A Ferrarin és az 1420 méteres hágón túl

2014.07.23. 10:55
61 hozzászólás

Utolsó, vasárnap írott posztomban még csak azt ünnepeltük, hogy megérintettük Itáliát, igaz, rögtön fürdéssel kezdtük az alámerítkezést – bocs – azóta viszont már mélyebben járunk az országban. Hétfőn randa, esős idővel kezdtünk (de várjuk már a túránkat valamiért ismeretlenül is gyűlölők jóslatát, az elevenen megfővést az autóban és a városokban...), ebben a hangulatban szeltük át a rendkívül unalmas és betonból faragott Észak-Olaszországot, annak a 300 kilométerét, telve a kis utakon százzal nyomuló kamionokkal és végeláthatatlan ipari negyedekkel.

DSC01371

Szomorú látni, milyen sok céget tönkretett a válság, az út mellett háromból két nagy üzlet – jellemzően házfelszerelési, kertészeti, utazási firmák, de sok a gyommal beborított benzinkút is – zárva van. Pályára persze már nem mertünk menni, hiszen ott még több legfőbb, rettegett ellenfelünk, a kamion, de a kis utakon talán ha egyszer tartottuk fel az autókat, és akkor sem nagyon, pláne nem soká.

A sok esőzéstől azonban szépen elment az alapjárat, mire Modenába értünk, kicsit valami a kocsi elejében is bóklászik nagyon lassú tempónál. Aláfeküdtem a Bianchinak, minden futóművet megrángattam, szemrevételeztem, de masszív minden, a gumik sem szálszakadásosak. Viszont sikerült előidéznem a hamburgeres szagát – a homlokommal véletlenül nekifeszültem az izzásig hevült kipufogódob hegesztésének, azóta lett egy szép, szilva színű és alakú folt a homlokomon. Kopasz is vagyok, folt is van, tiszta Gorbacsov lettem.

Ezt az unalmas utat csak egy vidám incidens szakította meg – megvolt az első Bianchi-esemény. Egy út széli szerviz előtt Fiat 500-asok sorára lettem figyelmes, és nini, ott kandikált ki egy Bianchina orr is!

DSC01386

Azonnal félreálltam, fotók készültek, be is támolyogtunk a szervizbe. A tulaj, egy idősödő, nagydarab olasz, renyhe érdeklődést mutatott a mi Bianchink iránt, mondjuk úgy, unott felismerés csillant a szemében, csak akkor mosolyodott el, amikor megkérdezte, honnan jöttünk? Ezzel a szarral? – olvastuk ki a tekintetéből, s kissé hülyének éreztük magunkat. Na, jobb, hogy még nem rohadtunk le, itt lenne az ideális segítség, de nem érzi különlegesnek, amit lát. Pedig a legrégebbi autók, amiket mozogni látunk, azok második szériás korai Pandák, igaz, a háromszáz közül, amit szpottoltam, csak egynek volt vászonteteje. Nem tudják ezek az olaszok, mi a tuti.

Hosszú, dögunalmas vezetés után, szakadó esőben értünk Modenába, pontosabban mellé, San Danninóba, a ház a borzalmasan forgalmas főút mellett volt. A bácsi, akinél laktunk, a valóban porfészek számba menő falucska, Modena mellett, igazi bevadult gyűjtő. A bordó szín alapján a házát az útkaparó házának gondoltam volna, de ez sokkal nagyobb, s volt egy majdnem ugyanakkora, hasonló színű épület az udvarban is. Bár egy büdös szót nem beszélt, más nyelven, mint olaszul, mégis remekül megértettük egymást, mert végigmutogatta az autóit.

DSC01439

Fiat 1500 a háború előttről, négyhengeres csak, de hétüléses, mutogatta (és 124-es Fiat műszerfalát sikerül belefaragni, tettem hozzá gondolatban), van egy eredeti és csinos 124 Spidere, egy Triumph Heraldja is, ezek érdekesebbek. Aztán a ház mögé rángatott, ahol a 124-es Merci kombija előtt eldugva valami ponyvával letakart kis csomag állt. Nini, egy Autobianchi, szakasztott, mint az enyém, csak rohadt, okkersárga, de ajta van a szexis, régi, fekete olasz négyzeetrendszám, viszont nincs vászonteteje, akárcsak az olasz kivitelek java részének.

Aztán a bácsi berángatott a házába is, amiben több volt az antik cucc, mint egy nagyobbfajta múzeumban. Az öreg most 69, 4 éve gyűjtögetnek a feleségével, jószerivel mindent. Az ő házuk leírhatatlan nagy szobákból állt, és akkor csak a magasföldszintet láttuk, s minden szoba tömve volt antik bútorokkal, az antik bútorok roskadásig porcelánokkal, könyvekkel, régi telefonokkal, órákkal, evőeszközökkel, játékokkal, s mindennel, amit csak emberi elme el tud képzelni a régmúltból. Ijesztő volt. A bácsi maga egyfolytában valami vékonyka szivart rágcsált, ingére már vagy két hete ráfért volna a mosás, ő jobban állt, rá csak négy napja. Ettől eltekintve szimpi volt, mindent, de tényleg mindent meg akart mutogatni abban a szűk este-töredékben, még reggel, a búcsúzkodásnál is folytatta a témát, miután ajándékba átadott egy üveg Lambruscót (a helyi vörösből készült habzóbor).

DSC01462

Volt egy kis mélylélektani régivilág-beütése is azért a bácsinak, a telefonok mellett ott hevert egy eredeti, bazi vastag, háború előtti Leni Riefenstahl-könyv, a másik szobában, a dohányzószett-pléhautó körül pedig Vittorio Emanuele III és Il Duce (Mussolini) képek, kicsit odébb is hasonlók, mindenütt. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, amikor berángatott a hamisítatlan XIX. századi stílusban berendezett konyhába, és megmutatta egyik nagy büszkeségét, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó fűszer- és szárazételtartó-készletet, amit ma is használnak – Liszt, Czukor, Eczet, ilyenek voltak a porcelánokon. Fura egy ilyen kapcsolat a mi régmúltunkkal egy olasz villában, amiben ő csak 13 éve lakik, én meg a 49 éves olasz autóval vagyok ott, amit ráadásul Németországban raktak össze. Ezeket a mozaiktörmelékeket próbáltam tegnap összerakni a fejemben valami átlátható képpé, amikor elnyomott az álom. Mivel egy szobában aludtunk mind, ezért csak háromszor vertek fel a családtagjaim – nem tudnak aludni a horkolásomtól...

DSC01465

Másnap 14 kilométer, Maranello. Nem kezdődött jól a nap, Bianchi nehezen indult, az alapjárat pedig az istennek sem akart megjönni, minduntalan leállt. Sebaj, ettől még elvitt Maranellóba, ahol intenzív fényképezkedés jött a Ferrari-múzeum előtt, majd a bérelhető Ferrarikat kínáló alkalmazottakkal hosszas diskurzus, hogy honnan jöttünk, mi is ez az autó (hüledezés), persze kedvezményt nem kaptunk a parkolásból. A múzeumot hagyjuk, arról megpróbálok majd otthon írni, zseniális, a négyünknek kifizetett 40 euró minden fillérjét megérte.

A délután a Pisa felé terjeszkedő hegyvonulat megmászásával telt, nagyrészt hármasban, sok belőle kettesben, harmincöttel. Folyamatosan 1000 méter fölött mászkáltunk, de volt több 1200, 1300 méteres kis csúcs, a legmagasabban pedig akkor voltunk, amikor már alig maradt benzin a tankban, és muszáj volt megállnunk feltölteni. 1420 métert mutatott a navi.

DSC01676

Teszem hozzá, az életben nem tankoltam ilyen drágán, 1,795 euró lett volna, de sok olasz kútnál nem szabad öntankolni, ezért amikor a kezelő hozzám lépett és határozottan kivette a kezemből a pisztolyt, majd elkezdett ő tölteni, nem ellenkeztem. A Kati csak fogta a fejét, mert így még drágább volt a benya, 1,875... Majdnem 600 forint, te jó ég. Ezeken az emelkedőkön pedig a Bianchi nem takarékoskodik a lével, az eddigi 5,65-5,75 közötti fogyasztása szépen felmászott 6,99-re. Persze, az alapjárat-problémából, az időnkénti tüsszögésből és ebből az adatból azért arra is következtetek, hogy fennakad néha a tűszelep. De vajon miért? Maga a szelep új, a tömítések is azok, a benzinszintet nagyon precízen belőttem, még az úszó nyelvét is tükörsimára políroztam. Mindegy is.

Egyébként a kút után kicsivel fel is értünk a csúcsra, megálltam, készítettem egy kicsit csálé képet (egy fél csatornafedéllel), 1428 métert mutatott a navi. Aztán korgó gyomorral nekiálltunk a szerpentinen lefelé valami kajáldát keresni. Megálltunk vagy egy tucatnál, de vagy kedden zárva volt, vagy még sziesztakor kopogtattam, vagy a rosseb tudja. Mindenesetre ma nem ettünk ebédet, egyáltalán, csak azt a jellegzetes, gumiállagú, gumiízű, színes műanyag takonnyal töltött izét, amit croissant-nak hívnak a raktáráruházak.

DSC01669

De este megkaptuk, amire vártunk – a tengert, Pisa mellett. Soha nem voltam még ilyen jó tengerparton Olaszországban, a homok puha, kosz- és kagylócikk-mentes, a tenger hullámzik, a hőmérséklet csodás. Két órát bent lubickoltunk, tengeri hínárként lebegtünk a hatalmas hullámokon, lenyeltünk fejenként vagy fél liter sós vizet, isteni volt. Hihetetlen, de a törékeny, gyenge, minden általunk látott autónál silányabb, viszont kétszer öregebb Autobianchink hozott ide – önmagában óriási élmény, ami figyelmet a kisautó kap, mindenki mosolyog rá. Hogy tönkretett-e bennünket? Mi nem vesszük észre, úgy élvezzük a túrát, mint még szinte semelyik másikat.

Most egy teljes nap pihi itt, csak holnapután indulunk tovább Sienába, utána Rómába. Izgi lesz.