2014.07.16. 17:55
91 hozzászólás

...aki nemrég autót vett Németországban. Egy kiváló, 330.000 km-t futott benzin-gázos-klímás-horgos-tempomatos Voyagert 1996-ból, első tulajdonostól.

Nagyjából 120 km-re volt az autó. Beült egy kölcsönautóba, maga mellé vette két gyermekét, aztán elvezetett Bockauba. Megnézte az autót, megkóstolta. Kifizette, megírták a szerződést, ő pedig hazament azzal, hogy még a héten visszajön az autóért.

1.jpg

Óriási szerencse volt, hogy az eladó épp a haveromék felé járt egy csendes estén, így odacsörgött, hogy igény esetén elvinné őt az autóig, ahonnan aztán önállóan hazavezethet. Nyolc körül fel is tudná venni. Remek lehetőség megúszni néhány óra vonatozást és buszozást, kár volna lefújni.

Aztán a nyolcból kilenc, majd tíz lett. A Bockauba érkezésből meg éjfél. De még így is remek lehetőség, különösen úgy, hogy az eladó búcsúzóul telitankolta az autót gázzal. Sajnos benzinnel nem, spúr gecik ezek a németek. Ja, és adott a kocsi mellé egy tartalék rádiót (!!!) is.

Azt viszont csak itt jutott eszébe közölni, hogy a rendszámot megtartja, azt ő másnap leadja. Jó, köszi, hogy jut haza az autó? Pláne hogy jut haza az új gazdája?

Az Autobahnpolizei két oklevelet is átadott még a hazaszállítás estéjén (már nem nekem, a haveromnak ugye), a TOP SPEED és TOP DISTANCE díjakat osztották ki a "Fahren ohne Nummernschild" kategóriában. Állítólag az eddig csúcstartót, aki öt kilométert tudott megtenni rendszám nélkül, 35 kilométerrel szárnyalta túl, amely eredményt jelentősen segítette, hogy az egyébként korlátozás nélküli szakaszon úgy 180 km/h-val siettett, így még a szirénázó rendőrnek is idő kellet, hogy utolérjen. UtolérJE, bocsánat, nem engem, hanem azt a barom haveromat.

Az átlagsebességet jelentősen rontotta persze a megállás után következő alapos átvizsgálás és iratellenőrzés, valamint a sztori újra- és újraelmesélése, miszerint tényleg nem drogcsempész a sofőr, csak szimplán hülye, aki most vette az autót, és gondolta, hazaviszem rendszám nélkül. Vagyis hát nem én, hanem a hülye haverom.

Na de végül az autót le kellett állítani úgy nagyjából félúton, az intézkedés végére meg lett úgy két óra. Ráadásul a fent említett majdnem-üldözés miatt nem is a pálya melletti benzinkútra terelték ki az autót, hanem a következő lehajtónál, egy, a pályától néhány száz méterrel beljebb lévő bevásárlóközpont parkolójába. Ami azért jó, mert az előbbin lehet stoppolni, az utóbbin esélytelen. Eleve nem jár arra senki, ha meg mégis, az tuti nem akar pont arra menni, amerre kéne.

Próbáltam én, illetve izé, próbált ő taxit is hívni, de várható volt, hogy 1. nem veszik fel a telefont 2. amelyik meg mégis, az egy németül hibásan beszélő, magyar előhívószámmal odacsörgő csávó kérésére nem fog kocsit küldeni egy bezárt bevásárlóközpontba az éjszaka közepén. Viszont legalább a telefon akkumulátorából elfogyott közben az utolsó két mozgásra bírható elektron is.

Az autópályán stoppolás lőve, az még nappal is életveszély, a felhajtóra vezető lámpánál azonban talán érdemes próbálkozni. Már ha az ember elég türelmes. Én nem lettem volna az, de a balfasz haverom az volt, mondjuk nem is nagyon volt más választása. Várt, várt, várt, végül jó egy óra múlva jött arra egy kamion, aki rögtön meg is állt az integetésre.

- Hallo, Sprechen Sie Englisch?

- Nein, ich bin Russisch.

Így került a nagyon ökör haverom Andrej kamionjába, aki eredetileg volgai német, akit odahaza Kazahsztánban gyerekkorától német nácinak neveztek, amíg ukrán feleségével meg nem lépett Németországba, ahol néha a mai napig orosz komcsizzák, de ez jóval kevésbé zavarja. Én megemlítettem... volna, de nem én ültem ott, hanem a haverom, aki szintén megemlítette, hogy egyszer régen tanult oroszul, és elég sok dolog megragadt.

Énekelgették a Puszty Vszigdá Búgyet Szolncét, a barátom leűrhajósozta Andrejt Kazahsztán miatt, innen pedig átkötöttek a Buran űrsiklóra is, majd Andrejnak eszébe jutott, hogy a fiának a friss csaja magyar. És hogy közel lakott-e a barátom a Balatonhoz, mire mondta, hogy á, nem, száz-százötven kilométerre, mire Andrej bólogatott, hogy szóval közel. Ja, igen, kazah mércével tényleg.

Na de az idő olyan szépen elrepült, az orosz-német-kazah-magyar barátság valamikor selymes fonalát meg olyan jól sikerült felcsípni, hogy Andrej a ház előtt tette le a barátomat - nem engem! -, annak ellenére, hogy a telefonján közben folyamatosan csörgött a diszpécser, hogy csak nem valami gond van, a rendszer szerint lassan húsz kilométert tett meg rossz irányba, elhagyva az autópályát. Andrej megnyugtatta, hogy dugó volt, meg baleset, aztán többet nem vette fel a telefont.

Aztán megállás után telefonszámot is cseréltek, Andrej megérdemel majd valami jó laktató magyar kaját, ha újra erre jár.

1.jpg

Végül két nappal később, némi baráti NDK-s nepperkapcsolat hathatós segítségével sikerült egy akciós, 130 eurós próbarendszámos-sofőrszolgálatos megoldással hazajutnia az autónak, majd egy rendszám nélkül közterületen töltött hétvége után kapott saját táblákat.

Ehhez képest egyelőre úgy tűnik, hogy sem őt, sem az autót nem vonták eljárás alá, persze ez még változhat, ha kiderül, hogy a biztosítási fedezetigazolás, ami esetében egyetlen rövid számkódot jelentett a telefonja üzenetei között, nem élő. Persze élő, legalábbis az autót azóta a nevemre írták a Zulassungstellén.Illetve a hülye haverom nevére persze, nem az enyémre.

1.jpg

Hát ilyenek történnek a haverjaimmal.