nincs olyan hülye, aki télen Pontonnal járna. Ezeken a kocsikon pedig még semmiféle üregvédelem nem volt. A Mercedes első önhordó autója, mindent lezártak hegesztéssel, úgy gondolták, hogy majd csak nem megy be az üregekbe a víz. Bement. Ezért mind szétrohadt. Ami nem, azt nem használták télen.

Viszont a Mercedes – az autózás Nikonja, amely évtizedeken át őrzi a szabványait – a 170-es óta ugyanazt az osztókört használja a felnijeinél, ugyanazzal a kúppal. Ha az átmérő és az ET-szám nem számítana, egy 1939-es Stirlitz-Merci és a legújabb S osztály között csereberélni lehetne a kerekeket. Tehát kis szerencsével jó a Pontonra az Era (a fekvőlámpás kombim) négy téli kereke. Sőt, a Kati autóján még sokkal jobb gumik vannak, ráadásul a felni is fél collal keskenyebb, azokat kéne kivinnem. De akkor autóval kell mennem, ilyet máshogy nem tudok odajuttatni.

Ekkorra Tibby is eljutott ide.

Te, szerezzünk szponzorokat, akkora cikk lesz ebből, mint a ház, menjünk ki, vigyük a Sipos Zolit, neki van P-rendszáma, hozzuk haza együtt, akkor szerszámot is hozhatsz, legalább lesz némi esélyed, hogy hazaérsz, mondta. Megoldjuk, írjál az embernek, hogy megyünk. A múlt hetem ennek az iszonyatos szervezésnek a jegyében telt.

Nem túl jó érzés magánhobbira lejmolni utazáspénzt a hirdetőktől, de azzal vigasztaltam magam (miközben mardos a lelkiismeret), hogy az olvasók ezért kapnak majd valamit, ami szponzorok nélkül egyszerűen elmaradna. És persze a szponzorok is kapnak egy csomó olvasót, remélem. Meg úgyis a Tibby tárgyal mindenkivel, én a háttérben munkálkodom. De most, hogy már látom, mekkorát futott a vasárnapi poszt, úgy gondolom, hogy az a pár, bátor, megbízható, gyorsan reagáló cég, amelyik végül segített, bőven pénzénél lesz.

S. E. nem válaszolt egy napig arra a levelemre, hogy igen, megyünk az autóért. Megéltem száz poklot. Aztán megírta, hogy lábon szó sem lehet róla, oda nem adja az autót, egy hete még mínusz harminckét fok volt, a hó több méteres, a tél arrafelé egy egészen más dolog, mint ahogy elképzeljük. Vagy trélerrel megyek, vagy sehogy, írta. Másik száz pokol.


Bejrut, 1969. Akkor már igen öreg romok voltak ezek

Nem akarok belemenni, de sok levelet váltottunk, mire megpuhítottam, felvázoltam neki, hogy voltam már télen a sarkkörön túl vagy négy autóbemutatón, talán bő ezer kilométert levezettem ilyen körülmények között, tudom, mi a stájsz. És nem most látok először veterán Mercit, igazából vagy százezer kilométert lenyomtam ilyen öreg kocsikkal Európában, összesen meg vagy kettőötvenet. És az életben nem lesz még egyszer esélyem egy ilyen állapotú Pontont megvenni, mert ami délebbre van, azt mind elviszik a németek. Az övé viszont csak egy ilyen hülyének érheti meg, mint én, hiszen még egy hamburgi Merci-őrültnek is 1200 kilométeres téli túra lenne, ennyire pedig kevesen akarnak Pontont.

Végül megenyhült, meg előkerült a lánya is, aki rendesen beszél (ír) angolul, és onnantól könnyebben zajlott a kommunikáció. Elmesélte, hogy ő is nagy autóbuzi, meg régen raliversenyzett is (veteránautót venni egy svéd raliversenyzőtől, az már milyen…), és ha tényleg ennyire felkészültek vagyunk, jöjjünk, az autó jó, most szeptemberben vizsgázott, mindene működik, a motorja felújított, új benne minden lötty, de azért tudnom kell, hogy egy ilyen kocsi megbízhatósága, biztonsága úgy általában nem olyan, hogy 2700 kilométereket kéne vele autózni a legnagyobb svéd télben. Igaza volt. Viszont ha olyan lenne, megvette volna a német. A magyar vagy kihasználja az ilyen periferikus lehetőségeket, vagy csak úgy bámulja mindig Nyugat-Európát, mint hal Stohl Bucit a tévében az akvárium üvegén át.

Szerdára összejött vagy két és félmillió forint szpozori pénz, úsztunk a boldogságban, rettenetes, gyilkos elkövetkezendő projekteket vizionáltunk a TC-nek. Ez azt jelentette, hogy azon túl, hogy a cég eltartásáról gondoskodtunk, még meglenne az az ötszázezer forint, ami három fő kiutaztatásához, a hazahozatalhoz biztonságosan kellene. Ennyi kell, hazafelé muszáj lesz egy ember, aki néha átveszi a volánt, ha valaki kidől.


Meg fogunk halni itt

Aztán csütörtökön épp a tüdőgondozóban ellenőriztettem a tüdőgyuszim maradványait, hogy kialakult-e belőle végleg asztma, esetleg nem is mehetek-e ki, vagy sem (sajnos asztma lett, ne hordjanak lábon három hétig hurutos köhögést, mert ez lesz belőle), amikor Tibby hívott.

Csík, lemondták a szponzorok, egytől-egyig - hallottam, ahogy a veséjéig leszívja a cigit.

Basszus. Akkor április? De az ember hirdeti kint az autót, ha jó lesz az idő, megtalálják, megveszik, ezt biztosan. Én meg csak egy esélytelen balkáni vagyok a világ túlsó feléről. Mert a trélert ki nem fizetem, belehalok, hiszen kell nagy tréler, a nagy vontatóautó, a hozzá való B+E kategóriás sofőr. Igazából egyetlen esélyem volt ez a szponzorációs (értsd: lejm) kimenetel.

Aztán még a Volvo is lemondta a tesztautót, amit kértünk (Era pedig, félek, a mínusz huszonötben nem indulna be, az meg rossz lenne, ha a sarkkörnél derülne ki, mert a havon be sem lehet vontatni), Tibby Mondeója túl van a százötvenezredik kilométerén, és mivel közös nyomócsöves, tartok tőle, hogy a letérdelés küszöbén áll. A Kati 190 D-jének a csomagtartójába épp belefér a négy felni gumival, az sem jó, az nem elég nagy. Őrült telefonálgatás, kiderül, mindenkitől minden tesztautót elvittek a kollégák a genfi szalonra. Pedig nálunk mennyivel érdekesebb dolgok történnek, gondoltam, de ez már voltaképpen cinizmus. Végül, mint mindig, az Opel segített. 4x4-es Insignia kombi. 540 liter csomagtér, négy lábbal kapar, két literes benzinmotor, kis turbó, ha nyomjuk, leeszi a gatyánkat, de ha nem nagyon, akkor egészen takarékos tud lenni. A benzines turbómotorok már csak ilyenek.

Péntek reggel is eljött, de semmi fejlemény, 300 ezer forinton áll a szponzorációs mutató. Azaz van három változás, de nem pénzvonalon.

Sipos Zoli első köhintésre azt mondja, jön. Kész. Iszonyatosan elfoglalt ember, állandóan melózik, de pöröllyel veri szét a következő hetét a naptárban, hogy jöhessen. Siposra az ember bármikor, bármilyen élethelyzetben számíthat.

Persze a Vályi Pista, a Zirig Árpi is jönni akar, de ennyi ember nem hiányozhat a TC-ből. Szoftosan irigykednek, remélem, pár hónap múlva az ő projektjük jön, nekem előbb dobott hatost az internet. Meg Simon Laci barátom is jelentkezik, mert ő pont olyan habitusú, mint a Sipos. Aztán még egy csomóan szintén. Az emberek megőrülnek, Prokee azt írja, hogy ha nem jöhet velünk, jön mellettünk, Trabival. Mindenki beteg, de ez nagyon jó.

A Bendének azonban rossz a háta, félek, hogy nem tud majd akkorát tolni az autón, ha elakadunk, nem is várhatom tőle, hogy a mínusz tizenötben aláfeküdjön a Mergának lengőtengelyt tartani, ha bekap a fék, és bontjuk a futóművet. Kellene még valaki, aki bírja az ilyet, és tud műszakilag improvizálni. Hívom Kareszt, ő nem hiányozhat. Jó a buli, szállás lesz, kaját fizetem, jössz-e. Húsz percet kér, ennyi idő alatt szervezi át az életét, pedig dugig van melóval. Ő is totál hülye. Egy ilyen sarkköri expedícióra benevezni – ezért mások milliókat kérnének… Persze, hogy jön.

Közben kedd este még a Kati is kitalálja, hogy jönni akar, majd megőrül, annyira, azt mondja, ilyen nagy dolog ritkán történik velünk, ezt együtt kell megélnünk. Igaza van. Viszont nem tudja eladni kedd hajnaltól vasárnap estig a lurkókat (ahogy terveztük a túrát), mert a nagyik belepusztulnának, ezért csak kedd délután tudna indulni, szombatra meg itthon kell lennie. Igazából a Bálint is iszonyúan jönne, minden nap betámad ezzel.

Tehát marad a Katinak a vonat, repülő. A következő estéket görcsös tervezéssel töltjük, éjjelig. Ő repjegyet keres, vonatajánlatokat néz, kompot kutat, próbál valahogy autó nélkül fejben kijutni, én maguknak nézem a kompmenetrendeket, a tarifákat, az utak állapotát, ilyeneket. Csütörtök éjjelre talál filléres repjegyet Stockholmba Malmőn át (direktben sehogy nem jön ki a nap), péntekre megvan a vonat is. Aztán inkább Malmőből vonatozik végül, az olcsóbb, alig pár tízezerből kijön neki az egész. Hazafelé velünk tart majd Stockholmig a Pontonban, ennél szebb semmi se lehet. Tehát jön, benne lesz a buli lényegében. De ha megfagyunk, nem tudom, mi lesz a gyerekeinkkel. Kicsit aggódom.

Ponton-tulajunktól levélben öt ágyra kérek foglalást a domsjői panzióba. Kati állítólag ott kint vár majd minket addigra, kávézgat, mire mi befutunk az Insigniával. Túl szép, hogy igaz legyen. De nem is lesz, mert péntek délután még mindig háromszázezer van csak pénzben, nekem van talán még egy százasom, de az már a júliusi büdzséből, ha jól adom el a Bianchit. Minden ki van centizve, rettenet. És négy kiló sehogyan nem elég.

Van még egy szubjektív oldala is mindennek. A hétfői levéltől kezdve, amit a pontonosnak küldök, rémeket álmodok, pedig alvásból normálisan se jut öt, öt és fél óránál több. Magyar P-rendszámos Ponton, orral egy árokban Docksta és Ullänger között félúton. Jól kivehető a lekonyuló féltengely, a nem szabványos, 15 collos W201-es kerék Barum téli gumival, amúgy az egész egy vastagon behavazott púp, bent három merev halottal. Pár kilométerrel előbb egy szintén árokban, a feje tetején álló Insignia, a cigi még parázslik a vérbe fagyott haldoklók kezében… Jaj!

Sok, nagyon sok pillanat volt ezen a héten, amikor elátkoztam ezt az egész Ponton-bizniszt, és még talán ennél is több, amikor egy milliméterre voltam attól, hogy lefújjam az egészet. És minden alkalommal, amikor lementem a garázsba, megszakadt a szívem a Bianchi látványától, a Yamaha szomorú kockaszemétől, a Honda Cub ártatlan bugyikék festésétől. Micsoda egy hűtlen dög vagyok, ezek szeretnek engem, én meg egy elérhetetlen negyedik miatt ki akarom őket söpörni. Pocsék dolog, tényleg jobb a műanyag autó, az legalább nem tud szemrehányóan nézni.

Végül Noszvai András menti meg a projektet, de az Oldtimer Expós bannerért cserébe még azt is kéri, hogy a Ponton kint legyen a tavaszi, Vasúttörténeti Parkban rendezendő kiállításon. A Noszvai mestere a zsarolásnak, de neki akkor is szívesen kivittem volna, ha csak úgy kéri. De hogy hazajut-e az autó, arra azért még nem mernék mérget venni, kicsit összeszorul a gyomrom az ígérgetéstől. Viszont beesik a szükséges pár százezer, a projekt megmenekül, Tibbyvel, Sipos úrral, Karesszel tíz évvel öregebben bár, de tudjuk, hogy megyünk, buli lesz. Innentől eufória – egyelőre, hiszen még mindig csak álmodozunk.


Simán jó rá a 190 D kereke

Pénteken veterán klubunk van a Karasnában, a Kati pótkerekével érkezem az Era csomagtartójában. Csereklyei Dani barátom bérben készülő 190 SL-ére felpróbálom, az alatt egy tök szabványos Ponton-futómű van. Kicsit tartok a hátsó lengéscsillapító bekötési pontjaitól, mert a Ponton eredeti kereke 4 és ½ colos, a 190 D-é 6-os, félek, hogy szorul, és nem forog el. De minden csodás, a gyanúsan masszív első lengőkarok körül is csak úgy siklik a kicsi kerék, mint valami ringlispíl a vurstliban.

A klubtagok értetlenül nézik végig az egészet, ezért tálalok. Készülök venni egy Pontont Svédországban, az északi sarkkörnél, blablabla… Szemek csillognak. Kritikák fogalmazódnak. Nem jön haza. Dehogynem, simán, ötször is, ez egy Mercedes. De a fék bekap, a tankrozsda eltömíti a karbit, így a tapasztaltak. Nem tömíti. Itt nem szalonveteránosok vannak, hanem olyanok, akik már láttak közelről hatlapfejet – az árok szélén, idegen országban is. Az én közeli barátaim, mindegyiknek adok a véleményére. De teljes a káosz, viszont a téma jó.

Aztán előveszem az internetről a kocsi képét (az ebay-ről már eltűnt, de a svéd hirdetés még él) és jön az ováció. Ezt el kell hozni. Ez gyönyörű. Úristen mennyire megmaradt állapot. De aranyos. Ilyenek hangzanak el. A klubban jó lenni, itt értik az ember hülyeségét, abszolút. Era repül hazafelé éjjel kettőkor, amikorra mindenki kómába esik, és becsukunk. Én repülök Erával. Itthon leülök a gép elé, nem bírok aludni, még háromig tervezgetek.

Aztán a hétvégén bevásárolok, összekészülök. A Róna utcai autósboltban (ez nem hirdetés, mindent kifizettem) veszek szabvány, vágható ablaktörlő-gumit. Bilincseket. Négy méter mypolán csövet, hogy ha összeomlik a benzinellátó rendszer, ejtőtartályosra tudjuk alakítani az autót – ezt egyébként Karesz javasolta. Duct tape, hidegindító, akkusaru, vonókötél (van összecsukható vonórúd is hatezerért, elgondolkozom rajta, de marad a kötél), fékfolyadék, rendszámkeret, karbitakarító, régi fajta biztosíték, meg ezer más cucc kerül a szatyorba.

Itthon átszerelem a Kati felnijeit nyárira, máris enyémek a téliek, lemosom őket, rittyósan nem akarom betenni őket az Insigniába, bár lesz szemeteszsák is. Előkészítem az akkutöltőt, a zöld Merci akkuját feltöltöm, pakolok kompresszort, spanifert, gyorsszorítót, zsírt, szerszámokat, schnitzert, szerelőkesztyűt, rongyokat, pokrócot, jelzőfáklyát, láthatósági mellényt, ilyeneket.

Aztán bevásárolunk a Corában, Red Bull, Jana epres-guavás (rosszul hangzik, de az a legihatóbb ilyen lötty hosszú távon), kekszek, minden jön, ami kell, veszek egy kis üveg viszkit is, hátha esténként jó lesz a hangulat. Aztán bepakolok két üveg jobbfajta magyar bort, ajándékba. De eszembe jut Christoffer Johansson uddevallai barátom, aki, amikor Magyarországon járt a barátaival, csak töményet ivott, mert az náluk iszonyú drága.

Visszaviszem hát a borokat, veszek pálinkát, barackot, ötvenszázalékosat, átlátszót, mert a Vályi figyelmeztet, hogy mást nem szabad. Én csak akkor iszom töményet, ha véletlenül van itthon, akkor is ritkán, borozni szoktam, jól jön hát a segítség. Gondolatban már pecsételem a magyar-svéd barátságot.

Az anyósomtól lenyúlom a félretett hatszáz euróját – a vasárnapi ebédnél meg is jegyzem, hogy kifosztom éppen, persze poénból, de sajnos tényleg így van – így a másik kölcsönkapott ötezerrel együtt megvan az 5300, meg még 300 költeni. Svéd koronát már vettem egy adagot.

Mindeközben ketyeg a vasárnapi poszt itt a TC-n, ami arról szól, hogy nem veszek Pontont. Amikor írni kezdtem, ez még igaz is volt. Mire befejeztem, már a metró elől menekültem az alagútban, de inkább nem írtam át az elejét – jobb egy kis feszkó. Most folyamatosan olvasom a kommenteket, és érzem – innen nincs visszaút, ez már nem az autóról szól, dózerol a médiagép.

Basszus, nem tudom, hogy fogom végigaludni a következő két éjszakát. Kedd hajnalban indulunk. Már csak attól félek, hogy nem férünk majd el az Insigniában. Ahogy a garázst nézem – jogos az aggály.

3.rész


(X) akiknek köszönhetjük: