2014.07.26. 10:29
138 hozzászólás

Tényleg csak kicsit bénázott az alapjárat, de egyre többször, no meg gázrángatásra kicsit füstölt is. A gyújtásra gyanakodtam, hiszen azóta rakoncátlankodott a motor, amióta a Monfalcone-Modena útszakaszon többször ronggyá áztunk, majd a legdurvább özönvízben elhajtottunk vacsorázni a szállásról. A Ferrari-múzeumhoz már rugdaltam a gázt, amikor a pirosnál vártam, s mire Pisába értünk a durva hegyek után, már egyértelmű volt – alapjárat itt csak mutatóba van.

1

Márpedig a pisai dugó sem volt kellemes alapjárat nélkül, Rómában pedig már előre úgy véltem, meghalunk majd. A Bianchinak két méltó ellenfele van az úton, a Piaggio Apék és a biciklisták, mindenki más rémesen dinamikus. Padlógázon, üvegig forgatva, már felfelé váltáskor is finom gázfröccsel duplán kuplungolva próbálom nem feltartani Itália gazdaságának áramlását, de amikor egy ilyen, leginkább háromlábas vezetési technikát kérő autónál még alapjárat sincs, az maga a pokol.

Pisai reggelünket tehát egy lájtos csekappal kezdtem. Szétszedtem a gyújtást, ellenőriztem a megszakítóhézagot, volt vagy 0,25, szépen belőttem 0,4-re. Indítás, szépen jár, aztán kisvártatva dadog. Oké, a megszakító is kicsit kráteresnek tűnt, betettem a magammal hozott újat, kondit is cseréltem, persze (ezeket mindig párban kell!), ha már, akkor az új rotort is felpattintottam. Semmi változás, egy ideig tűrhető alapjárás, aztán dadogás, leáll.

2

Oké, karbi szét, fúvókák kifúj (tök tiszták voltak, három szűrő is van a Bianchi benzinvezetékének hosszában), tűszelep ellenőriz, összerak, semmi változás. Rendben, tolómérő elő, az úszószint most tényleg, de tényleg 7,5 milliméterre beállít a tömítéstől, függőlegesen tartva, az alsó érték szintén belő 14 milliméterre. Amúgy a karbi teljesen tiszta, minden szépen mozog, pillangószelep-tengely nem lóg. Szuper, most jó lesz.

Egy frászt. Másfél percig igen, aztán köhög, leáll. És ekkor látom csak – folyik a benzin. Basszus, új a tűszelep, a karbifedél-tömítés, megreszeltem az úszó nyelvét is még otthon, mi lehet? Szétszedek mindent, és a legsötétebb gyanúm bebizonyosodni látszik – tele az úszó benzinnel. Te jó ég, a kombi 500-as motoron teljesen más karburátor van, mint a szedánon, márpedig szerintem eredetileg is 1:50 lehetett a kombi-szedán arány, mostanra talán még rosszabb. Az én Bianchim meg első szériás, tehát a pici, Weber 26 OC karburátor van rajta, könnyebb dinoszaurusz-szemfogat találni, mint ehhez úszót. Persze, ha lenne időm, lenne rendes internetem, egy-két hét alatt biztos találnék valahol a világban hozzá valót, de nekünk másnap tovább kellett indulni a sienai szállásra.

5

Büdös kezemben tétován rázogatva a löttyel teli úszót, felmentem a családhoz az apartmanba. „Kati, van egy kis baj...” – kezdtem, majd megráztam füle mellett az úszót, mint babának a csörgőt. „Ettől ömlik a benzin. Eddig csak alapjárat nem volt, de már gyengült a motor is, ha ez megtelik, megállunk, mint a cövek. Forrasztani talán otthon tudnám, ha lenne letwasserem, de akkor is nehezebbé válna az úszó a gyárinál, tehát rohadt sokat kellene kísérletezni a benzinszinttel, mire belőném a motort. Itt erre semmi esély. Kell egy másik” – foglaltam össze.

Bár a net rettentően akadozott a szállón, épp találtam egy slotot, gyorsan beírtam – „Fiat 500 Club Pisa”. Tényleg volt ilyen, ott is volt az elnök neve, telefonszáma, feltárcsáztam hát. „Bondzsornó szenyor, jo szónó ungeréze kon un Autobianchi Bianchina in Pisa fáró, é jó há un probleme kon karburattóre” – kezdtem borzalmas, pár évnyi latin tanulásból, az angol nyelvben használatos, elferdített latin szavakból és innen-onnan, elsősorban éttermi rendelésekből, illetve imolai alkudozásokból álló olasz tudásommal. Szerencsére nem tette le. Valahogy elmagyaráztam, hogy küldenék neki egy e-mailt a honlapon levő címre, úgy tűnt, örül. Leírtam a problémát, lefordítottam Google-lel olaszra, elnyomtam. Majd vártam kicsit.

9

Kábé öt perc múlva csörgött a telefonom. Antonio volt az. Hadart, magyarázott, rájöttem, hogy pocsék mondatokat sokkal jobban tudok összerakni olaszul, mint megérteni, amit mondanak, pláne telefonon. Annyit kivettem, a címem kell neki és hogy maradjak a hotelben, mert jön fél-egy órán belül.

„Addig menjünk le a partra, csak kétpercnyire van” – dobta be mindig optimista és hideg fejű feleségem, aki sose enged a szórakozásból, ezért jobb híján lementünk a plázsra. Jó hangosra tettem a telefont, nem mentem mélyre, a család sikoltozva fürdött a csodásan tiszta vízben. Szikrázott a nap, ultramarin-kék volt az ég, gyöngyöző kacaj szállt a felszín felett, egyetlen helyi se gondolhatta rólunk, hogy reménytelen hajótöröttek vagyunk ismeretlen tengereken.

8

Nem is voltunk. Antonio tényleg rám csörgött háromnegyed óra múlva, rohantam fel a szállóhoz. Egy új 500-assal jött, hozta a fiát (aki kábé 15 volt és tudott angolul), illetve a szerelője is befutott egy perc múlva. Jót vigyorogtak a Bianchinán, kicsit hüledeztek, hogy ilyennel, ilyen messzire eljöttünk, de ők, úgy látom, értették a dolog romantikáját. A szerelő mondta, hogy most fél kettő van, a boltok háromkor nyitnak a szieszta után, akkor tud utánajárni, várjak még pár órát. Majd úszót magához véve elhúzott. Antoniótól, a klubelnöktől kaptam egy sárga klubtáskát, majd ők is el.

Lent a parton a családom nokedlivá ázva ünnepelte a tenger pompáját, majd korgó gyomorral a parti étteremre vetettük magunkat. A tulaj egy szicíliai borzalmasan aranyos ember, állandóan a Norbival hülyül, darabonként eteti a gnocchit (nyokkit) vele, nekünk meg – amióta megtudta, mennyire szeretjük Szicíliát – pörgő olasszal meséli az otthoni borbélyüzletét (megmutatta a hajvágó készletét, mindig nála van), meg hogy otthon van egy másik étterme is, de itt jobban pörög áprilistól októberig a biznisz, a kaja meg tényleg szenzációs volt.

10

Teli gyomorral a fiúk még befejezték a homokvárat, aztán eldördült az ég, menekültünk vissza a szállóba. Itt teszem hozzá, hogy az aznapi terv így szólt: délelőtt Pisa, délben a városban kaja, délután fürdés, majd társasjáték. A Bianchi azonban úgy döntött, átkeveri a kártyákat. És milyen jól tette... Megdöglöttünk volna a forróságban a városban, majd nézhettük volna a szakadó esőt a hotelszobából, utána a lehűlt időben pedig már nem lett volna sok kedvünk tengerezni.

Jobb híján nekiálltunk társasozni. Amikor épp brutál megnyertem egy hosszú parti Carcassone-t, megszólalt a telefonom. „Itt vagyunk, gyere le!”, valami ilyet magyarázott Antonio. És tényleg, ott görnyedtek a motor fölött (a Bianchi hátulját nyitva hagytam), nekem már csak a kulcsot kellett produkálnom, és indítóznom. A szerelő még kicsit tekergetett a motoron, aztán kijelentette – perfetto!

13

Mint kiderült, sehol nem talált úszót, ezért végül a saját autóparkjából szedett szét egy kombit, abból szedte ki nekem az úszót. Csak azért fogadott el 50 eurót (ennyiért az ebay-en se kapsz), a munka, a rohangászás, az egyebek márkatársi segítség mind, magyarázták. Ahogy gondoltam – egy ilyen autóval nem lehet nagyon lerohadni Olaszországban, pláne, amióta van internet.

Este tehát megnéztük Pisát, és – bár harmadszor jártam ott – a feleségem kemény unszolására (látod, nem is került sokba az autó, ennek most bele kell férnie) kifizettük a könnyfakasztóan drága toronybelépőt, és először az életben, kicsiny családommal a hónom alatt felmászhattam erre a valószerűtlenül mindjártösszedől-építményre. Nos, tériszonyosoknak nem ajánlom, miután szemügyre vettem Kati kissé zöldesbe hajló arcszínét. De maga az élmény elképesztő.

14

Miközben a pisai történelem csodájában ringatóztunk, azért összeraktam az aznapi veszteségeket, mert úgy tűnt, kissé sok jutott. Először az autó, de az megoldódott. Előtte való nap, amikor már agyvérzést kaptam, hogy a gyerekek attól a másodperctől, hogy beülünk az autóba, addig a másodpercig, amíg óriási könyörgésünkre, fenyegetéseinkre és zsarolásainkra ki nem szállnak belőle, kizárólag a tableten levő filmeket nézik, elvettem a tabletet az 1420 méteres hágó tetején. Egyébként jó sok filmet tettem fel, van benne egy új, 32 GB-os kártya... Nos, az elkobzott tablet a lábamhoz került, s az első kiszállásnál, amikor előrehajtották az ülést, kettétört a kijelző. Hurrá. Azóta az anyjuk mobilján nézik a filmeket...

De leejtettem a kőre kedvenc Ericsson Xperia Mini Pro telefonomat is, amiről egészen addig a pillanatig nem tudtam, hogy miért nem karcolódik. Valódi üveg az eleje. Szuper. Aztán a fényképezőgépemben is elkezdett hülyéskedni a kártya, a frissen tömött fogam is letört, majd Pisában – egy nyomunkban 12,4 cm-re loholó teherautóval – behajtottunk véletlenül a helyieknek fenntartott, városfalon belüli területre. Volt kamera, soknyelvű figyelmeztetés is. Szóval, várom a bírságot.

11

Még jó, hogy az apartmant nem gyújtottam fel, gondoltam a pozitív hozadékokra. Amikor ugyanis még nem tudtam, hogy lesz valahonnan úszó, a meglevőből ki akartam szedni a benzint, hogy legalább egy napig kibírja. Ezt normálisan például forrasztópákával lehet: melegíted az úszót, felforr benne a benzin, s a lukon, ahol bejutott, kipárolog. Csakhogy forrasztópákám nem volt, ezért egy evőkanálban melegítettem a rezsó fölött. Hogy, hogy nem, egy csepp kigyütt belőle, meg is gyulladt, aztán az egész utána. Kicsit lángolt az egész tűzhely, szerencsére nem volt más gyúlékony cucc a közelben, ezért végül csak az úszó nyílt ketté és a szempillám (és kicsit a szemöldököm) égett le – a Kati legnagyobb mulatságára... Azóta is állandóan röhög rajtam, amikor közelről az arcomba néz.

Rossebbe, legalább 80 ezer forintnyi kár született, vissza kell fognunk magunkat.

15

Másnap az autó mint egy új, száguldott, hogy Szörényi Leventét plagizáljam, téptünk Sienába, ami Toszkána déli részén van. Előtte még Pisából kifelé megálltunk egy spanyol(!) étteremnél, ahol ugyan egy lélek nem volt, aki felvilágosítást tudott volna adni, viszont a füvön ott parkolt egy csomó 10-es, 20-as, 30-as évekbeli amerikai autó, Ford T- és A-modell például biztosan volt köztük.

Újabb öregautós flash-eink voltak: egy kék 500-as Fityóval együtt fotózkodtunk az útszélen, majd szembe jött egy szürke a szerpentinen harminc kilométerrel Siena előtt – aztán először feladta a sebmérőspirál, majd kicsivel később elment a gyújtás is. Előbbi csak bosszantó, utóbbi viszont kellemetlen.

Gyanítottam már előző nap, hogy baj lesz abból, hogy a megszakító lemezrugójánál, a belső lakk-szövet szigetelésnek csak a fele van meg, nem is mertem nagyon meghúzni, nehogy átüssön. Hát szétlazult, a forgó elosztótengely és az ott levő alkatrészek pedig szétrágták, ami maradt a szigetelésből. Éljen, éljen. Ráadásul az eső is eleredt.

16

Sebaj, kipakoltunk mindent az út szélén a csomagtartóból (ugye, a farmotoros kombik elvitathatatlan bája), leféktisztítóztam mindent, majd Michelangelót meghazudtoló finomsággal, szigszalagból gallért gyártottam a csavarra. A képen még az első generációs modell látható, de ami működött, az a kicsit vastagabban applikált szigszalagos, faceliftelt kivitel lett. Tíz perc az eső ellen kifeszített napernyő alatt, Toszkánában – nem tűnt nagy áldozatnak. A gyerekek csak abból vették észre, hogy valami történt, hogy a Bálintot megkértem, fotózzon le bennünket Anyával, ahogy szerelünk az út szélén.

Délutánra értünk Sienába, a szállásadónk még nem volt otthon, ezért inkább a városba indultunk, megnézni. Utunk eddigi legsúlyosabb nehézségével szembesültünk a város portáinál. Behajtani tilos táblák, sok-sok olasz halandzsával, de tisztán látszik: Euro 0-s benzines autó és Euro 0-1-es dízel ide be nem hajthat. Siena nem nagy, leparkoltunk hát kint, de eszembe jutott a római kép a Colosseummal és a kicsi Bianchival – ezek szerint lemondhatok róla? A dolgok jelenlegi állása szerint (egy csomót telefonáltam Szécsényi Gabi barátomnak, aki ugye, félig olasz, illetve Szabó Endre barátomnak, akinek a nővére Padovában biokémikus kutató, mellesleg húsz éve már ő is olasz), és kiderült: a leadott rendszámok alapján tudja a kamerás rendszer, hogy ki, Euro hányas. Nekem nincs leadva a rendszámom, tőlem csak azt kérdezi majd a rendőr: bianchis, bianchis, valld be, te csak b...ni jöttél...” És felírja a receptet, amin minimum 200 euró áll majd. Ez baj.

18

Siena egyébként csodás, a turistásossága ellenére is, nézzék meg, nem lehet benne csalódni. Nem veszem el az útikönyvírók kenyerét, csak annyit mondok – egy tökéletes középkori-reneszánsz mix az egész, csodás, csupa márványburkolatú, pizsamás bazilikával és a világ egyik leghíresebb terével.

Legalább ilyen jó volt a szállásunk. Egy 1600-nagyon kevésben épült, a Siena melletti országút partján elterülő, kívülről baljós, vakolattalan, mezőgazdasági romnak látszó, valójában belül csodás ízléssel, a korhűség érzékeny megőrzésével és szuper anyagokkal, a modern élethez megfelelően felújított ház volt. Mintha mesébe csöppentünk volna – a XXI. század tökéletes fürdőszobája, klassz ágya, gyors internetje, minden jóval felszerelt konyhája beleolvasztva a középkorba.

19

És a bizalom. Mi, ugye, egyetlen szobát vettünk ki a négyfős családnak (a fiúk felfújható matracon aludtak, amit imádnak), ettől máris gyanúsak lehettünk volna, de nem, kaptunk négy reggelit, ahogy illik. Még fantasztikusabb, hogy az egész házat otthagyták nekünk reggel, mert a fiatal párnak, akié, dolgozni kellett menni. Annyit mondtak – ha elmegyünk, a kulcsot dobjuk majd be a postaládába. Hihetetlen. Csodás éjszakánk volt, izgatottan tárgyaltuk az egészet, a gyerekek négyszer meglógtak a kertbe (volt egy kutyájuk és vagy öt macskájuk a házigazdáknak), elképesztő dolgokat él meg az ember ilyen magánszállásos utakon.

Délre vezető utunk utolsó etapja következett másnap – Siena-Róma, 250 kilométer. A fene se gondolta volna, hogy ezen az úton is ekkora bazi emelkedők lesznek, és a Modena-Pisa szakasztól eltérően – ahol szinte egyáltalán nem volt forgalom – itt sajnos feltartottunk autókat, vagy bő féltucatnyit, alkalmanként. 940 méter volt a legnagyobb magasság, de az hirtelen jött, viszont láttunk óriási tavakat, sok tízesével toszkán jellegű, középkorias városokat, autókánkra pedig vidáman dudáltak, integettek (nem ökörszarvat), a motorosok kiváltképp bírják.

20

Mechanikailag egyben vagyunk, az olajnyomás és -hőmérséklet szuper, a váltó túlfolyó tartályában nem gyűlik az olaj, a szelepcsettegés megvan, de nem lett rosszabb, a motor önmagához képest húz, jó erőben van, soha egy csuklása nincs. A fék isteni (500-ashoz képest), minden elektromosság működik, a motor kissé izzadja az olajat, de csepp nincs alatta. Sienai szállásunkat elhagyva úgy néztem, hogy a szint a max állást elhagyta vagy két milliméterrel, ezért másfél decit utána lottyintottam „inkább töltsem túl, mint ne legyen elég”-alapon.

Napközben a sebességmérő is magához tért, s mivel egy zarándokút mellett autóztunk végig, magunk is egyfajta, távolról indult, önsanyargató Canossa-járást mutatva be a Bianchival, úgy gondoltam, isteni csoda történt. Egy frászt. Behajtottunk Viterbóba, kedvenc toszkán városunkba (egyébként már nem Toszkánában van, hanem Rómától alig 80 kilométerre, Lazio tartományban, de a stílusa, elhelyezkedése abszolút olyan), s miután épp csak egy-két utcát engedtek bejárni a tiltó táblák, ezért kint leparkoltunk, s onnantól többé nem mutatott.
Viterbo viszont még mindig lenyűgöz – talán nem annyira nagyvonalú, mint Siena, de szinte egyáltalán nincs felújítva, turista is alig látogatja, viszont nagy, tele van zegzugos utcákkal, romos palotákkal, döbbenet templomokkal. Sokkal valódibb, mint a rendben tartott toszkán hasonló városok, ez rendesen lepattant, mégis minden porcikájában izgalmas, ráadásul a dagadt, zöld melegítős, arany fülbevalós, kontúrban is jól kivehető óriásszemölcsökkel ellátott amerikai néni, aki Pisában, Firenzében, Sienában, San Gimignanóban mindig kitölti a gyönyörű ellenfénnyel elkapott városfotóinkat, Viterbóban nincs. Ajánlom.

24

Aztán tempósabb kétsávos út, majd a Rómát elkerülő Tangenziale következett. Tartottam tőle, hogy a renitens olaszok felöklelik majd apró és tetűlassú transzportunkat ezen a szakaszon, de tévedtem – van, akinek tetszik az autó és lelassít, átbámul, néha iPhone villan ránk, de igazából az olasz út eddigi szakaszán eddig kizárólag elsősorban Magyarországon éreztem durva „dögöljmegminekvagyitt”-stílusú, leszorítós, motorbőgetős, centikre elmenős agressziót, másodsorban a szlovén szakaszon, főleg osztrákok részéről. Az olasz közel jön, de inkább csak azért, mert feleslegesen nem lassít, aztán kikerül, de az egész valahogy mindig jó ritmusban történik. Hihetetlen, de itt néha még én vagyok a gyorsabb a többieknél, a magam 60-jával hegynek, 82-jével síknak. Simán elértünk a szállóhoz, ahol a medencét ugyan az orrunk előtt zárták be (oké, kaptunk 10 perc kinyújtott mártózási lehetőséget), de lementünk a partra, és durván, borzasztó finomakat bezabáltunk. És miénk volt a leghitelesebb olasz autó az egész, több tíz kilométeres partszakaszon.

De valami nekem azért nagyon hiányzik Olaszországból. A sajtóutakon nagy a rohanás, eddig észre se vettem ennyire, de eltűnt valami. Az én fejemben levő Olaszországban (Piedone, Monica Vitti, Dino Risi, stb. filmek) itt olasz autókon olasz emberek nyomulnak csikorgó gumikon. De ma... Renault után Chevrolet, majd egy Mercedes, sok-sok Opel, pár BMW, nini, Hyundai-k garmada, persze a Kiák, egy rakás Toyota... De hova lettek az olasz autók? Persze, kocka Pandából még mindig annyi van, mint a szemét, Multiplával is Teverét lehetne rekeszteni (de kár, hogy nem gyártják már, a világ legjobb autója), új Fiat 500, sőt a szörnyű 500L is van bőven. De Alfából alig, Lanciából csak az új és az eggyel korábbi Y, Ferrarit csak Maranellóban láttunk, Lamborghinit sehol, ma véletlenül elkaptam egy Maseratit, de közben volt három Aston Marton és ugyanennyi Jaguar kupé.

28

Olaszországnak nem csak a kávé, a pizza, a gnocchi con vongole e tartufo, a gótika és a reneszánsz palota, illetve Domenico Modugno adta az ízét, hanem az autók és a (valóban vitathatóan biztonságos) vezetési stílus is. Ezek tűnnek el, vagy már el is tűntek. Nincs dudálás, nincs csikorgó gumi, a rendőr az út szélén, beszerelt trafipaxszal áll a Subaru Foresterrel, nem pedig kilincsen üldöz az Alfa Giuliával. Tudom, gyermeteg az elképzelésem, tudom, sokkal nyugodtabb és biztonságosabb így, de a Bianchinak nem tudok mit mutatni az ő világából – elillant. Az az Olaszország, ami nekem a műemlékeken és a kajákon túl olyan rettenetesen egyedi, izgalmas, a törvénytelenség határán egyensúlyozva, üvöltően élvezetes volt, nincs már, belefulladt az emissziós körzetekbe, a zona pedonalékba, a nyolcvanhétféle parkolási és kivételezési szisztémával működő belvárosokba, a pincércsajok segge helyett iPhone-ok érintőképernyőjére cuppanó, szőrös férfiujjakkal.

30

A családom imád mindent, a boldogságuk felhőtlen, a régi és kicsi autóval való idejövetel kínjaiból alig éreztek eddig valamit, s ennek, mint felelős családapa annyira örülök, hogy ki tudnék bújni a bőrömből. Igen, sikerült, nem fércelve, nem bénán, nem megkínozva mindenkit, hanem a keletkező problémákon könnyedén átlendülve, nevetve, összetartva, gazdagodva ideérnünk. De amiért a tudatalattim érkezett, annak a helyén űr van. Itt már nem dudál le külső íven az Aurelia B24 Spiderrel Vittorio Gassmann, itt már nem bújik elő hibátlan trapéznadrágos drapp düftin öltönyében a bajszos gengszter, hogy a piros Escort Mexicót tankolás helyett telibe locsolja benzinnel, majd rádobjon egy égő gyufát. Tudom, az a világ csak nyomokban, leginkább rendezői fantáziákban létezett, de jártam itt 1979-ben és 1991-ben, s akkor még nyomkban látni lehetett azokat az autókat, s nagyon is érezni lehetett azt a dühöngő tempóba oltott leszaromlazaságot, amiből egy La Bambola születhetett. Ma nem.

31

Holnap Róma, és a 200+ eurós bírságtól tartva úgy döntöttem most, éjjel, a szállodai ágyon fekve, hogy nem viszem be a Bianchit a Colosseum mellé, megfutamodok. Rómának ez a nézete halványszürkés-kék lett, színtelen és szagtalan. Inkább a családra ragadok és a Forum Romanum mélyére rágjuk magunkat – az ugyanolyan érdekes most is. Az út – és a saját zarándokutam – folytatódik, hátra van még vagy 1500 kilométer. Lerohadásilag most úgy vagyunk nagyjából, mint a barlangkutató, aki másfél hét alatt olyan járatokba jutott el, amiről a felszínen nem is tudják, hogy ott még lyuk van. De ha kimerül a zseblámpánk, az kellemetlen lesz.