Pontosan emlékszem a sokkhatásra, ami az első TVR láttán ért. A Hungexpón rendeztek valami luxusautó-kiállítást, ahová hirtelen felindulásból kinéztünk Roland barátommal, és ott, Ferrarik, Lamborghinik és Bugattik tajtékzó tengerében apró, titkos szigetként dacolt a hullámokkal egy TVR-stand. Azóta sem tudom megmagyarázni, hogyan kerültek oda, ki hozta meg a döntést, hogy egy nevetségesen kicsi kelet-európai ország rongyrázó kiállításán reprezentálja magát a keményvonalas brit márka - valószínűleg hasonló döntések sorozata miatt húzták le a rolót 2012-ben.
A világegyetem legszebb autósegge – így tettem el emlékeim közé a döbbenetes, duzzadó domborulatokkal csábító vérvörös Tuscan farát, miután fél óráig megbabonázva járkáltam a műanyag kasztnis csoda körül, mint aki nem tud elszakadni a látványtól. Így is volt, de nem csak a formák ejtettek rabul, hanem az adatlap, meg amire arról következtetni lehetett. Sejtésem sem volt addig arról, hogy ez az autó létezik, a Speed Six két szürke angol szó volt számomra, nem egy 350-400 lóerős, hátborzongató hangú, félelmetes sorhatos.
A vörös Tuscan mellett a kék Sagaris sem hagyott hidegen. Annak a formája talán nem olyan szédítő, de mérete, hangulata annál inkább. Egyértelmű, hogy szerelemből alkották meg a mérnökök minden porcikáját - ha nem is olyan precíz és tökéletes, mint egy német Rennwagen, sugárzik belőle a szenvedély. Azóta sem vezettem még TVR-t, de számtalanszor tört fel bennem a vágy, hogy egyszer birtokoljak egyet. Néhány beszámolót el is olvastam arról, hogy milyen gyilkosan nyers, végzetes élmény egy TVR-ral a határon menni, de a szavakba öntött sorozatorgazmusokra hamar ráuntam.
Többször végzetes késztetést éreztem, hogy elinduljak a szigetország felé, a TVR hazájába, ahol százévente egyszer előkerül egy jó állapotú eladó Tuscan, de amikor átszámoltam az árát és összehasonlítottam a számlaegyenlegemmel, a különbség csak egy közepes léptékű bankrablással lett volna áthidalható. Úgyhogy maradtam a vágyakozók népes klubjában, elkönyvelve, hogy sosem lesz TVR-om - olyannyira immunis lettem, hogy a cég 2012-es csődje is elkerülte a figyelmemet.
Aztán június 7-én elkezdtek potyogni az ünnepi hangvételű hírek a TVR feltámadásáról. Igazából csak annyi történt, hogy egy brit vállalkozás megvette az autógyártási jogokat a márkát csődbe vezető orosztól, megalapítottak egy-két céget, amelyek nevük alapján akár megint TVR-eket is gyárthatnának, és kiírtak valami sejtelmeset a honlapra. Konkrétumok hiányában mindenki az álomképeiről regélt: hogy a TVR egy új típussal készül, ami odaver a Ferrariknak, de fele annyiba kerül, mint a hasonló szupersportkocsik. Hogy két év múlva már kapható lesz a britek által visszavásárolt márka következő modellje. Fantáziálás ez, nem más, de ismerjük a remény életútjára vonatkozó szabályt.
Egy biztos: sokan vagyunk, akik vágyakozunk rá. A sportkocsira, ami nem a pózolásról, hanem az autózásról szól. Egy csőváz, egy véresszájú szívó sorhatos és egy formás műanyag héj. Ennyi kell a férfiember autóügyi boldogságához. ABS, ESP és hasonló segédeszközök csak a puhányoknak kellenek. Legalábbis ezt szeretjük hangoztatni, amikor a kocsmában szóba kerülnek az álomautók. Más kérdés, hogy ha kiadja az élet, és valaki olyan helyzetbe kerül, hogy gond nélkül meg is tudna venni egy TVR-t, akkor még mindig úgy gondolja-e.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem. A TVR-ek, ahogy ismertük őket, dinoszauruszok voltak. Törvényszerű volt a kipusztulásuk, 2013-ban már sem a szabályozások, sem a piac nem engedi meg, hogy új autóként árulják őket, és még keressen is rajta valaki. Bármekkora rajongást tudtak, tudnak kiváltani, az a sejtésem, többnyire csak azokból, akik sosem fognak tudni TVR-t venni. Aki megtehetné, inkább beül egy Ferrariba, Lamborghinibe, Porschéba. Az a fél tucat ember, aki a kivétel, nem tud eltartani egy autógyárat.
Mégsem bánom, ha a TVR már sosem fog autót gyártani. Jobb lenne, mintha a mostani nagy fogadkozásból megint egy nagy bukta lenne, vagy mondjuk nekiállnának villanyautókat vagy felpuhult, langyos vackokat csinálni. Megmaradna a legenda, az elmúlt tíz év kínlódását szép lassan elfelejtenénk, majd méltó helyre kerülne a TVR az autótörténelemben. Végülis van még bőven használt TVR, azok szép lassan klasszikussá érnének.
Aki ma igazán kemény, őszinte, nyers élményt keres, úgyis a huszon-, harmincéves vagy még régebbi autók között kell turkálnia. Nincs ezzel baj, azokra is el lehet költeni annyit, mint egy új TVR-ra. Az a pár különc, aki erre vágyik, meg fogja találni az álomautóját, miért kellene annak újnak lennie? Egy ritkaság, amiből már biztosan nem fognak többet gyártani, legalább akkora érték, mint egy vadonatúj akármi.
