Megy a nő! Két szálon fut tovább a Ponton-sztori
A szülinapommal kezdődött, amikor a rokoni kötelező kört tartottuk. Egy időre véget is ért (az aukció), hogy másnap újabb, nagyobb lendülettel folytatódjon. Akik követik az eseményeket, tudják, hogy nem ilyen egyszerű ez a sztori, Zsolt már sok mindent leírt.
Hozzá kell tennem, hogy mindez egy hosszú hideg tél, hosszú makacs, otthon kezelendő tüdő- és egyébgyulladás után történt. Talán már értik a lényeget. Volt idő, nem túl sok, de nem is kevés, netezni, túrni, nézni, gondolkozni, belemenni, beleélni, belevinni szépen lassan engem is. Talán nem is volt nehéz. Az először felmerülő Fiat 500-asok szíven ütöttek, bár annyira azért józan tudtam maradni, hogy megbízható 190-es Mercimet semmi pénzért nem adnám el. Akkor inkább utazás helyett, vagyis az arra tartogatott pénzből vegyünk valamit, a gyerekek (is) tényleg élvezik, ha kisautózunk, nekik nem a tengerpart vagy a wellnes hotel a lényeg, hanem, hogy együtt legyünk, ha lehet, valamelyik régi vasban. Egyelőre. És ezt ki kell használnunk, mert nem tudhatjuk, kamaszként mire vágynak majd. Bár remélem, valami beléjük ivódik (ivódott) a veteránozás hangulatából.
Mikor Norbit minden nap hazahoztam aludni a bölcsiből ebéd után, és beálltunk a garázsba, első kérdése az volt a Bianchi kilincsét markolászva, hogy mikor megyünk el vele a Bálintért. Persze akkor még esély sem volt rá, hogy valamennyire működjön. Talán ezért, talán mert nem elég gömbölyű, még nem tudott eléggé közel kerülni hozzám. A Fiat 500 az más. Gimis korom óta vágytam rá, s bár Zsolt mellett hamar megtudtam, hogy nem igazán jó, sokat kell küszködni (durvább kifejezés kívánkozna ide, de nem lenne szép egy nő szájából) vele, kellett egyet vennem, hogy jól érezzem magam és saját bőrömön, no meg a Zsoltén tapasztaljam az elmondottakat. Lesz belőle poszt valamikor, de most nem ez a lényeg, hanem hogy már beleéltem magam újra egy Fiatba. Volt idő, mikor úgy képzeltem az autóparkunkat, hogy mindkettőnknek lesz két nagy (állólámpás Merci) és két kicsi (Bianchi, Fiat 500) autója. Háromnál véget ért a sor még évekkel ezelőtt. Király lett volna.
Most a két átlagos Merci és két nem átlagos kisautó valósulhatott volna meg. De ha nem csúszunk le arról a két ígéretes példányról, most nem drukkolhatnának a csapatnak. Jó ez így, nem? Persze én azért nem vagyok túl nyugodt. Kicsit messzebbre szálltunk, mint akartunk, és ezért sok áldozatot kell majd hozni, de egyszer élünk, talán soha nem leszünk már annyira merészek, hogy ezt megtegyük, még ha kedvező lesz is az alkalom. Húszévesen, Gábor barátommal bejártuk stoppal Németországot, és csak mosolyogtunk, mikor a hírekben megerőszakolt stoppos lányokról és fiúkról is beszéltek, illetve neonáci megmozdulásokról egyes városokban, ahová készültünk. Szerencsére csak egy ellentüntetésbe sikerült belekeverednünk. Elképzelhetetlen, hogy ezt a mai eszemmel végigcsinálnám.
Tudom, hogy akkor ott kellett lennem, és most is ott kell lennem. Ilyen körülmények között még soha nem vettünk autót, pedig higgyék el, elég sokat vettünk már együtt. Ha csak Ausztriáig vagy Németországig kellett volna menni, esetleg dél felé, talán eszembe sem jut, hogy ott legyek. De ebből a kalandból ki kell vennem a részemet, még ha kicsit fáj is, például mikor este Bálint sírdogálva azt mondja: „Anya legalább te maradj itthon. Nagyon hiányozni fogtok. Még az is rossz volt, mikor apa két napra utazott el.”
Nem tudom megmagyarázni neki, hogy legszívesebben én is az autóban ülnék a fiúkkal, csak hát az tényleg sok idő és nagyon bizonytalan a vége.
Megvigasztalom, hogy én nem leszek sokat távol, hamar eltelik ez a pár nap, a nagyiknál jól érzi majd magát. Közben pedig szétvet az ideg, hiszen megyünk a sosem látott télbe, egyelőre külön-külön, hogy a végén együtt vegyük meg(?) a Pontont. Kollégáim is mosolyogva fogadtak reggel, gyakran olvassák a Zsolt cikkeit, most engem is hülyébbnek néznek a szokásosnál, még ha meg is értik a helyzetet.
Még sosem utaztam sehová egyedül, nem volt miért, nem is szeretek, ez lesz az első alkalom. Svédországban sem voltam még, persze nem is így képzeltem, hogy egyszer megnézem.
Reggel eldobom a gyerekeket iskolába, óvodába, aztán a bátyám dob ki engem a reptérre, és hajrá. Lehet, hogy előbb érek oda, mint a srácok.
Drukkoljanak kicsit nekem is, bár valószínűleg könnyebb dolgom lesz, főleg az elején.
A sztori eddig:
1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész, 5.rész, 6.rész, 7.rész, 8.rész, 9. rész, 10.rész, 11.rész, 12.rész, 13.rész
(X) akiknek köszönhetjük:
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
|
