Nem lehetett nem megvenni
Lehet, megtérek. Ha hinnék felsőbb erőkben, már lumbágósra hajlongtam volna magam a mecsetben, csapágyasra koptattam volna a rózsafüzért, esetleg bárányt áldoztam volna, véres késsel. Lehet olyan közhelyeket durrogtatni, hogy kicsi a világ, de a statisztika tudománya még nem ért el arra a szintre, hogy számokban ki lehetne fejezni annak a valószínűségét, ami a napokban velem történt. Persze, véletlen, de csodálatos.
Első kifakadásomra környezetem komoly ellenreakcióval válaszolt. Olvasók felkutattak elkallódott 504-eseket, felajánlottak transzportokat, jobbnál jobb internetes hirdetésekkel bombáztak. Kösz mindent, igazán jól esett, bár azt talán elárulhatom, hogy a meghirdetett autókat az akkoriban lázmérőt robbantó kórom kifejlett stádiumában nyilván mind ismertem. Ezt az autót viszont nem én találtam, ő talált meg engem.
Pontosabban Kati néni volt az, egy Csongrád megyei tanyáról, aki gyöngybetűkkel írt levelet adott postára, talán pont abban a szent pillanatban, amikor billentyűzetem nyögve csattogott autonanizálásom alatt. Egy biztos: pár perccel a poszt élesedése után csöngetett be a postás a szerkesztőségi listára a levéllel, amely Bochkor Gábornak volt címezve; tőle jutott el a levélben megnevezett autóguruhoz, Winkler Róberthez.
Ha nem pont azon a napon kerül adásba a Peugeot-lázálmom, talán el is sikkad a beszkennelt papíros, így viszont főszerkesztőnk leplezetlen örömmel pumpálta vérnyomásomat a piros tartományig. Kati néni ugyanis egy nagy becsben tartott 504-es Peugeot-nak keresett szerető gazdát. Tulajdonosa - fia - négy éve lelépett Svédországba, azóta pihen a gép, csak akkor indítják be, amikor évente egyszer-kétszer hazalátogat. Aki olvasta az előzményeket, el tudja képzelni, mit éltem át abban a két másodpercben, ami a levél olvasása és a megadott telefonszám tárcsázása között telt el.
Kati néni tündéri hangon jelentkezett be; talán még jobban meglepődött a hirtelen sikertől, mint én, akinél levele kis híján infarktust okozott. Az év eseménye lenne, mondta, ha megvenném a Pözsót. Üzemképes, mondta, hogyne, hiszen mindig beindítja a fia, amikor hazajön. Van rendszáma, legális magyar autó, 504D a típusa, 71-es. És világoskék - ennyit sikerült megtudni a pár perces izgatott interurbán beszélgetés alatt. De adjam meg a számomat, szól a fiának, aki fel fog hívni Svédországból, és mindent meg tudunk beszélni.
Első randi? Zen-állapot ahhoz képest, ahogy vártam a csörgést. Amikor megjelent a +46-os szám a kijelzőn, úgy tűnt, mintha elcsendesedett volna a hangzavar a szerkesztőségben, Zách Dani és Árpád is mintha egy pillanatra megszakította volna a diskurzust, lényegében megszűnt körülöttem a világ. Áhítattal vártam a tulajdonos szavait, hogyan illetheti a törékeny kis virágszálat.
Rocinante a neve, mármint az autónak. (Assur most világosít fel, hogy Don Quijote lovát hívták így - lol. Ha tudom, nem veszem meg.) Úgy tíz éve nála van, mindig nagyon vigyázott rá. A gyújtáskapcsolóval van valami gond, úgyhogy trükkös beindítani, de motorikusan első osztályú. Egy Ford Sierrából vettek bele bontott motort, abban ugye ugyanez a blokk van. A forgalmiba nincs bejegyezve a motorcsere, de megvan az eredeti motorja is, adja hozzá. Indul, megy, megáll - persze foglalkozni kell vele, de hát negyven éves.
Alig mérhető déja vu-szagot érzek a levegőben, de még csak sejtés szintjén. A hang, amit hallok, a stílus, a dicshimnusz valahonnan ismerős. De kár, hogy ilyen rossz a memóriám, nem tudom konkrét eseményhez sorolni a jelenséget.
Emberünk közben elérzékenyül, mennyire szerette a Pözsót, és elkezdi mesélni, hogy Rocinante bizony ismert a szegedi éjszakai világban, mivel ő kidobóemberként dolgozott egy időben, és vele együtt mozgott a világoskék 504-es, melyet ugye nem nehéz felismerni. Amikor rákérdezek, milyen is a belseje, már érlelődik bennem a gyanú, de biztosra akarok menni. Barna, igen, és az újabb műszerfalat szerelte bele. Csönd. Hosszú csönd. Behúnyom a szemem, és előttem van a tákolt szegedi rém.
Ismerem ezt az autót! - fakadok ki a hirtelen felismeréstől, majd mindketten zavarba jövünk; ő nem tudja, örüljön-e ennek vagy sem, bennem pedig felsejlik az akkori kiábrándulás emléke, és már fogom a fejem, hogyan húztam magamra megint ugyanazt a csapdát. A biztonság kedvéért még rákérdezek az árra - így, öt év múlva már talán nem is irreális, amit kér érte, de inkább csak a nyitva hagyott lehetőség kedvéért köszönök el úgy, hogy meggondolom, és Kati néninél jelentkezem, ha érdekel.
Ha racionális elveket követnék, nyilván nem 504-eseket kutatnék fel, szabadidőm jelentős részét feláldozva, hanem a Swift és az Astra oszlopait nézegetném az exceltáblában. Világos, hogy minden öreg autó vásárlásánál meghatározó a diffúz, számokkal nem kifejezhető, hangulati elem. De én ezt az autót egyszer valamiért nem vettem meg. Bár emlékeznék pontosabban arra, milyen volt valóban. Mert most már befészkelődött ide a tarkóm fölé, és nem szabadulok tőle, úgy tűnik.
Találkozom Rolanddal, akivel annak idején megnéztük. Jézusom, az egy rom! - kezdi. Nem emlékszem, hogy fuldoklottunk a röhögéstől? Az undorító barna bélre? A kendácsolt műszerfalra? Átküldi a képeket, amiket a telefonjával csinált, az talán visszaránt a valóságba. Tényleg olyan szar volt? - kérdezem. Konkrétumokra ő sem emlékszik, de oka van annak, hogy vastag fekete filccel húztuk ki a listáról.
Akkoriban mondjuk másképp futottam neki az 504-es kérdésnek. Azonnal használható autót kerestem, amellyel ki tudom váltani a döglődő Escortomat. Persze nem ijedtem meg egy kis melótól akkor sem, de több hónapos projektbe, végtelen alkatrészkeresésbe, bizonytalan kimenetellel nem volt kedvem belevágni. És tegyük hozzá, ez volt az első Peugeot, amit megnéztem, vagyis még kezdeti stádiumban volt a betegség.
Mára viszont elhatalmasodott, és tudom, egyetlen módon szabadulhatok tőle: ha veszek egyet. Olyan régóta kísért körülöttem, annyit néztem már meg komoly vételi szándékkal, hogy teljesen világos lett, vagy örökké sóvárgok, vagy rá kell szánnom magam, bármennyire nem alkalmas az időpont. Sosem az.
Miután Kati néni autóját gondolatban félretettem, utána mentem minden bizonytalan szálnak: hagytam, hogy egy pillanatra rabul ejtsen a parkolóházban porosodó sötétzöld, végignéztem a kertben álló kollekciót. A szerb vonalat se felejtsük el, ott hetente bukkannak fel őrületes találatok. De legális út nincs a behozatalra EU-n kívülről, ha nem akarunk minősített veteránt építeni. Azt pedig köszönöm, nem, én használni szeretném ezt az autót, nem félteni.
Világosan kirajzolódott, amit már a keresés legelején megállapítottam: nincs közepesen lepusztult, még használható 504-es a piacon, legalábbis normális áron nem. Projektautók vannak, amelyek restaurálás után kiáltanak, meg szépen rendbe hozott, minősített vagy arra alkalmas veteránok. Nem kérdés, hogy utóbbival jár jobban az ember, az itthon hirdetett zöld ot-s például nagyon jó ajánlatnak tűnik. Dízel viszont gyakorlatilag egyáltalán nincs, egész Európában. Mégis vissza kell térnem Kati nénihez?
Nem én hívtam fel, ő keresett meg. Pont azon a héten, amikor elhatároztam, dűlőre kell vinni az ügyet. Lenne egy másik érdeklődő, mondta, de mivel én jelentkeztem előbb, úgy érezte tisztességesnek, hogy először megkérdez engem. Mondom: az 504-es tulajok kivételes emberek. Bevallottam Kati néninek, hogy ismerem az autót és vergődök, mint hal a szatyorban, nehéz a döntés. Pár nap haladékot kértem.
Mivel ez sem segített, és a sors kérges keze már egyszer pofán vágott ebben az ügyben, gondoltam, rábízom magam teljesen. Vettem egy nagy levegőt, felhívtam Kati nénit és azzal a kellemetlen érzéssel, hogy tudom, csalódást okozok, bemondtam a legkisebb hat számjegyű összeget, amennyiért nekem megérné a Peugeot. Ha másért nem, azért, hogy ezzel kivásároljam magam az átok alól, gondoltam magamban. Ha a másik vevőjelölt rám licitál, legyen övé, nem fogok zokogni, végülis kívülállók szerint egy rom.
Eltelt a hét, lejárt a saját magamnak szabott ultimátum, ami után még gondolni is tilos volt 504-esre. De mit tegyen az ember, ha telefonon keresik meg, hogy viheti az autót, komolytalan volt a másik ajánlat? Vigyorogtam, hát persze, bár a félelem gátat szabott a zabolátlan kurjongatásnak. Lényegében úgy mondtam ki az igent, vagyis inkább a talánt, hogy csak halvány emlékképeim voltak a titokzatos tárgyról, azok sem túl derűsek.
De ahogy megláttam a bekötőút melletti gazban, azonnal megsajnáltam. Nem is olyan rémes. Egészen autó formája van. Ahhoz képest, amire emlékeztem, teljesen rendben van. Lehet, hogy minden autóvásárlásnál egy szétdőlt kotványt kellene elképzelni, akkor csupa kellemes meglepetésben lehet részünk.
Kívül több helyen válik le róla a gitt, de ordas nagy lyukak nincsenek. Belül tényleg nem egy szívderítő látvány, de eredetileg kék volt, és a szőnyeg meg az ajtókárpitok még a gyáriak, ráadásul teljesen használhatók. Gyorsan feljegyzem a listámra, hogy műszerfal és ülések, aztán nézzük a motorteret. Ott figyel a jó öreg XD2-es, fölötte egy rémisztően nagy, modern Bosch izzítórelé, az átlátszó előszűrőben meg valami kocsonya. Pakuraolaj, tájékoztat az autó tárolásával megbízott csávó, úgyhogy már lógatjuk is a szívócsövet a hozott kannába.
Közben Imi, akit azért vittem magammal, hogy féken tartson, felszedte a padlókárpitot: alatta egészen épnek tűnik a taposó és a belső küszöb. Megtudjuk Rocinantéról, hogy a határ közelsége okán kicsit nagyobb tankot szereltek alá, illetve hogy bikakábellel sem bírható szóra. Nem tartott fél percig, amíg kutyacsaholás kíséretében körbevontattuk a tanyán a tyúkok között, majd kint a műúton ráengedtük a kuplungot.
Első jelnek bíztató volt, amikor megláttam a kötélvégen keresztben csúszó 504-est a tükörben, ezek szerint kompresszió van benne. De amikor a harmadik kört mentük és már langyos volt a hengerfej, viszont égésnek a legkisebb nyomát sem észleltük, kezdett gyanús lenni a dolog. Megérkezett a friss gázolaj a porlasztócsúcsokhoz, azt leellenőriztük, de valahogy nem akarta elkapni.
Fél óra és némi logikai szkander után végül csak belenéztünk fölülről az adagolóba: üres. Belecsurgattuk a nyálat, és láss csodát - nagyokat köpködve, egész estés Omega-koncertre elegendő kék füstöt generálva beindult Rozi, majd krákogva egyből le is állt. Az ismétlés eredménye ugyanez lett, ezután nem volt nehéz megállapítani a diagnózist: nem szív az adagoló, valószínűleg berohadt a lapátos szivattyúja.
Halványan felderengett az üzemképes szócska, amely Rozival kapcsolatban oly sokszor elhangzott, de elhessegettem - egy adagolófelújítás a legkevesebb, délutáni szorgalmi feladat a garázsban, nem ezen fog múlni. Félrevontam Imit egy fél pillanatra, de ő sem kopogtatott a halántékán, sőt, szerinte kimondottan Afrika-képes a jármű. Ez ugyan nem szerepelt a követelmények között, de bíztatásnak véltem, úgyhogy nem tehettem mást: megvettem.
Túloznék, ha azt mondanám, egy Buddha nyugalma szállt meg a szerződés aláfirkantása után. De a megkönnyebbülés felemelő volt. A hazaúton még pezsgett a vérem, mint egy rekordidő alatt teljesített Ironman után, otthon kéjjel töröltem ki a figyelőket, az Európa-szerte kiszemelt példányokat. Rég nem vettem autót. Persze tudom, ezzel is rollerre szálltam, de egyelőre lelkesen hajtom, tart még az eufória.
