Nem mondom, volt bennem egy kis félsz, amikor Budapestről Perkupa felé vettem az irányt a hűséges Kredenccel. Nem a lényegében folyamatosan zúduló eső és nem is a tény aggasztott, hogy a PZero Nero vízen kifejezetten gyengén teljesít, hanem maga a táv.
A táv - 260 kilométer nekem -, amely sokakat elriasztott attól, hogy eljöjjenek az idei találkozóra. Végül aztán azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, aki itt lesz, azt valószínűleg nem a szél fújta arra és - ha már eljött – jól fogja érezni magát. Ha átesünk a ló másik oldalára és több száz – egymásnak még idegen – embert sűrítünk kis helyre, akkor óhatatlanul is kialakulnak feszültségek, összefutnak régi haragosok, aztán csak mérgezik a levegőt torzsalkodásukkal. Kinek kell ez?
És így lett jó, tizenkilencre lapot kértünk és bejött. Bejött, hiszen annak ellenére, hogy péntektől vasárnap reggelig lényegében folyamatosan esett az eső, senki nem nyavalygott emiatt, nem is gondolta meg magát. Ebben nagy szerepe van a Fenyő vendégház tulajdonosainak és családjuknak, akik tényleg mindent megtettek azért, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Eszméletlen kedves és toleráns emberek, akik este nyolckor egy nagy kondér forró káposztalevessel és remek házi párlatok sorával vártak már bennünket a megterített asztalnál. Süssem el a közhelyet, hogy ezért érdemes vidékre menni? Mindegy, az biztos, hogy vendéglátásból jelesre vizsgáztak, és ezt a másnapi krumplis lepény csak még jobban bizonyította.
Pénteken, a nulladik napon, talán tucatnyian ha lehettünk, rég nem látott cimborákkal játszottuk a poháremelgetőst és éjfélkor a mezítlábas focimeccset alsógatyában, Pickapu, Tie és Viktor pedig egyik rock'n'roll slágert a másik után játszották hajnalig. És tudják, mi a jó mindebben? Hogy senkit nem zavartunk, hiszen a falutól 2 kilométerre voltunk, teljesen egyedül. Azóta sem tudjuk, hogy a sok eséstől vagy a nevetéstől fáj az oldalunk, de az biztos, hogy a szombat délelőtt a regenerálódással telt.
Ehhez persze kellett a sport és a varázsütésre előkerülő pingpongasztal is, azonnal sejtekbe szerveződve vívtunk iszonyatos presztízscsatákat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sabccal alkotott párosunk mindvégig legyőzhetetlennek bizonyult, pedig a Viktor-Pickapu duóval (a képen még Tie, aki inkább visszament főzni) kemény csatákat vívtunk.
Közben szépen, lassan szállingózni kezdtek a szombaton érkezők, sőt, új arcok is feltűntek és maradtak. Zupi egy baromi erős Kawával (ZX12R?), Ádám kollégánk pedig egy ötvenes Piaggióval érkezett Pestről, esőben, hat óra alatt. Le a kalappal. Ekkor még tartottuk magunkat, valahogy nem is kívántuk csak az ásványvizet, az eső is alábbhagyott kicsit, a Szendrő-rali etapja pedig éppen a kapu előtt vezetett, a durrogó Ladák alaphangja hozta meg a kedvet az autózáshoz. Ki-ki csereberélt, kipróbálta a másik autóját, vagy csak a nyitott géptető felett sztorizott egy jót. Teljesen mindegy, szabadok voltunk és fiatalok Magyarország talán legszebb környékén, az aggteleki karszt lábánál. Haraptuk a levegőt és haraptuk a csodát, amit Tie, a boronatárcsa Gordon Ramsay-je (Winkler és Péter Anna adományozta neki a címet) készített non-stop a tüzes vason, szombat déltől vasárnap reggelig. Nélküle mindannyian éhen pusztultunk volna, nagy vagy cimbi, mindannyian hálásak vagyunk neked. (Bár tény, hogy jobban jártunk volna veled, ha péntek este Szendrőn pénzért simogathatták volna a gyerekek a hátadat, amolyan BAZ-megyei yetiként.)
Talán harminc-harmincöten lehettünk, amikor befutott Csik is motorháton, azt hiszem, vele lett teljes a csapat. Előkerültek ismét a gitárok és alkalmi zenekarunk a Pickapu-Winkler-Tie-Viktor felállásban, Árpád olykori harmonikájával kísérve eszméletlen hangulatot varázsolt.
Nyilván millió apró sztorit és esetet kihagyok, mindent elmesélni nem lehet, az éjjeli botladozást fel a lépcsőkön, a földön fekve, hálózsákba begubózott Sipos-Csikós duó közt szövődött gyengéd szálakat (lol) és az éjjel kettőkor Bódi Gusztit játszó rockabilly-zenekart (vigyázz, veszélyes link!). Sajnálom, hogy elmaradt az éjféli szinkronúszás a medencében (kizárólag szőrös hátúaknak), ezt jövőre bepótoljuk, de semmi mást nem bánok és szerintem az sem, aki ott volt. Egy eszméletlen jó kerti parti volt, az autók? Most nem is annyira róluk szólt az egész.
Nem titkoltan örültem annak, hogy ismét sikerült elérni azt, ami miatt annak idején kitaláltuk a Belsőség-találkozó intézményét: megismertetek minket, mi megismertünk titeket, látjátok, nem kell bedőlni minden dumának. Szép volt, köszönjük, jövőre rágyúrunk megint!
(Fotók és videók: Árpád, Pickanyu, Misinator, Rocko, Sipos úr, Péter Anna, Tie, omm)
