Bontóban az USA-t átszelő Toyota

2010.09.12. 07:00
140 hozzászólás

Kényelmes a fotel, kéznél a chips? Transzkontinentális utunknak most következnek azok a pillanatai, amelyeket a legszívesebben visszanéznék lassítva, villogó R betűvel a felső sarokban. Felfedezünk egy teljesen szürreális amerikai autóbontót, megkóstoltatjuk Gray-jel a Bonneville-i sót, majd nyolcvan lábat ugratunk vele San Francisco utcáin. Na, azt talán mégsem, de a Pikes Peakre felmegyünk vele, ha az utolsó csepp hűtővizünk is bánja.

Így képzeljük el az amerikai országutat, nem?

Colorado Springsben töltött éjszakánk után rekordot döntöttünk, ami a koránkelést illeti. Hét körül már lent volt a hűtősapka, papírzsebkendőn a nívópálcáról letörölt olaj, kávé a Camry tetején. A folyadékszintek beállítása után a papírpohár az első negyed gallonos olajos flakonunkkal együtt landolt a benzinkút kukájában, bennem pedig a koffein hatására már pörgött az előző este befűzött film, Ari Vatanennel.

Hezitáltam néhány másodpercet a rajtvonalnál, ahol a húszmérföldes útra beszedik a fejenként tizenkét dolláros belépőt, mert már azon a pár mérföldön, ahogy elbumliztunk a hegyi szerpentin aljához, megindult felfelé a lázmérő vízhőfokmérő. Nem árultam el a csajoknak, ezért most, utólag kell elnézést kérnem. Szavazással húztam az időt, hogy nekiinduljunk-e vagy sem, persze ez a nemzeti park bejáratánál már erősen jelképesnek tűnt. Demokratikus döntésünk ettől függetlenül egyértelmű volt, kettő-egy aránnyal, úgyhogy lazaságot mímelve feldugtam a csatlakozót a ventilátorra, elolvastam a figyelmeztető táblát, miszerint érdemes kikapcsolni a klímát és alacsony sebességfokozatban javasolt haladni, aztán jól megjegyeztem a kilométerszámláló állását, hogy tudjam, mennyi van még hátra.

Ez az út vezet a Pikes Peak Highway felé

Abban a pillanatban annyi esélyt adtam annak, hogy vízforralás nélkül felérünk, mint annak, hogy megjavítjuk Monster Tadzsima idejét. De ha egyszer már itt voltunk, eltökélt voltam: megküzdünk minden felmerülő akadállyal, ha kell, foggal húzom fel a gépet a csúcsra.

Fél óra múlva már teli torokból hahotáztunk az autó mellett. Muszáj volt tízpercenként félreállni, de csak azért, hogy a panorámát ne csak a bogaras szélvédőn át láthassuk, hanem a hideg szélben ugrándozva, röhögcsélve is. Eddig vagánynak tartottam a Pikes Peaken indulókat, most már úgy gondolom, zárt osztályon lenne a helyük. Az egy dolog, hogy csak mutatóba van palánk a hegyoldalba karcolt ösvény mellett, de röhögcsélésünk oka, a magassági eufória, sokkal elgondolkodtatóbb volt számomra.

Gyorsabban kapkodtuk a levegőt, vigyorogtunk is az oxigénhiány miatt

Állítólag léteznek bizonyos növényszármazékok, amelyek nevetgélős, ellazult tudatállapotot idéznek elő, bizsergetik a végtagokat, élénkítik a fantáziát. Ilyen érzés lett úrrá rajtunk a szerpentin közepén, amikor kiszálltunk az autóból. Először azt hittem, csak én vagyok tripen, mert beteljesülni látszik egy sokéves álmom, de aztán észrevettem, hogy nővérem is vigyorogva hadonászik a minket körbevevő hegycsúcsok felé, és magyarázza, milyen vicces, hogy a felhőkkel egy magasságban vagyunk. Na, ilyen állapotban nem szeretnék egy hatszáz lóerős, turbós összkerekest terelgetni a szakadék peremén.

Szerencsére nem is kellett, elég volt Graynek húzni egy egyest, és tizenöt mérföld körüli sebességgel kormányozni szépen felfelé a meandervonalon, mint egy kalapos škodás. Azért nem a kifliket adogattam egyik kezemből a másikba a visszafordítókban, de papásan vezettem, nincs mit szépíteni.

Furcsán méregettek, amikor beálltam a motorosok kedvenc fényképezőhelyére

Nyilván, amikor egy tisztességes autóbuzi a Pikes Peakről fantáziál magányos estéken, nem egy kilencvenvalahányról hatvan lóerőre gyengült négyajtós limuzin fosbarna volánja mögé képzeli magát, engem mégis a foltos ülés veszélye kerülgetett a boldogságtól. Amikor a szédelgő turistákkal közepesen benépesített parkolóba megérkeztünk a hegytetőn, kipipálhattam egyet azok közül az élmények közül, amelyeket talán összejön cédulával tologat maga előtt az ember éveken át. És mivel a nemzeti park az év ötvenegy hetében nem versenypálya, hanem turistaút, gyakorlatilag mindegy is volt, mennyi a lóerő, hiszen így is, úgy is be kellett állni a húsz mérföldes tempóval felfelé kígyózó autókonvojba.

Akkora a forgalom, hogy száguldozásra esély sincs

Lefelé már csak arra kellett odafigyelni, hogy a féket ne melegítsem túl. Erre szinte minden kanyar után figyelmeztet egy tábla, de az amerikaiak biztosra mennek. Naponta több száz autó mássza meg a hegycsúcsot, és az élményeket bódultan feldolgozni próbálva gurulnak lefelé a sofőrök, ráadásul szinte mindenki automata váltóval, amellyel életében talán egyszer, ha kipróbálta, mi történik, amikor D-nél hátrább húzza a kart. Körülbelül ötszáz méter szintkülönbség után ezért fékellenőrzésre állítanak meg mindenkit néhány másodpercre, amíg egy infrás kézi készülékkel megmérik a féktárcsa hőmérsékletét. Profi dolog, remek ötletnek tartom, bárki is találta ki. Nekünk nem kellett félreállni, féktárcsánk hideg volt, mint a hegyi patak vize, ilyen jellegű kérdésekben kellő biztonsági távolságot szoktam tartani. Elég fékbetétet égettem már szét hegyen felfelé, lefelé nem szeretem az égett műgyanta szagát.

Innentől mondjátok meg ti, merre menjünk, robotként vezetek plázától plázáig, ha kell – ígértem a lányoknak, miután leértünk, annyira megtöltötte a receptoraimat a szédületes délelőtt. Szerencsére elég volt kompenzálásként megállni néhány garage sale-nél, pár perc alatt végigbogarászni az udvarra kipakolt kacatokat – az eddigiekből már valószínűleg lejött, hogy útitársaim nem panaszkodtak a sminktükör hiányára.

Dudoros kerék le

A kopogás viszont, amely lassan rázott, nem kevert vodka martiniként tér vissza a sztoriban, a hegymászás mámora után egyre jobban elkezdett zavarni. Kétségkívül sokat erősödött, amióta elindultunk, és meredekebb emelkedőkön már mintha a vállamon kopogtatott volna az a drága gömbfej: lassan az idegeimre ment.

Ha nincs akut baja az autónak, szereljünk szorgalomból. Mikor megálltunk egy szupermarketnél feltölteni uzsonnakészletünket, bejelentettem napi autóápolási igényemet, nem utolsó sorban azért, hogy kibújjak a bevásárlás kötelessége alól. Elméletem szerint ugyanis a jobb első kerék tökéletlensége rázta be a kicsit lötyögős gömbfejeket, talán egy apró dudor vagy kezdődő szálszakadás miatt. És volt is egy nulla kilométeres pótkerekünk a csomagtartó alján kialakult akváriumban, amellyel reméltem, hogy meg tudom szüntetni legalább a rázást, ha a lötyögést nem is.

Rozsdalében pácolt pótkerék a helyén

Ha teljesen őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy igazából hiányzott már egy rendes szerelés, a hiányt pedig egy kerékcserével próbáltam elkenni. Kellemes negyedórás művelet volt, gyorsabban ment, mint a bevásárlás; egyedül a végén, amikor elégedetten hajítottam a mélyedésbe a valóban apró dudorral büszkélkedő bal elsőt, fröccsent az arcomba a rozsdás lé.

Ettől függetlenül elégedetten mostam kezet és arcot a műtét után – végre megint piszkálhattam rozsdás csavarokat – az eredmény viszont elmaradt. Ugyanolyan vidáman kopogtatott a gömbfej továbbra is, de legalább úgy érezhettem, tettem valamit ellene. Nem jött össze, van ilyen. Végül is már alig ezerkétszáz mérföld volt hátra, ki fogja bírni. Biztosan.

Kesztyű is lett volna, de valamiért nem akartam felvenni

A Sziklás-Hegységben töltött napunkat a Rocky Mountains nemzeti parkon átgurulva fejeztük be – ott állítólag normális, hogy ötpercenként váltja egymást a havas eső és a szikrázó napsütés – majd másnap országúton vettük célba Salt Lake City-t, a mormonok fővárosát.

Még mindig a Pikes Peak élményének a feldolgozásával voltam elfoglalva, miközben már a Rockies túloldalán gyűrtük magunk alá a mérföldeket. Laza napot terveztünk, esemény utáni réveteg állapotban szívtam tüdőmbe a végre szárazabb levegőt, amikor az út bal oldalán a távolban megcsillant valami. Pontosabban egy nagyobb halom valami. Lassan dolgozta fel az agyam az információt: mire felfogtam, hogy egy gigantikus bontó terpeszkedik a dombtetőn, már el is mentünk mellette.

Nem tudok magamhoz térni

Rendőrkanyarral fordultam volna vissza, ha jó lett volna a kézifék, annak hiányában maradt az ipszilon-forduló. Ezt nem lehet kihagyni. Számtalan legendát hallottam már az amerikai bontókról, ahol hegyekben állnak a Porschék, hibátlan Mercik pihennek végtelen sorokban, vagy éppen a japán ipar remekművei porladnak el szépen lassan, ahogy a természet feltartóztathatatlanul nyeri vissza rozsdapöttyönként, amit elvettek tőle.

Ike bontójában ugyan szinte kizárólag amerikai vassal, illetve vasoxiddal találkoztunk, de abból irdatlan mennyiségben. A morgós kis dakszli már a műhely mögött pár lépéssel megunta, hogy kísérjen minket, ő tudta, nem ötperces lesz a látogatás. Nekem akkor még fogalmam sem volt, mekkora sokk vár rám, a bejárattól a valódi junkyard felé vezető úton még egy régi Camarót is lelkesen körbejártam, örültem, hogy találtam egy hetvenes évek-beli járgányt. De ami a birtok hátsó részén fogadott, azt így, derült égből képtelen voltam feldolgozni.

Négyajtós. Értéktelen?

Nem értek igazán az amerikai autókhoz, a képeket ezredszer végigpörgetve sem tudom megállapítani, hogy milliókat érő ritkaságokat, vagy értéktelen tucatautókat halmozott fel a bontós, mondva: hely, az van bőven. Némelyikről azért sejtettem, hogy nem lenne kidobott pénz restaurálni, bár a nagyja itt-ott hiányos, többé-kevésbé törött kombi vagy négyajtós volt, ami a veteránosok szemében felét sem éri egy kupénak, kabriónak. De így, egy kupacban, észbontó hangulatot árasztottak. Tévelyegtem a térdig érő kiszáradt gazban, a rovarok lépésenként spricceltek szét előttem, és nem tudtam magamhoz térni. Itt egy óriási kombi a hatvanas évek elejéről: a motorháztető felgyűrődve - frontális baleset lehetett. Talán egy család utazott vele a hegyekbe, aztán csúnya vége lett a kirándulásnak, az autót pedig nem volt érdemes megjavíttatni. Legalább harminc éve rohad már itt, a többi autóval együtt, az állapotból legalábbis erre következtettem.

Napokat el tudnék tölteni itt

Micsoda borzalom, ez villant be először, miközben csodáltam a furcsánál furcsább rozsdás gépeket. Itt rohadnak el olyan gyönyörűségek, mint ez a Studebaker, mikor pár hónap munkával eredeti állapotba lehetne hozni, és olyan lenne, mint új korában. Simán menthető az autóknak minimum a fele. De vajon akkor is így szédülnék a látványtól, mint most, amikor látni a szétrepedezett műanyagon, a szétmattult, málló festéken, hogy nem kevés idő telt el, amióta ezeket letámasztották? Nem. Ez így szép, ahogy van: mindennek megvan a helye. Egy veterántalálkozón egy fényesre vakszolt Fairlane mellett valószínűleg lefittyedne a szám széle: megint egy csillogó tepsi - olyan, mint a többi. Így, ebben az állapotban viszont szívesen beállítanék egyet a kertembe, ha lenne.

A street art Utah-ban is virágzik

Egészen estig, amíg meg nem érkeztünk Salt Lake Citybe, ezen pörgött az agyam, persze csak szép lassan, ezerötszázas fordulaton, mint egy big block az országúton.

Maga a sóstó egy madártetemekkel körbeszórt büdös tócsa. A leírások alapján nem gondoltam, hogy ennyire émelyítő. Viszont a sósivatag, amely Bonneville Salt Flats néven fut, na, az pont olyan, amilyennek képzeltem. Véget nem érő síkság, nulla épített környezet, valahol a távolban sziklás hegyek. Egy rövid kitérő erejéig letértünk az autópályáról, hogy megnézzük a land speed rekorderek természetes életterét, meg persze Gray-t is rá akartam gurítani a biliárdasztalra, hogy legalább merész fantáziaként megérezze a sebesség mámorának ízét.

Sebességrekord? Pfff, mi Kalifornia felé tartottunk

Kicsit meglepett az óriási csődület, a hot-rodok inváziója, a lakóbuszok százai. Nagy felfordulás volt, csak pislogtam, hogy milyen csótányokkal korzóznak a srácok. Csak két héttel később, itthon tudtam meg, hogy éppen a Speed Week volt az, amire tizenöt dolcsi belépőt szedtek – ha ott és akkor birtokában vagyok ennek az információnak, elbizonytalanodtam volna, hogy maradjunk-e. Így egy vállrándítással elintéztük, és mentünk tovább – siettünk Kaliforniába.

Lájkoltam

Renóban aludtunk, tettünk egy kitérőt a Tahoe tó felé, majd a már megszokott délutáni vízforralás után beálltunk a San Francisco felé hömpölygő autóáradatba a Highwayen. Nagyjából száz mérföld volt hátra, én már egy teázgató brit nyugalmával hallgattam a kopogást, érezve, hogy hamarosan célba érünk. A mérföldszámláló nemrég fordult át a száznyolcvanezren, büszke voltam Gray-re, hogy elhozott minket ide, meg egy kicsit magunkra is, hogy bevállaltuk. Majdnem négyezer mérföld nem kevés, kilenc nap alatt. Kicsit zúgott a fejem, a sok élménytől telítődtem, újat már nemigen voltam képes befogadni.

Lombard street, San Francisco

Ebben a zsibbadt hangulatban jelent meg a tükörben a villogó fényhidas fekete-fehér Crown Victoria, én meg összeszorított fogaim között leheltem hangtalanul a bazmegeket. Ne már, itt vagyunk a célban, két pixelnyire a Golden Gate hídtól, amin ha átmentünk, már seprűnyéllel kitámasztott gázpedállal engedhetjük a Camryt a Csendes-óceánba – teljesítette küldetését. Egy igazoltatás úgy hiányzik, mint egy jégcsákány a homloklebenyembe, nem akarok magyarázkodni a papírrendszám miatt. Különben is, már fogalmam sincs, mit mondott Dave, hogy kezdődik a mese, amit be kell adni a rendőröknek.

Fölöslegesen paráztam: a Ford elhúzott mellettünk, mielőtt félreállhattam volna, viszont két autóval előttünk beállt középre, és lelassított negyven mérföldre. Vagy negyedórán át fogta így vissza a forgalmat, előttünk jókora űrt képezve, amit mint kiderült, egy defektes kamion mentésére használtak ki. Elhaladtunk az út szélére kivontatott pótkocsis mellett, és már húzott is kifelé a rendőr. Ügyes megoldás, lehetne mit tanulni tőlük.

Csak egy percre álltam be a mozgássérült-parkolóba, a fénykép kedvéért

Hogy átmentünk-e a Golden Gate-en? Simán. Nem volt orgazmikus élmény, túl fáradt voltam ahhoz, hogy kitörjön belőlem a határtalan öröm, de azért szétáradt a végtagjaimban az elégedettség, mint a nikotin a hetek után elszívott első cigarettából.

A legszarabb hotelt fogtuk ki San Francisco belvárosában, ez meggyőződésem. Egyszerűen tele volt minden, nem maradt sok választásunk. Az ablakunk egy hulladékudvarrá alakult lichthofra nézett, a személyzet elképesztően barátságtalan volt, de így legalább korán leléptünk várost nézni. Másfél napunk maradt, és még el akartuk sózni az autót. Igaz, ha egyszerűen ott hagytuk volna a repülőtér parkolójában, akkor is jól jártunk volna, de annyira megszerettük, hogy úgy éreztük, jobb sorsra érdemes.

Az eladás előtti percekben még lőttem pár belső képet

Sonny volt az egyetlen, aki legalább lanyha érdeklődést mutatott a 86-os Camry iránt a telefonban, pedig legalább öt releváns hirdetőt felhívtam a bármilyen autót megveszek rovatból. Délelőtt tizenegyre beszéltük meg a találkozót San Francisco egyik kevésbé előkelő negyedében. Korábban érkeztünk, volt időnk körbejárni a hónapok óta a sarokra letámasztott csotrogányokat, amikből a kereskedés állt, és az irodát is megtaláltuk, vagyis egy alagsori pókhálós ajtót a megadott címen.

Telefonon pontosítottunk: jön, de csak fél óra múlva várható a becsapódás. Addig még elbeszélgettünk egy-két kereskedővel a környéken, de éppen egyiknél sem volt a helyszínen a döntéshozó, ezért visszatértünk a sarokra, és találgattunk, melyik érkező autóban ülhet vajon Sonny. Tíz perc feszengő várakozás után méltóságteljesen begurult mögénk egy fehér Lincoln Town Car, és kibuggyant belőle a száznyolcvan kiló körüli közepesen rosszarcú nepper.

A lökhárítót érdemes megnézni

Kézfogás: Sonny – Andy. Egyszer figyelmesen körbejárta a verdát, majd közölte, hogy megkerüljük vele a háztömböt. Nem ellenkeztem. Gray hozta a próbautas formáját, vagyis egyetlen gyanús hangot nem hallatott, miközben Sonny letesztelte a váltót meg a motort. Lyukas a leömlő, ez volt az egyetlen megjegyzés, amivel nepperünk méltatta a produkciót, én meg ráhagytam. Ha tudná. Hogy a katalizátorunk valahol Indianában figyel Lalo udvarán, a ventilátoron ott fityeg az ott felejtett drót, a kopogás meg csak valami parajelenség miatt nem szólalt meg. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, amikor átvettem a százötven dollárt, amit rövid értekezés után felajánlott. Nincs rendszáma a kocsinak, se szmogtesztje, magyarázta, különben adna háromszázat. Régi dílerszöveg, de nem érdekelt, pár óra múlva indult a repülőgépünk. Két aláírás, búcsúpillantás Gray felé, majd maradt a bizonytalan tudat, hogy talán még valaki jól jár vele. Sose tudjuk meg.

P1080566

Szerszámkészletünket két sarokkal odébb elajándékoztuk Modestónak, a Kubából átszökött hajléktalannak, majd a jóleső jótékonyság után azonnal megéreztük az autótalanság nyugtalanító érzését. Egy óra gyalogútra voltunk a belvárostól, pedig öt perc alatt ideértünk. Viszont teljesítettük a feladatot, gyakorlatilag egy óra alatt túladtunk az autón, ráadásul nem is szégyenteljesen, bontóban.

Még egy kis rezümé van hátra, mielőtt átadnám a szót a vényóckövetelők kánonának. Dollárra pontosan ugyan nem tudom megmondani, hogy mennyit költöttünk, de kábé kilencszáz ment el az autóra, amiből ugye százötven visszajött. A fogyasztást nem kell összehasonlítani semmivel, önmagában is szép érték, 7,5 körül mozgott, így a benzin kijött négyszáz dollárból. A hatvandolláros motelekkel, középkategóriás fastfooddal, belépőkkel, apróságokkal nagyjából feldupláztuk az autóra költött összeget, hogy ne kelljen konkrétumokba bocsátkoznom.

Igazából csak azért számoltam most össze, mert többször nekem szegezték már a kérdést. Pedig nem ez dönti el, hogy megérte-e. Hanem az érzés, amikor hátradőlök, és peregnek a képek, pedig már pár hete hazaértünk. Egy mondat a történet: vettünk egy autót New Yorkban, átmentünk vele San Franciscóba és eladtuk. Nem sok. És nem beszélnék rá senkit sem, hogy így csinálja, de nekünk így sokkal több volt benne a két hétben, mintha a bérlés mellett döntöttünk volna. Mert a kipufogóhegesztés, vízforralás, drótozás nekünk olyan volt, mint a juharszirup a palacsintára. Van, aki szereti, van, aki nem.