2015.09.29. 17:52
25 hozzászólás
Kilencven-százzal csorogtunk hazafelé Bandival a sötétben. Hamar bealkonyult, egész nap félhomály volt a felhők miatt. De nem érdekelt, mert minden eső ellenére Visonta felett sütött a nap - nekünk, és a hozzánk hasonlóaknak.

Nem voltunk sokan, talán 35 autó ha összejött, de ez egy pillanatig sem volt zavaró. Szása, a pálya mindenható ura is csak megvonta a vállát a maga szívbajos módján, és csak annyit mondott: esik ezeknek az eső.

Na igen, riasztóan hatott, de szerencsére nem sültünk fel. Érdekes, de a napot végiggondolva megint előjött a téma, amit odafelé menet – még reggel – boncolgattunk: hogy mennyire sorvad maga az autózás, és milyen riasztó mértékben töketlenedik el a mai fiatal generáció. Ami valahol törvényszerű, változnak az idők, agyon is van verve minden fronton az autós, nincs benne nagy húzás a mai tizenévesek számára. Máshol költik el a pénzt, szívük joga, de – ahogy azt Winkler régi zenész cimborája mondta – öregek is lettünk, de a zene is szar.

Érezhetően kevesebben vagyunk, ez tény. Nem zeng a Mátra télen úgy, mint öt-hat éve, nincs annyi közös műhely és garázs, egyre kevesebben jönnek, a felhívások nem vernek akkora visszhangot, látszik az is, hogy a Totalcaron egy köcsög orosz BMW-s húszmilliószor több kattintást csinál, mint egy remek, pályanapos videó, egyszóval sorvadunk lassan, saját szakmánkban is azt vesszük észre, hogy talán két-három olyan embert ismerünk, aki aktívan autózik, és néhanapján látjuk itt-ott. Ha pedig megírjuk, hogy manapság annyira be vannak szarva a srácok, hogy első autónak dízel Corollát akarnak venni, ránk gyújtják a házat a biztonságmániás trollok, akik vattába csomagolva élték le az életüket.

Hol marad a bugi, gyerekek?

Ez nem autózás, ez a nagy nulla: az autózás az, amikor este kilenckor a szarodban ülve nyolcvannal gurulsz hazáig, térdig lógó karokkal, nulla alatti adrenalinszinttel, mondanám legszívesebben, de minek? Nem változik semmi, mi pedig csendben öregszünk, és talán egy kicsit tartjuk a zászlót a gyógyegerek között, de hétköznap azért elég magányosak vagyunk. Ez nem nagyzolás, hiszen kezdő lúzerek vagyunk, ez tény, de az is, hogy 15-16 évesen ketten dobtunk össze az első százas Škodánkra, amit aztán meghempergettünk a szántóföld szélén. Család és az autózás, elég szegényesnek hangzik, de nem az, nagyon nem az.

Pontosan a magány ellen találtuk ki a csoportterápiát, amit valami hülye ötletből kiindulva Faluvégi Farolásnak neveztünk el. Hogy a hasonlóan ténfergő, a közutat csak helyváltoztatásra (és nem versenyzésre) használó betegeket összerántsuk, és megmutassuk nekik és magunknak, hogy vagyunk még páran. Autózás, szabadság, semmi para, adrenalin és hely, ahol lehet és szabad. Nem voltunk sokan, soha nem vagyunk sokan, de legszívesebben a keblemre öleltem volna mindenkit, aki ott volt. Egymás között, egymásra figyelve, a sajátjaink között éreztük magunkat és szerintem ezzel nem voltunk egyedül. Profi vagy kezdő, ezerkettes Toyota vagy négyliteres BMW, itt teljesen mindegy, csak verjük keresztbe, vigyorogjunk ki az oldalablakon, mint a tök, és kenjük el a száját, hátha kiadja. Ha mégsem, akkor istenem, szúrunk egy egyest és megyünk tovább. Nincs nagyzolás, magamutogatás, hiszen mindenki elkezdte valahol, esőben pedig nincs tempó, csak a csúszhatnék. Jó, hogy vannak még páran, akik talán egy kicsit a múltban élnek, benzint égetnek és ezt tartják a legjobb mókának. Amíg lehet és amíg van hozzá helyünk.

Összeköt az autózás, nem szeparál, talán ez lehetne a legjobb üzenet minden márkabuzi fanatikus felé, akiknek az életét a konkurensnek gondolt márka szarozása tölti be. Nagyon régen rájöttem már, hogy az elszigetelődés ezen fajtája a létező legrosszabb dolog, amit csak tehetünk magunkkal, talán ezért sem voltam soha, semmilyen márkaklub tagja, és ugyanúgy vannak alfás, bmw-s és toyotás barátaim is, illetve azok, akiket tényleg annak merek nevezni. Ne zárjátok be magatokat, gyertek, nézzetek ki egy ilyen napra mindenféle előítélet és pökhendiség nélkül, itt csak (hogy nagyon menő legyek) trú és ríl arcokat láttok majd.

Egy nagy családot, egy összetartó, vidám társaságot.

Nyugalom, ez csak amolyan szentimentális kesergés, ami mindig beüt, amikor ilyen erős déja vu ér, mint szombaton. Tényleg tök olyan volt minden, mint régen, amikor évekkel a tévéreklám előtt már rekamiéval jártunk strandolni (haverok-buli-Fanta mi?) és iszonyatosan csúcsszuper érzés volt. Bandival megegyeztünk abban, hogy császári dolog a Nordschleife, de mégis csak ez a nekünk való hely, itt jobbat autózunk, hiszen nincs feszkó, nem rántja össze a gyomorfalunkat a görcs, hiszen itthon vagyunk, jó helyen, ráadásul azzal az autóval, amelyet konkrétan a semmiből vakartunk össze.

A Pisztoly szinte napra pontosan négy éve érkezett hozzánk, és ebből az alkalomból nosztalgiáztunk egy kicsit: megnéztük az első képgalériát. Hullámban törtek ránk az emlékek, sírva röhögtünk és szörnyülködtünk az akkori állapoton. Nem tudom, be mernénk-e vállalni ma, de a négy évvel fiatalabb Bandi és Pista megláttak akkor valamit benne, és azt hiszem, most vállon veregethetjük akkori magunkat: nagyon jó döntés volt, hogy kivakartuk a szemétből. És szinte jelzésértékű volt, hogy este az Árpád-hídon összefutottunk Karottával, aki annak idején nekünk ajándékozta, és a kis, fehér szutyok ott feszített a tréleren, mint aki jól végezte dolgát, odaköszönt neki.

Kellett hozzá az eső is, hiszen duplán számít minden lóerő ilyenkor, de a Pisztoly most már jó és alkalmanként – ha nem is sűrűn – nagyon szépet lehetett vele rajzolni. Egyáltalán nem volt küzdelmes, sokkal inkább szórakoztató és bár a kipufogót most is megtéptük, na meg a kígyót is megkergettük, a nap végére azért kiadta. Megvolt a gumifal és az a szemét ráfordító is: imádjuk és viszontszeret. És persze lesz még jobb is, de megtartjuk, amíg megy, ez teljesen biztos. Fuss neki Bandi, te jössz:

Az esőt szeretjük, az eső jó. Mert ilyenkor elég a lóerő, nem fogy se a gumi, se a technika, ráadásul csak az jön, aki érzi, aki nem ijedős. A visontai gokartpálya vezetéstechnikailag így is kihívás nekünk, de ilyenkor a vézna, de lelkes kis szívó 1,6-os motorunkkal is kiadja néha már egy-két kombináció is egymás után. A Hacsinkat Pista már dicsérte eleget, én most egy kicsit örülnék a többieknek.

Soha nem jut idő megnézni az összes autót, de egyet-kettőt muszáj. Amíg az ember csak leskelődik a pálya széléről, legfeljebb megjegyzi, milyen ügyesen keni a srác. De ha odamegy a géphez, és szóba elegyedik a tulajjal, egy másik világ nyílik ki. A patkány skodásnak ez például csak egy a sok Skodája közül, és a vad kinézet mögött meglepően széria-közeli a technika. Ahogy véleményezi a saját fejlesztésű hideglevegő-bevezetést, azonnal tudom, ő is egy az őrültek közül, mint mindenki, aki ott volt az esőben.

A Starlet nemrég még bácsiautó volt, megkapóan eredeti rajta minden, de az 1,2-es kis motorjával is öröm volt nézni, úgy surrogtatta a kerekeket keresztben csúszva. Kontrasztnak meg ott üvöltött százhúsz decibellel, mocskosan a kimondottan driftre épített V8-as 3-as BMW, és jól megfértek a pályán.

Sajnálom, csak ömlengeni tudok a sokadik Faluvégi Farolás után is, mert ez az összetartozásról, a felszabadult, örömteli autózásról szól, ami nemtől, kortól, márkától és teljesítménytől független. Ritka az ilyen, meg kell becsülni.

További képeketitt találsz (köszi Zolavideo), Varga Balázs pazar képeiből pedig itt lehet mazsolázni!