Pista menni Le Mans: Párizs

Két órányi repülőút, majd a Charles de Gaulle reptér (tudják, a Déesse nagy szerelmese) és Párizs.
Ha Róma az örök város, akkor Párizs a nővére, a zsizsegő, folytonosan lüktető Szajna-parti metropolisz. A reptéren már feltűnt egy furcsaság, ám egyelőre még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen ez mégis csak egy nemzetközi reptér, ott meg sok a vérszegény és hangos brit turista.

Ami érdekes, hogy a taxidrosztokon legalább annyi Honda Goldwing álldogált, mint amennyi autó (jellemzően Octaviák és pápaszemes Mercedesek) és ezek a zárt autókhoz képest féláron szállították az utasokat. Egy ekkora túramotorra rengeteg bőrönd és csomag elfér ám, pörgött is rendesen a bolt, a városba vezető gyorsforgalmi úton folyamatosan húztak el mellettünk a jókora motorok. Odabent, a sűrű forgalomban pedig nevetve lavíroztak a sorok között a gyakorlott helyiek. Hoppá, nem is rossz ötlet. Rögtön eszembe jutott, hogy odahaza vajon az ötlet megszületésének melyik mikroszekundumában folytanák el csírájában az efféle ötletet a taxis céhek csicskásai és az idióta jogszabályok. Végül is mindegy, jó a bolondnak a fapénz is, na meg a méregdrága reptéri taxi és parkolás.

Ugyanannyi ideig tartott az út ide, a Montparnasse tetejére, mint magába a városba. Két óra volt a péntek délutáni csúcsforgalomban. És ez alatt képzeljék el a lezárt rakpartok miatti belvárosi dugót, szorozva negyvenhéttel.

Arányaiban annyival több is az autó itt, de a közlekedés sava-borsát a milliónyi robogó adja. Állandóan jönnek, jobbról, balról, aztán egyszerre mindkét oldalról nyomakodnak a busz elé, fejkendős nénik fordulnak lapjával a Honda Pantheonokkal, fiatalok, öregek, kosztümös nők és szakadt farmeros, sűrűn összevarrott suhancok. Legalább annyian vannak, mint az autósok.

A gond az, hogy az autósok is így közlekednek. Eszméletlen a káosz, de ha sokáig nézzük, látjuk, hogy meglehetősen szervezetten hömpölyög az autófolyam mindenfelé. Igaz ugyan, hogy egy-egy lámpánál, körforgalomnál a kétsávos úton négy autó plusz egy robogó sorakozik fel egymás mellé, a rajt után még sincs összeveszés: az első húsz méteren eldől minden. Aki gyorsabban kiugrik és eléri az imagináris célvonalat, az mehet először.

Ilyenformán egy állandó versengés alakul ki az utakon. Érdekes, de mindez nem összeszorított fogakkal, meredt középső ujjal kurvaanyázva, hanem sztoikus nyugalommal nem ritkán mosolyogva, zenét hallgatva zajlik. Ki hinné? Lényegében olyan egyszerűek a játékszabályok, mint Budapesten: minél vastagabb a bőr az arcon, annál folyamatosabb a haladás, csak itt közben nem ölik meg egymást. Nagyon-nagyon előzékenyek egymással szemben a párizsi sofőrök.

Egy négysávos kereszteződéshez érve feltorlódott a sor, a lámpa pirosra váltott, de bennragadt négy-öt autó középen. Mi történt? Ordítottak a népek? Tépték az ablaktekerőt vagy az ajtót? Nem. Kérem, nagyon egyszerű: kikerülték a bennragadt autókat. Eh bien, előfordul az ilyen, mit idegeskedjenek?

Az előttünk álló ütött-kopott Saxóban fiatal fiú és barátnője ült. Csókolóztak, ez egy olyan dolog, ami Párizsban sűrűn előfordul. A lámpa zöldre váltott, de ők belefeledkeztek az édes, hosszú nyári csókba, nem vették észre. Álltunk, mögöttünk állt a sor. Sofőrünk csak ránk nézett, széttárta karját: - Szerelmesek, de szép is ez. - aztán megvárta, míg befejezik és elindulnak. Egy szó nélkül, egy rossz szó nélkül.

Mert Párizs ilyen megértő. Ilyen megértő a rengeteg bevándorlóval, az utcán kutyájával játszó koldussal, a kis topánkában tovasiető thai lánnyal és a lépcsőn laptopba pötyögő nyakkendős, algériai menedzserrel. Autóssal, motorossal, turistával és velem is, a káeurópai újságíróval, ahogy nulla óra ötvenegy perckor a lábam a hotelhall korlátjára támasztva pötyögöm ezeket a sorokat. Itt mindent szabad, tolakodni, befészkelni, letelepedni az utcán, rágyújtani a robogón, gördeszkázni a Lafayette-galéria lépcsőjén vagy pipázni a motoros rendőrökkel. És a legnagyobb titok az egészben az, hogy ezzel nem élnek vissza. Mindig tudják meddig és hogyan lehet elmenni, az íratlan szabályokat betartják, aztán mosolyognak, hangoskodnak, élnek.

Tényleg varázslatos egy hely, pedig szigorúan nézve borzalmasan szemetes, csikkes, kitudja milyen foltos minden járda, a rengeteg kis utcai kávézó temérdek szemetet termel ki magából, nem ritka a fal tövében futó egér, a szemétkupac.

És mégis, Párizs mindig csodálatos, ezredszerre is pontosan olyan, amilyennek azt Rejtő Jenő elképzelte. A Pigalle, a Blue St. Honoré és a Boulevard du Montparnasse, a finom, minden bűzt kisöprő nyári szellő, a zongora hangja, ami folyamatosan ott csilingel az utcák felett, egyik kis krimótól a másikig. Szinte várom, mikor bukkan fel a sarkon Sába Királynője és Gorcsev Iván, hogy pénzzé tegye a kártyán elnyert Nobel-díjat, aztán az egészet elszórja az Avenue du Maine ezernyi kis butikjában, cukorkára és rózsákra.

Rózsákra annak a pár szép nőnek ebben a városrészben.

És ez a legfurcsább: itt alig vannak szép nők. Ki gondolta volna?

Lassan ideje lesz befejezni, holnap hétkor indulunk a helyszínre. Szerencsére hotelünk egyenesen az SNCF (Nagysebességű Államvasutak)-állomással szemközt áll, így nem kell messze mennünk. A 210 kilométeres utat 50 perc alatt tesszük majd meg. A Ciel du Paris-ban elfogyasztott könnyű kis vacsora alatt volt időnk szétnézni 56 emelet, azaz 200 méter magasról. Onnan fentről nem is látszik a szemét, csak ez a lüktető, rendezetten kaotikus hely, ahol délután kicsit lelassult a forgalom: meccs volt.

Bónusz érdekesség volt az a négy kútoszlop, amit az egyik négysávos, belvárosi utcán láttunk, közvetlenül az úttest mellett, a lámpás kereszteződés előtt. Robogós benzinkút volt, aranyárban mért üzemanyaggal (1,60 Euró), mégis, a járdán temérdek robogó állt, tankoltak, majd a kis shopba betérve fizettek és mentek tovább. Az igazán gyorsak csak a odaálltak a pirosnál az oszlophoz, lehúzták a kártyát és csorgatták a benzint. Mire zöld lett a lámpa, már berregő motorral vártak. He? Forgalmas, belvárosi utcán, embertömegben benzinkút? Lehet, láttuk, működik.

Ja, vissza. A Foci világbajnokság. Ez kicsit bekavar a 24 órás szervezőinek is. Bár talán nem is lesz nagy baj, ha nincs akkora tömeg.

Holnap indulunk, első utunk mindenképpen a Mansell-családhoz vezet majd: Nigel és két fia egy csapatban, ráadásul egyenesen a legdurvább kategóriában, LMP1-ben indulnak neki.

Egyszerűen muszáj megkérdeznem, miért borotválta le a bajszát.
Üdvözlettel minden olvasónak:
Omm, aki a vacsorára nem vitte magával a dögnagy Nikont
Hotel Le Méridien Montparnasse
Párizs

(Bumm, ahogy beraktam ezt a posztot, a hotelhallban elkezdte nyomni Prince a Kiss-t. Jó hely ez, mondom én. Éjszaka fél kettőkor.)