Ocean’s Eleven, Az olasz meló, A nagy balhé. Mit tanultunk ezekből a filmekből? Lopni csak stílusosan érdemes, és semmiképpen sem fegyverrel. Amúgy is, mennyivel lazább, ha pajszer helyett gondolkodással hozunk el egy igazán penge verdát. Vagyis pont, hogy nem.
Pedig annyira egyszerűnek tűnt: csak bemegyünk, és elhajtunk. A villához volt kulcsunk, így már csak a garázsba kellett bejutni. A bajok ott kezdődtek, amikor rájöttünk, hogy se a slusszkulcs, se a garázsajtó nincs meg. Ráadásul a túlbuzgó szomszéd is aktívabb a kelleténél. Felforgattuk a nappalit, kódokat fejtettünk, kulcsokat próbálgattunk zárakba, a matchboxok után már a mécses is gyanús volt, de nem sikerült megtalálni a belépés módját. Aztán nagy nehezen mégis bejutottunk a garázsba, de addigra szinte már éreztük a bilincset a csuklónkon, és a kocsi finoman szólva sem volt menetkész. Őrült rohanással, káromkodással, emberes homlokcsapkodással ezt is megoldottuk, de három perccel kicsúsztunk az időnkből. Ezen a három percen múlt, hogy most nem Porschéval tartunk az Adriára, hanem Astrával az örsre.
A történetből csak a rendőrök és a villa nem igaz. A többi stimmel, még ha csak egy kalandjáték keretei közt is. Állítólag most nagyon népszerűek a logikai kiszabadulós játékok, a mi vendéglátóink is ilyet akartak csinálni, csak valami kreatívabbat, egyedibbet.
A CrazyGarage-nál nem kijutni kell az épületből, hanem megtalálni egy autót, és elhajtani vele. Önmagában pár logikai feladvány nem volna elég, hogy működjön a dolog, ezért a srácok törekedtek arra, hogy a körítés legalább annyira üssön, mint maguk a feladatok. A játékidő egy óra, ennyi időnk van, hogy elhajtsunk a naplementébe, és azt hiszem, sokat mond, hogy nekünk 63 perc kellett a megoldáshoz, a rekord viszont 26 perc. Bizony, égtünk, mint a Reichstag.
A rövid eligazítás után beléptünk a villába, pontosabban annak a nappalijába. A szervezők felkészítettek, hogy lesznek közvetlen és közvetett segítségek, és persze minden apró részlet fontos lehet, vagy nem. A már emlegetett hangulat megteremtésében a zene segít talán a legtöbbet. A készítők olyan számokat válogattak össze, amiket nagyon könnyű az autózással vagy motorozással azonosítani, de szerencsére a Born to be wild kimaradt. Ezen felül egy fontosabb szerepe is van az aláfestésnek: a játék elején lassúak, melankolikusak, majd ahogy közeledünk a határidőhöz egyre gyorsabbá, zaklatottabbá vállnak az ütemek, nem beszélve a hangeffektekről, de ezt a poént inkább nem lőném le. A feladatok autós témájúak, sőt, a legtöbbnél előny, ha az átlagnál többet tudunk a kocsikról, és nem egyszer alkatrészekkel, vagy szerszámokkal kell megoldani egy problémát. Gépeket hozunk működésbe, kódokat fejtünk meg, széfeket nyitunk ki, és keressük, hogy mi-mivel illik össze, melyik kulcs melyik zárba passzol. Megdöbbenünk, csodálkozunk, káromkodunk és elképedünk egy-egy ötlettől, vagy szimplán csak a hajunkat tépjük fél óra egy helyben toporgás után.
Elsőre nehezen áll rá az ember agya arra a gondolkodásmódra, amit a feladat megkövetel, de minden megoldás új sikerélmény, egyre könnyebben rakjuk össze a részleteket, és szép lassan már a pók is gyanús a sarokban. Higgyék el, szívem szerint minden feladványt, trükköt és gépet elmesélnék, mert mind annyira elmés és átgondolt, de akkor pont a játék lényegét tenném tönkre. Ezért inkább azt mondom, menjenek el és próbálják ki. Ha összeszednek hat embert, akkor csupán egy mozijegy ára, és sokkal, de tényleg sokkal maradandóbb élmény, mint végigülni a huszadik CGI giccsparádét.
