A legutóbbi posztban ott hagytam abba, hogy keréken állt a gép, és számok szerint jónak kellett lennie. Azóta sikerült kipróbálni, és minden várakozás bejött, tulajdonképpen ennyire jól sosem éreztem magam bringán. Fejleszteni való persze akadt még bőven, de sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen sebességgel fogok kanyarodni. Aki motorozik, az tudja, hogy a váz, és a futómű geometriájában sokszor csak millimétereken múlik, hogy stabilan gurulunk, vagy minden méter maga lesz a szenvedés. Az előző vázamnak például olyan magasan volt a középcsapágya, szinte át lehetett sétálni alatta. Ez főleg a mandinerekből való kigyorsításkor volt rossz, mert úgy imbolyogtam, mint Pista bá' a negyedik szilva után. Ellenben a Mondraker valahogy összeállt, az első pályán töltött délutánon pedig rájöttem, hogy nem csak a nevét kell kifizetni, itt bizony tudás van. Meg is fogadtam vagy három vallás istenére, hogy most egy darabig nem nyúlok hozzá.
Végül is, ha azt vesszük, az a darabig lehet három hét is, nem? Minden azzal kezdődött, hogy az egyik barátom vett egy új vázat, aminek a tagjából dőlt az olaj. Mint kiderült, az előző tulajdonosa öt év alatt egyszer sem tartotta karban, így nem csak a felületkezelés jött le a nyomórúdról, de a persely már a nyers alumíniumot rágcsálta. Kitaláltam, hogy ennek a rugóstagnak a sértetlen túlfolyótartályát át kéne építeni az én egyszerűbb tagomra.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért is akartam a hibátlan gátlót mókolni? A haveromtól származó darab egy Fox DHX 4.0, ennél már a túlfolyó kamranyomása, és a Propedal szelepe is állítható. Ez egy igazán elmés funkció: képes arra, hogy tekerés közben csak minimálisat mozogjon, vagyis nem az olaj keringetésére megy az erőnk, a bukkanóknál viszont szépen csillapít. Számomra ez annyira nem lényeges, viszont a szabályozható kamranyomás annál inkább. A régi tagomban a kamrát nitrogénnel töltötték fel gyárilag, így az olajcserét csak szakszerviz tudta megoldani a gáztöltés miatt, de a csere után már egy mezei teleszkóp-pumpa is elég hozzá. Különben nem érné meg a macera, de annyira nevetséges összegért vehettem meg, hogy nem tudtam ellenállni.
Az alkatrészek tökéletesen passzoltak, tulajdonképpen csak át kellett tekerni a hengert a másik túlfolyóba. Elméletileg. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amikor elsőre összeszereltük, tulajdonképpen nem mozgott. Ez persze költői túlzás, de messze nem volt olyan érzésem, hogy még a falevél erezetét is kimozogja, a karakterisztika közelebb volt egy merev vázhoz. Mint később kiderült, a Propedal rendszer hígabb olajjal működik, ezt elbakiztuk.
A mezei olajcsere nem truvaj, de a probléma sajnos három óra autózás után derült ki, az ország talán legjobb, és legkeményebb pályáján, Sopronban. Az ottaniak nem veszik félvállról a dolgot, olyan nyomokat gründoltak össze, hogy még osztrák világkupa versenyzők is átjárnak edzeni, pedig ők elég jól állnak heggyel. A veszélyes szakaszokra külön tábla figyelmeztet:
Mivel helyben szóba sem jöhetett az olajcsere, ezért a túlfolyó kamranyomását kezdtük csökkenteni, ez valamennyire orvosolta a problémát. A kamráé egy hagyományos autószelep, de nem lehet csak úgy szimplán kiengedni a levegőt. Az egész térfogata legfeljebb négy köbcenti, és közel tizenöt bár feszíti. Ha csak úgy leengedjük, azonnal nullára esik a nyomás, úgy pedig egyáltalán nem működik a csillapítás. Spéci teleszkóp pumpa kell hozzá, amin egy kis gombbal precízen, a nyomásmérőn követve lehet visszaengedni a levegőt. A Fox kilenc bárt ír elő minimum, én tízzel egész békésen elbringáztam, persze másnap reggel már ismét szervizben volt a tag, és várta az 5W-s olajat.
A szerelés persze nem olyan véresen komoly feladat, inkább egy jó hangulatú klubdélutánra emlékeztet. A haverom műhelye elég jól felszerelt, és minimum tíz év szakértelem áll mögötte, mindig van nála valaki. Így a szerelés szociális eseménnyé lényegül, szisszen egy-két sör, szól a zene, de amíg készül a bringa, általában világot is megváltjuk. Amikor legutóbb voltam nála, épp egy tízkilós (!) karbon vázas csodát hozott rendbe, ami rendesen fel volt díszítve egzotikus alkatrészekkel. Láttam már sokszor, sőt, próbáltam is, de a Lefty villa még mindig elég extrém látvány.
Túlzás is villának nevezni, hiszen, ahogy a neve is mutatja, csak a bal szára van meg. Ránézésre a boltig nem menne el vele az ember, de hihetetlen merev és stabil szerkezet, arról nem beszélve, hogy nevetségesen könnyű.
Az én villámban viszont egyre kevésbé bíztam: szerettem, de tizenegy éves korára mennie kellett. Az eladási ingert nem is én indítottam el, hanem egy haverom írt, hogy megvenné. Teljesen belelovaltam magam a dologba, persze ő az utolsó pillanatban lemondta, de nem számított, már megszületett az elhatározás. Szerencsére rekordidő alatt találtam új vevőt, szóval a Rock Shox Boxxert egy Rock Shox Boxxerre cseréltem. Ennyire persze nem volt egyszerű, mért is lett volna?
Egy hónap keresgélés után találtam meg a hunyorogva ideálisnak mondható jelöltet, egy 2009-es évjáratú Rock Shoxot. Vehettem volna újabbat is, csak azok ennyi pénzért vállalhatatlanul néztek ki. A cél a fiatalítás volt, ez be is jött, ráadásul egy új lábbal hoztam el, ami sokat nyomott a latban, hiszen, ha ezeknél a villáknál valami törik, az legtöbbször ez az alkatrész. Magnézium öntvényről van szó, egyszer megemeltem kiszerelt állapotban, és annyira nincs súlya, hogy őszinte csodálattal tölt el a szívóssága.
Hárman mentünk a villáért, összesen több mint harminc év hegyi bringás háttérrel. Átforgattunk minden csavart, tekergettük az állítógombokat, sasszemmel kerestük a repedéseket, olajfolyás nyomait, de minden stimmelt. Ennek tudatában fizettem ki, aztán, amikor hazaértem jöttem rá arra, hogy egyikünknek sem jutott eszébe istenesen megrángatni a becsúszószárakat. Félve fektettem a szőnyegre, átmozgattam, aztán szívrohamot kaptam. A zárókupaknál mérve jó három millimétert kotyogott a szár, ami sosem jelent jót. Egy ennyire lógó villával rázósabb terepen - vagyis ahova való - olyan menni, mintha egy repedt seprűnyéllel csapkodnánk a falat.
Görcsösen rávetettem magam az internetre, de nem kellett volna. A teljes persely-készlet harmincezer forintnyi dollárért kapható, már, ha egyáltalán. Ez több mint a fele a villa értékének, szóval következett a fejvakarás. Na, nem mintha egy ilyen persely akkora dolog lenne: tulajdonképpen egy sliccelt alumínium gyűrű, amire porkohászati eljárással felvisznek egy réteg rezet, majd egy réteg teflont. A helye a már emlegetett magnézium öntvényben van, egy kúpos furatba ül bele. Az előző villámban tizenegy év után is a gyári volt, nem kopott meg, nem értettem, hogy ebben az alig ötévesben mi történhetett.
Két álmatlan éjszaka után ismét az ominózus műhelyben voltam, lassan a lakcímkártyámat is lecserélhettem volna. Miután szétszedtük, kiderült, hogy nem csak elkopott a persely, hanem ki is mozdult a kúpos furatból. Valószínűleg azért csúszhatott ki, mert tárcsafék csak a villa egyik oldalán van, és az aszimmetrikus csavaró-erő képes kimozgatni. Egész véletlen előkerült egy másik persely a műhely mélyéről, ezzel már jónak kellett volna lennie. Volna.
De továbbra is kopogott. Nem úgy, ahogy eddig, hanem kirugózásnál kattant egy hatalmasat. Azon túl, hogy a hang sem volt kellemes, menet közben is zavart. Újabb kör a műhelybe, újabb megbontás. Hamar kiderült, hogy a negatív rugóút rugója is törött, szerencsére ebből is akadt cseredarab helyben. Kísérletképpen még beépítettünk egy másik csillapító-mechanikát is, amelyen már a GATE-szelep is állítható. Ez nagyobb ütésekre kinyit, így még aktívabbá válik a mozgás, persze mi szabhatjuk meg, hogy mikor.
A GATE-et a hagyományos kompresszió-szeleppel együtt kell hangolni, amely annak a nyílásnak a méretét szabályozza, ahol berugózáskor átfolyik az olaj. Tulajdonképpen úgy működik, mint a visszaút csillapítás, csak a szelepet fordítva építik be. Akár teljesen le is lehet zárni a villát, bár downhillnél nem látom sok értelmét.
Most, hogy már majdnem két hete működik stabilan, kezdem elhinni, hogy talán így marad. Cserélni való persze még mindig akad, ugyanis hirtelen felindulásból eladtam a kormányszáramat kormányostol, egy kölcsöndarab került a helyére. A gumi lassan már slick, abból is kell egy pár, de hatévnyi szívás a felütésekkel arra az elhatározásra juttatott, hogy kevlárral erősített falú abroncsot vegyek. Nem olcsó, de hátha nem fog úgy kinézni a felnim egy sziklakert után, mint amit megrágott a kisegér.
Aki eddig kibírta, annak jutalmul itt van Danny Hart futama Fort Williamből. Legutóbb az edzőkörről készült poszt, már az is elég kemény volt, de a versenyhez képest csak laza nyáresti tekergés. Nézzék, és kapaszkodjanak az íróasztalba:
Eszelős, igaz? És ez még csak egy harmadik helyre volt elég.
