Történik, hogy az embert meghívják egy kicsit vadonatúj Porschét vezetgetni Marokkóba, egész pontosan Marrákesből (Marrakech, Marrakesh) indulva fel az Atlasz hegységbe, berber falvak között kanyarogni, szédítő mélységek fölött elporozni csúszós földutakon. Nem rossz program.
Az autóbemutatók - hiába tartják ezeket mindenféle csoda helyeken - általában nyűgös dolgok, hiszen az átlagember talán úgy gondolja, de jó lehet Nizzába menni meg Malagára meg Stockholmba, de a valóság az, hogy általában négy előtt kel az ember, hogy elérje a gépet, de még átvizsgálás, azt repülő, ami elviszi a tranzit reptérre, ahol elcsesz félkómában pár órát, aztán még repül, közben karikába tekeredve folyamatosan dolgozik a netbookon, aztán délután, amikor odaér, rohanvást vázolják neki az útvonalat, figyelmeztetik, hogy már nagyon kéne sietni, mert nem ér oda a sajtótájékoztatóra este a szálláson, pedig tudja, hogy neki még le is kell fotóznia az autót, ami minimum még fél óra késés lesz, ezért lóhalálban szabályokat szeg, verejtékez, innen fotóz, onnan lő, de szar a fény, most meg bever a nap a műszerfalra, megérkezik kimerülten, a szállóban két perc alatt hacukába vágja magát, a sajttájon elalszik, a vacsoránál túleszi magát, nem tud aludni, hajnalra megfagy a légkondiban, reggel rohanás vissza a reptérre, megint repülő, átvizsgálás, tranzit-órák, repülő, éjjel hazaér, s a csaja/felesége/pasija/férje megkérdezi ilyenkor - na, milyen volt Lisszabon?
Miért, ott voltam? - hangzik el ilyenkor az egyetlen lehetséges válasz.
De vannak nagyon jó utak, olyan minden ötödikre. Például, amikor Portugáliában bemutatták a 911-est, na az igen szuper volt. No meg a tavalyi Goodwood Festival of Speed, amikor vezethettem a Párizs-Dakar 935-ast, az talán életem legjobb sajtóútja volt. Asszem Dani is nagyon jól érezte magát a múlt héten Törökországban, amikor - khm - Porschéket vezethetett versenypályán. És igen, a - akkor is leírom - a Porsche marokkói útja is abszolút vitte a prímet. Persze az sem volt egyszerű sem odajutásilag, sem vissza, mert volt benne Bécsig autózás, egy 4,5 és egy 5 órás tranzit, satöbbi, egy nap reggeltől éjjelig elment az oda-, egy másik a visszaútra. De ami közben történt, az a teljes 24 óra - na, arra nem mondanék rosszat, az egy darab mennyországként vonul be az emlékeimbe. Karotta mindig mondja, hogy az autós újságíró az élet császára, de azt igazából az ilyen utakra, az ilyen autókra érti, nem a szokásos gyári munkára. És ilyenkor nagyon igaza van.
Marrákesben laktunk, ami egy szenzációsan felvilágosult és európaias afrikai-arab város nekik, ám Európa felől nézve egy kaotikus, a széleken szemetes nyomortelepbe hajló, de imitt-amott gyönyörű építészettel telipacázott, barátságos népekkel telibe lakott porfészek. Azon belül minket a La Mamouniában szállásoltak el.
Nekem is csak később esett le a tantusz, honnan ismerem - bár Paul McCartney hasonló nevű dala is beugrott -, amikor Bálinttal az esti apa-fia olvasás keretében épp Rejtő Jenő A láthatatlan légió című könyvének egy újabb fejezetét vettük elő. Rájöttem, Sir Yolland, az olajmágnás, épp a Mammunia Szállóban lakott, Marokkóban. Mivel Rejtő sokat járt Franciaországban, és nyilván hallott marokkói történeteket is, a szállót pedig 1923-ban építették, pár évvel Rejtő franciaországi tartózkodása előtt, okkal feltételezem, hogy épp abban a hotelben sikerült elhelyeznie bennünket a Porschének, ahová Rejtő az egyik főhősét ültette, anno. Már jó a sztori.
Aztán jött egynapnyi leírhatatlan túrázás a Macannal, de arról már írtam, Marokkóról meg szeretnék egy képes cikket, ezért itt nem megyek bele a részletekbe. A tesztelésnek nevezett szuper-kirándulás után búcsúvacsora jött miniszoknyás arab bombázókkal (bizony) egy leírhatatlan helyen. Onnan hajtottunk el épp busszal, amikor az egyetlen magyar kollégám, Nagy Ricsi (Playboy) felkiáltott - Zsolt, ott egy magyar rendszámos Polo! Csak egy elmaszatolt képet sikerült lőnöm róla, sötét volt, Marrákes nem a fények városa.
Komoly rábeszélésembe került, hogy a kompánia egy részét gyalog visszatereljem a szállótól az éjszakai Marrákesi utcákon a kocsiig, aminek a pontos helyére csak nagyjából emlékeztünk. De amikor már készültünk volna feladni, mondván, nyilván elhajtott a tulaj, én kitartottam amellett, hogy legalább a zöld kukát találjuk meg, és ha nem áll ott a VW, én is lemondok a megtalálásáról.
Meglett végül.
Egész marokkói utunk alatt nem láttam külföldi rendszámos autót - itt azért már elég mélyen bent járunk Afrikában, ez nem Casablanca, vagy Fez. Egy lengyel kolléga állította, hogy neki elsuhant egy olasz rendszámos Fiat Uno, akár lehet is. De hogy az első, dokumentálható, külföldi autó pont egy magyar VW Polo legyen - ez teljességgel hihetetlennek tűnt.
Pedig ott állt az utcalámpa sárgás fényében, miközben ezrével húztak el mellette a W123-as és W126-os Merci-taxik - azok is tudnának egyet s mást mesélni arról, hogy kerültek ide.
Nézem jobban, békéscsabai eredetiségvizsáló matrica van a hátsó szélvédőjén.
Bent, a műszerfalán helyi papírzsepi csomag, illetve egy névjegyszerűség, a Menara reptér címével.
Kicsit sárgult a lámpája, de ép, műszerfalában valahogy furán áll az idegen rádió. Az is átvillan az agyamon, hogy lopott is lehet, akár. Hm.
Aztán itthon a jó Nyegleó kikereste nekem a magyarorszag.hu adatbázisából. A hivatalos jelentés szerint az autó friss vizsgás, nem lopott. Hühh, ennek örülök, a talány talány marad, mit keres ott, de legalább nem tépek fel a poszttal fájó sebeket, s ez jó.
