Nekem is volt Golfom

Kezdjük azzal, hogy már rég elévült. Meg aztán fiatal voltam, kellett a pénz. (Most is kell, csak már nem vagyok annyira fiatal, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) És a legfontosabb: mások vittek rossz utakra engem. Ugyanis, ahogy azt a Becsületes Nepper már megírta, a magyar használtautó-vásárló hülye. Én nem akartam csalni, de ha másképp nem megy...

Csikósi hosszúságú bevezetővel is kezdhetném, amiben elmesélem, hogyan lett a második, saját tulajdonú autóm egy svájci származású kettes Golf, de ettől most megkímélek mindenkit, talán majd egyszer, egy alkalmasabb pillanatban a végére járunk. A lényeg a lényeg, hogy Svájcban, egy családi ismerősünk segítségével (innen is üdvözlöm Krómer Janit) megvettem azt az autót, amire húszévesen a legkevésbé sem vágytam: egy egyhatos, alig extrás, ötajtós Golfot. 89-es kocsi volt, tehát összesen négy éves (mondom én, hogy már rég elévült), de harcos négy évet tudhatott maga mögött. Nem ilyet akartam, de jó vétel volt, amire meg vágytam, nem találtunk.

A jelekből ítélve egy anyuka használhatta ovi-suli járatban. Tele maszattal, karisttal, meglehetősen lehasznált állapotban. Kívülről csak azért nem volt már messziről egy trágyadomb, mert a svejci hegyek közt nem sarasak az utak, nincs por, az eső azt a keveset is lemosta, ami rászáll. Egyedül a felnik műanyag díszgyűrűje mutatta, mennyire nem foglalkoztak a kocsival: szabályosan beleégett a fékpor a fényezett plasztikba.

Azt nem lehet mondani, hogy fapados volt, kettes Golf viszonylatban a Champion (nem Swiss Champion, az más dekort kapott) különkiadás egész jól fel volt szerelve. Jobb tükör, öt gang, négy fényszórós maszk, központi zár, négyküllős kormány, a már említett dísztárcsák/gyűrűk, díszcsík-matrica: akkoriban a német gyártóknál ez már habzsidőzsi volt. Nem volt rossz kocsi, csak én akkoriban nem ilyenre vágytam. Valami dögös GTI-re, kupéra, bármire, ami nem családi autó. Oké, az nagyon tetszett benne, hogy hazaúton szabad szemmel alig látható fogyasztási értéket produkált, mert a félelmetes viharban, ami sok száz kilométeren elkísért, maximum nyolcvannal lehetett az autópályán haladni. Valami ötfelet mértem. Viszont kicsit csúszott a kuplungja, ha nem jó ritmusban adott gázt és kuplungolt az ember – hegyvidéken használt női autó volt, kábé 150 ezer kilométerrel.

Itthon aztán rögtön meghirdettem, jártam ki vele a piacra, az volt a terv, fogok rajta egy keveset, aztán a már felgyarapodott tőkémből veszek valami igazán finomat. A kínálatot látva egész tisztességes nyereség volt kilátásban, az én kocsim egy kis glancolás után szebb is volt, mint a többi, megvolt az összes papírja, és tényleg patentül működött rajta minden. Csak hát ugye az a sok kilométer. (Pfff! Ma már tudjuk, ezeknek a kocsiknak 150 ezer kilométer semmi volt.) De én úgy voltam vele, ennek van szervizkönyve, át lehet vizsgálni, őszinte autó, nem lóg a bele, gyorsan lesz gazdája.

Amikor a budaörsi virágpiacon a negyedik hétvégén a tizedik ember jött oda, hogy de gyönyörű a kocsi, de sajnos drága, mert a szomszéd soron az egy évvel öregebb, fele ennyit futott turbódízel is ennyibe kerül, kezdtem ráncolni a homlokomat. Mert az sajnos senkit nem érdekelt, hogy a dízelnek nincs szervizkönyve, ahogy az sem, hogy kizárt, hogy pont azzal a kopottas dízellel mentek volna kevesebbet. Eljött a pillanat, amik csavarhúzóért nyúltam, és rövid matatás után a számláló első két kerekét visszaforgattam, hogy ez is a piac számára elfogadható hetvenezres összeget mutasson. A szervizkönyvet, összes papírt szépen eltettem egy fiók mélyére, és innentől én is löktem a placcon bevett dumát: nem volt hozzá semmi papír, biztos költözéskor elvesztek.

Talán mondanom sem kell, így egész gyorsan gazdára lelt. A konkrét adás-vétel előtt volt egy gyors szervizlátogatás Csepelen, ahol is a vevő szerelője gondosan átnézte az autót, majd megjegyezte, ez a kocsi olyan, mint a Csepeli párttitkár. Látta rajtam, hogy nem értem, ezért elmagyarázta: teljesen frankó. Máig nem világos, hogyan lehetett a csepeli párttitkár a frankóság mércéje, de mindegy is, a lényeg, hogy megkapta a Golf az áment. Az új gazdája leperkálta a kialkudott vételárat, és soha többé nem hallottam felőle, gyanítom, gondtalanul használta még évekig. Már amennyire a kilencvenes évek elején bárki gondtalanul használt egy kettes Golfot, én speciel minden reggel görcsbe állt gyomorral mentem le az utcára, vajon meg van-e még. Akkoriban úgy lopták a kocsikat, hogy a kereskedelmi rádiók ellopták-visszavásárolnám blokkjai hosszabbak voltak, mint a reklámok. A Volkswageneket meg különösen vitték, mert mindenki VW-re vágyott, csak az a rendes autó. Japánt csak a hülyék vesznek, olaszt-franciát meg azok, akiket még hülyének se vettek fel.

Én meg a napokban összetalálkoztam a csinos kis gyári paksamétával, benne a gondosan vezetett szervizkönyvvel, a francia nyelvű használati útmutatóval, környezetvédelmi igazoló lappal, biztosítási kötvénnyel. Sajnos nem tudom, hogy mi lett a kocsi rendszáma, félek, mára mosógép, pléhbögre, esetleg másik Golf lett belőle. De ha olvassa annak a metálkék, svájci származású Champion Golfnak a gazdája a posztot, aminek az első magyarországi forgalomba helyezése valamikor '93 év közepén történt, jelentkezzen, szívesen megnézném, hogy néz ki a ma. Alvázszám alapján pontosan be tudjuk azonosítani, az szerepel minden megmaradt papíron.