Áram nélkül még ez se megy

Generátorállvány-javítás a Foltoson

2015.12.13. 07:16
54 hozzászólás
A múltkor emiatt hegesztettem a blokkot, majd gyújtottam fel az autót az utcán. De készen nem lett. Egészen eddig.

Azt hitték, hogy azzal a nyamvadt kis hegesztéssel kijavítottam a hibát pár héttel ezelőtt a Foltoson? Butaság. Egy öreg autón a megoldás sosem olyan egyszerű, hogy az ember előveszi a trafót, kicsit szikráztat, aztán már jöhet is a következő ötvenezer kilométer.

Amióta Erát, a kombi 123-as Mercit eladtam, kicsit megfogyatkoztak a szerelős posztjaim itt a Belsőségen, szerencsére Bandi némiképp pótolta őket az 504-es Peugeot-val és a Mitsubishi Galanttal. Nem véletlenül tértem ugyanis vissza a 124-estől 123-as Mercedesre, majd onnan négy évvel ezelőtt a 115-ösre, azaz a régi állólámpásra. Amióta az eszemet tudom, mindig is az állólámpás Mercikkel értem révbe, azaz pontosabban, maradt el a folyamatos rosszautó-érzetem, nemjutokelaszomszédfaluig-aggályom. Ezek az öreg csatalovak nem szeretnek bedögleni, akárhány évesek is.

De a tákolásnak azért az elpusztíthatatlan 115-ös dízel sem örül. 2011 óta van nálam, azóta kvázi minden hibája a szakszerűtlen korábbi szerelésekből eredt. Eredeti technikával, eredeti alkatrészekkel javítva csak a szokásos kopó cuccokat kellett volna cserélgetnem az elmúlt 30 ezer kilométer során.

Volt ugye, a hosszan kutatott kuplungkinememelés-problémakör, amit végül egy olyan lendkerék oldott meg, ami seriesone, azaz Pupp Balázs barátunk asztalilámpa-állványának készült volna eredetileg, de mivel az nem volt túlszabályozva, ellenben az én autómban levőhöz valami briliáns magyar szaki hozzányúlt (és emiatt örökre tönkretette), ezért az én tákolt eredeti lendkerekem vált inkább Balázs szobadíszévé., az övé pedig visszatért a normális autóalkatrész-kerékvágásba.

A nyári francia utunkon előjövő nemindulás-probléma szintén egy feleslegesen az izzítórendszerbe hebrákolt biztosíték eltörésének volt köszönhető – holott ilyen biztosíték sose volt az eredeti W115-ös dízelekben. És ez a mostani generátorállvány-hiba szintén azt mutatja: nem jó, ha az alkalmi szerelő okosabbnak hiszi magát a tervezőmérnök-gárdánál, akik az ilyen autókat némi végzettséggel a hátuk mögött kitalálják.

A probléma ugye, az volt, hogy az én korai fajta blokkomra valaki a régmúltban a késői fajta 115-ösre, illetve a 123-as szériára is való generátorállványt tett. Logikusnak tűnhetett akkor a váltás, mert a 111-es, 108-as, 114/115-ös szériára egyaránt jellemző, bennfentes zsargon szerint „rezgős” felfogatás nem szép látvány működés közben, ugyanis a generátor itt azt teszi, amire utal a név is: rezeg. Egészen addig teszi ezt, amíg el nem törik vagy a kitámasztó pálca, vagy a generátor füle, vagy az alsó tartóbak – ahogy ez több típustársammal megesett, illetve velem is megtörtént 2002-ben, Hollandiában. Azóta tudom: nem kellemes egy világörökségi városka díszburkolatán parkolva, holland matyóhímzésbe öltözött nénék szörnyülködése közepette felesleges szerszámokból és AWAB-bilincsekből generátorállványt tákolni...

Elméletben a későbbi 123-as Merci állványa sokkal barátságosabb: masszívan odafogja a generátort, ezért az nem rezeg, s fogasléces szerkezettel állítható rajta az ékszíj feszessége, ami kellemesebb is. Ráadásul sose törik el.

Ő maga nem is, de sajnos a nem megfelelő blokkra szerelve a motoröntvény igen. Ez esett meg velem, pontosabban Foltos nevű autómmal. Ezért kellett a múltkor blokkot hegesztenem, s ezért döntöttem úgy, hogy a javítás ellenére sem használom inkább az autót jó pár hétig – egyszerűen nem akartam több bajt. Ez az állvány ugyanis négy csavarral kapcsolódik a motortömbhöz, az én blokkomon azonban csak két csavar van a régi fajta felfogatáshoz.

Ez a két, a feszítés irányára épp merőlegesen húzódó vonalban levő csavar tartotta eddig az egész, dög nehéz, az ékszíj által alaposan megrángatott hóbelevancot. Márpedig azt bárki beláthatja, hogy egy ilyen szerkezetet ki kell háromszögelni, hogy stabil legyen. Hatalmas pofon a friss tehénlepénynek, ennyit értek el az ígéretes átalakítással. Csoda, hogy ez a tákolmány kibírta az eddigi négy évet, még nagyobb csoda, hogy a nyári, hosszú provence-i úton nem tört le.

Mindig is sejtettem, hogy baj lesz még belőle, állandóan utána kellett húzogatni a csavarokat, ezért többször is tettem lagymatag kísérleteket a megfelelő, korai állólámpásba való generátorállvány beszerzésére. De sem az ornbaui börzén, sem az ismerősöknél nem találtam ilyet, miközben az elmúlt 23 év állólámpás mercizése során én legalább kettőt kidobtam belőlük. Ilyenkor veri ám az ember a fejét a falba.

Most azonban hirtelen égetővé vált a dolog. Mert hiába sikerült elég jól a hegesztés, lett masszív a blokkban újra a menet, ami egyszer eltört, az megint el fog, ha nem állítom vissza a gyári állapotot. Márpedig az az első állványcsavar túlságosan közel van a motor elejéhez ahhoz, hogy fel ne derengjen aggódó szemeim előtt az ékszíjszimeringig végigrepedt motorblokk rémképe. Ezt úgy kerülném, mint egy csókot Kiszel Tündétől.

Simon Laci barátom sietett a segítségemre: adott egy vadiúj, rezgős felfogatáshoz való támasztópálcát. Ez voltaképpen egy spéci menetes szár, van benne egy dupla hajlítás, a végén egy illesztett szem, s az egészet alaposan megedzik. Az eredeti felállásban ez támasztja a generátort a felső fülénél, s az ezen levő menettel állítható az ékszíj feszessége is. Pillanatnyi elmezavaromban úgy döntöttem: amíg rá nem találok álmaim régi típusú generátorkonzoljára, addig a meglevő rendszert teszem hibriddé. Megmarad tehát a 123-as-féle állvány, de a felső pontján megtámogatom ezzel a 115-ösbe való rúddal, hogy le ne törjön.

Október 23-án a családdal hosszú hétvégézni indultunk Döbrentére, egy isteni panzióba, oda eredetileg a Bianchival autóztunk volna. A Bianchi a római útra való alapos felkészítése óta mindig hibátlan és kulcsra kész, most tettem bele friss olajat, reggel megtömtük a cuccainkkal, lelkesen bevágódtunk (ez mindig nagy élmény), nekiindultunk a 150 kilométernek. Aha, mert az úgy van, hogy egy olajcserével megúszok bármit is... Mire eljutottunk anyukámhoz a város másik felére, kvázi elment a fék. Tehát visszafordultunk, a házunk előtt már kézifékkel kellett lelassítanom, mert lekoppant a pedál.

Oké, semmi gond, nincs itt látnivaló, hessegettem el a paparazzókat, akkor sem rúgjuk fel a „hosszú hétvégére mindig veteránautóval megyünk” isteni hagyományát, mert itt az állólámpa. Még jó, hogy a Simon Laci-féle pálcához még egy korábbi éjjelen faragtam és hegesztettem egy házilagos állítófület (az eredeti, önzáró, diós megoldás nem fért volna el a hibridizált felállásban), mert a rendszer így most Ikea-stílusban, tízperces szerelésre készen ott volt a polcon, csak le kellett emelni. Miközben a gyerekeim pakolták a csomagtartót, én nekiláttam a kocsi orrában matatni.

Két perc múlva elért a megvilágosodás: nem elég, hogy egy spéci csavar hiányzott a puzzle-ből, nagyobb zavarnak bizonyult, hogy a 123-as generátorállvány más helyre teszi a generátort magát, oda pedig a 115-ös-féle kitámasztópálca nem ér el... Boiiiinnnngggg. Így végül a család unalmas új autójával, a feleségem 27 éves 190-es Mercijével mentünk.

Műanyag lökhárító, gumikormány, plasztik dísztárcsák és teli tükrök – jaj... De nem volt jobb ötletem, a Szent Szobrot már rég használtam hosszú útra, őt nem akartam ilyen hirtelen kitenni egy hosszú utazásnak, a Bianchi fék nélkül, a Foltos töltés nélkül... A bakonyi út alatt aztán a 190-esen is kijött egy régóta sejtett hiba – korábban csak koppant nagy úthibákon valami, mostanra azonban folyamatos morajjá vált. Vészjósló, szörnyen idegesítő morajjá.

Szuper, tehát megint a szokásos őszi felállás – minden bedöglik, ahogy húsz éve mindig. Nyár végén még volt öt azonnal hadra fogható járművünk, a 190-es, a Foltos, a Bianchi, a Honda Spacy robogó és a feleségem Aprilia Sportcity robesza. Október végére maradt belőlük egy – a fillérekért vett, ütött-vágott Honda Spacy. Éljen, megint hetekre eltolódott a sok, élvezetes, veteránjárműves szerelés a garázsban, amit régóta tervezek, jöhet helyette a tűzoltás...

A vizét forraló Aprilia robogót elvittem Renczeder Laci szervizébe, mert ő olcsóbban megcsinál mindent, mintha én magam kezdek rohangászni alkatrészek után. A 190-es egy másik poszt lesz. A Bianchi igazából szóra sem érdemes, Torjay Lacitól a polcról kaptam egy újabbik fajta (régi) Fiat 500-as főfékhengert négyezerér' (itt legalább biztosan tudtam a probléma okát: ha a fékpedál lemegy, de semelyik keréknél nincs szivárgás és belül, a lábtérben sincs folyásnyom, ráadásul a folyadék szintje is marad a maximumon, csak a főhenger lehet a hibás). Bálinttal nekiláttunk, két óra alatt megvolt az egész, légtelenítéssel együtt. Kicsi, egyszerű autó, könnyű szerelni is. Jöhetett a közel két hónapja alig használt, elárvult Foltos.

Az a konzol, amit korábban találtam az ebayen 60 euróért (generátorral együtt), eltűnt, mire el tudtam magamban nyomni a skótot és eldöntöttem – itt lenne az ideje leütni. Kétségbeesetten telefonálgattam, végül Berczik András öntött belém lelket: van nálam tartó, hozzá való kis szilentek, de kell majd neked régi fajta generátor is, olyat is tudok adni neked, s az egészhez az újfajta, elektronikus szabályzót sem árt majd betenned, az is akad itt a polcon – sorolta a maga mindig barátságos, üvöltő módján.

Még időben sikerült letekernem a telefonom hangerejét ahhoz, hogy a szokásos, fél napig tartó fülcsengést elkerüljem, ezért azt is meghallottam, hogy ékszíjra is akad tippje a budaörsi gurunak – az eredeti, 10×940-est felejtsd el, mert az nagyon beül a szíjtárcsa kopott mélyébe, ilyen öreg autón már 11×940-est szoktam feltenni, igaz, hogy picit kilóg a tárcsa vályújából felfelé, de soha nem csúszik meg!

Mielőtt eljutottam volna hozzá a város másik felébe (minden Dél-Budán lakó barátomnak el szoktam mondani, hogy hamarább érek oda Miskolcra, mint hozzájuk, mert oda autópálya vezet majdnem a házam ajtajától, hozzájuk viszont át kell szelni a rémes budapesti csatateret), jött egy hét Japán. Aztán azon az egy napon, ami maradt a hétvégéből, kicsit felforgattam a garázst, mert arra emlékeztem, hogy a drapp-barna régi állólámpásomból valahol csak-csak meg kéne lennie annak az állványnak, hiszen az autó 2002-es forgalomból kivétele után biztos, hogy már nem dobtam szemétre semmiféle állólámpás Merci-alkatrészt.

Kábé az utolsó ládában, a tartalék hamutartók és lámpakeretek között meglett. Pár évvel ezelőtt minden alkatrészes banános ládát felcímkéztem, hogy ránézésre tudjam, mi van bennük, de a generátortartót nem tüntettem fel – nem tartottam annyira fontosnak... A rest kétszer fárad (a hülye meg még többször), ez a hanyagság most például belekerült két és fél órámba.

Kerülgettem az Andráshoz vezető túra gondolatát. Arról szó se lehetett, hogy autóval vágjak át a városon – az egy fél nap, ennyi időt nem tudok elcsalni a munkából, pláne ősszel. Oda-vissza közel ötven kilométernyi motorozáshoz viszont pocsék volt akkor épp az idő. És már nem kergetett a tatár: a generátor és az állvány így is megvolt, az építőkészletből csak apró elemek hiányoztak, csökkent a stressz.

Próbaképpen felhívtam a Torjay Lacit. Te, Lacc, tudsz-e nekem ilyen apró szilenteket szerezni a régi fajta állólámpás generátorbak alá? Meg kéne egy ékszíj is... Két nap múlva megvolt minden – a túlméretes szíj, a kis szilentek is, fillérekért. Tudják, ezektől a szilentektől lesz „rezgős” ez a fajta felfogatás. A rendszert asszem már a háborús 170-es Mercin alkalmazta a cég, de a Pontonon már biztosan így tették fel a dinamót: az ékszíjtárcsa és a szíj egyenetlenségeiből adódó erőhatásokat ezzel a rugalmas felfüggesztéssel egyenlítették ki, hogy a sok ütés ne vezessen töréshez. De ebben a rendszerben a szilent 10-15 év alatt elporlad. Olyankor a német elvitte a szervizbe, ahol betették a gyári szilentet, a magyar meg elvitte a sarki Lada-szerelőhöz, aki rájött, hogy simán fixen is oda lehet szorítani az állványt a blokkhoz, akkor már nem is rezeg oly csúnyán, tiszta előny. Úgy használta tovább. Látják, az ilyen megbuherált autókon törnek el az átkozott, rezgős felfogatások. De ha a gyári módszert követi valaki, örök élet meg egy nap az élettartamuk, ezt nem árt tudni a hasonló autók tulajainak.

A teljes Märklin-készlet és még sok-sok megmaradt szabadság birtokában nekiálltam megcsinálni, mert már csak a két kezemre volt szükségem. Éppen akkor nagyon fel voltam dobva, hiszen alig pár héttel korábban a saját félelmeimmel, bénaságommal és gyakorlatlanságommal megküzdve sikerült rongálás nélkül betennem a Pontonba a motort. Egy akkora feladat után pedig egy állólámpásban a generátorbak-csere semmiségnek tűnt.

Aztán nem úgy lett.

Teljesen kiment ugyanis a fejemből, hogy a régi generátor máshogy csatlakozik az autó elektromos hálózatába, mint az új, amin egy sokkal ügyesebb, kívülről könnyen cserélhető szénkefe-állvány lakik. Az újfajta két darab, három késes csatlakozóval kattan a hálózatra, a régi egy darab, három rúdérintkezős csatlakozással és egy szál külön vezetékkel.

Természetesen a hozzájuk kapcsolódó elektronikai készlet is teljesen más – az eredetihez kellett volna még egy illesztődoboz is, át is kellett volna vezetékelni pár dolgot. Nos, nekem ezek az összetevők hirtelen nem hevertek ott a sifonérban. Egy újabb, háromórás pakolással esetleg találtam volna valamit, de egyszerűen nem tudtam felidézni, hogy volt-e efféle doboz és vezetékgarnitúra a kezemben bármikor az elmúlt tizenöt évben.

Vakartam a fejem búbját – ami nekem amúgy könnyen megy – mi a fészkes fene legyen most. Az újfajta generátor felső rögzítése nagyon vastag, pedig a fülön hátulról el kell férnie a támasztópálcáról lelógó, állítható diónak is a régi felállás szerint. Mi több, az újban mindenütt 10-es csavarlyukak vannak, míg a régi 8-asokkal működik, ilyen a tartó is. Jó-jó ez a 123-as-féle, modernebb generátor, de annyi ponton más, mint ami az 1973 előtti állványba való, hogy reménytelennek tűnt berakni. És ott volt még az a cseppet sem lebecsülendő tény, hogy az autó teljes elektromos rendszere az újabbik fajtát fogadja, amit képtelen lettem volna záros időn belül visszaépíteni régire. Nem, maradok a jelenlegi generátornál, meg kell tartanom a 123-as fajtájút, arról amúgy is tudom, hogy legalább jól működik, s a konstrukció kevésbé problémás is.

Gondolkoztam azon, hogy összecserélem a generátorok első palástjait, de a Bosch módosított a szerkezet fizikai felépítésén is: a régit három csavar fogja egybe, az újat négy. Ezzel kilőttem a régi házba az újabb technika beépítésének lehetőségét is, mert a hátsó palásban van az összes csatlakozó és szénkefe. Oké, akkor nem maradt más: szabjunk, abban a rendes, 1975-ös, Ó utcai szaki-stílusban.

Először azért biztonságból vágtam tőcsavart a generátorállvány belső csavarjához is. Ez egy nyitott lyuk, tehát a tőcsavart be lehet tekerni annyira, hogy beesik a motorba, ezért középen elkalapáltam, hogy a végén ráhajtott anya ne csavarja túlságosan be. Menetrögzítőt is használtam, részben, hogy a csavar biztosan bent maradjon, részben pedig, hogy az olajszivárgásokat elkerüljem.

Aztán nekiláttam a régi konzolt hozzáalakításának az újabb generátor 10-es átmérőjű alsó csavarjához. Befogtam satuba, alaposan megfújtam WD40-nel, hogy legyen kenés, aztán közepes fordulaton nekimentem a Bosch fúróval. Hát persze, hogy félúton beletört. 10-es fúróhegyből pedig tényleg nem volt otthon több, ritkán használok ilyesmit. Mindegy, vettem még régebben a Lidlben fúrószár-köszörülőt, most végre kipróbálhattam. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, milyen soká kell vele matatni, de a végeredmény jobb lett, mint vártam. Előállt a kicsit megrövidült, de teljesen jól használható fúróhegy. Ezzel már sikerült mindkét fület végigtágítani, mehetett fel.

Két szilent belülről, fel a konzol, két szilent kívülről, önzáró anyák – ekkor jöttem rá, hogy a korábban elkészített tőcsavarból bizony levághattam volna két centit, mert így elég nyűgös volt végigtekerni. A régi konzol ennyivel filigránabb. De oké, felment, masszív, épp csak kicsit rugózik, amennyire kell neki.

Az alsó rögzítési pont ezzel nagyjából megoldást is nyert, jöhetett a fölső fül. Először úgy terveztem, hogy csak ablakot vágok a 123-as fajta generátor vaskos fülére, hogy használható legyen mindkétféle konzollal, de rájöttem, hogy ehhez végtelen sokat kellett volna köszörülgetnem. Vagy megpróbálhattam volna fűrésszel, de ahhoz nem éreztem elégnek kézügyességemet. Meg aztán – 123-as generátor úgyis van, mint szemét, nem kár érte.

Ezért szépen levágtam az egészet, satuban, fűrésszel, ahogy köll, épp a 115-ös vastagságára, ámen. Az egész, mérésekkel együtt megvolt húsz perc alatt, közben még kávét is ittam. Végül is, ha mégis kell, egy kis epoxival ezt a darabot még vissza is tudom ragasztani majd...

Oké, tehát mehetett fel a generátor, s a próba tökéletesen sikerült is. Akkor jöhet a pálca. De hova való? Valamiért úgy rémlett, hogy a hengerfejben szabadon levő csavarfuratok egyikébe – ám onnan nagyon hülye szögben érte el a generátort, szinte beleszúrt a palástba. Alatta viszont ott a vízpumpa nagy tömbje, pici csavarkákkal, azok közül egyik se bírja el.

Karesz épp nem vette fel a telefont, ezért szokásomhoz híven Háda Szabit hívtam, aki szintén elfoglalt mindig, de ha fel tudja venni, segít. Szabi, nem találom, hova megy ez az átkozott? – dühöngtem, mert nem hittem el, hogy ennyire béna vagyok. Mentségemre szóljon, hogy már sötét volt, a fejlámpám is merülőben, de akkor is. Zsolt, ott van a vízpumpa alatt egy lyuk, abba megy a spéci csavar, így ő. Nem találtam.

Végül átküldött neten egy képet, hogy megmutassa – igaz, az egy olyan blokkot mutatott, amin még nem volt fent az alsó ékszíjtárcsa vaskos, fokolós tömbje, amitől viszont az én blokkomon alig lehetett észrevenni. De így, hogy láttam miről beszél, már értettem, hol kellene tapogatózni. Meglett a lyuk, átmenetileg beletekertem egy 10-es csavart, ajjaj, szemre nagyon furán állt a pálca. Pedig így való az, csak olyan rég láttam, hogy teljesen kiesett a fejemből.

Csakhogy az a spéci csavar nagyon hiányzott. Egy olyan csavar, aminek a menete 10-es méretű és rövid, a hatlapfeje viszont 22-es, a kettő között pedig van rajta egy precízen illesztett gallér, ami a pálcában kialakított szembe épp passzentosan belefér. Elkezdtem biztonságiöv-csavarok után kutatni, mert azok hasonló elven működnek, találtam is olyat, ami majdnem passzolt. De a biztonságiöv-csavarok mind finommenetesek, ráadásul 12-esek, ha szemre jól saccolok. Én meg nem éreztem úgy, hogy köszörűvel, illetve a béna menetvágó készletemmel érdemes lenne ilyen sokat lefaragni. Valami csődarab kéne ide...

Hoppá! Ezzel meg is született az ötlet. Elő egy csőkulcs, kivágtam a középső szakaszából (ahol kerek) egy 15 milliméteres darabkát, azt köszörűn, majd hogy szép is legyen, reszelővel visszahoztam 10,1-es vastagságúra. Fogtam a 10-es fúrót, megtúrtam a belsejét is, mert abba szűzen épp nem ment bele a csavar. Meglett tehát az a fele, ami illeszkedik a csavarra, egyben a megfelelő vastagsággal nagyjából ki is támasztott. Már csak azt kellett megoldanom, hogy a pálcába szorosan illeszkedjen.

Látják, erre van a spéci szilikongumi-szalagom, amit jó hat éve vettem az Oldtimer Expón két repülős figurától. Ezernyi dologra használtam már, erősen fogytán van, pedig sokszor a leglehetetlenebb dolgokat sikerül vele megoldani. A cucc trükkje: iszonyatosan bírja a nyújtást, nem oldják a vegyszerek, s önmagához annyira hozzátapad, hogy kvázi összeolvad. Ebből vágtam egy megfelelően keskeny csíkot, s addig tekertem körbe a csőkulcsdarabot, amíg meg nem kaptam a szorosan illeszkedő méretet – kvázi gyártottam egy szilentblokkot. Rettentő precíz lett, én meg rettentő büszke. Persze csak úgy a saját koordinátarendszeremben, az autószerelők nyilván röhögnek a próbálkozásaimon. De a célnak egy közepes időre megfelel, majd szerzek ilyen csavart. És kicsiny alkatrészgyár kezdett kibontakozni zuglói garázsomban, azt azért érzik.

Már csak azt kellett megoldanom, hogy a rúd generátorfül felőli végén (a generátorban ugye, 10-es a lyuk) is jól rajta legyen az állítódió. Aha, csakhogy itt nagyon fontos a méret, a generátoron átmenő csavar ugyanis egyben meg is szorítja az állítócsavart, mert a dió sliccelt. Kevés is ott az anyag, nem akartam 10-esre felfúrni a menetet, szívem szerint mindenképpen az eredeti, 8-as csavarnál maradtam volna. Aki nem érti, nézze meg a képeket, ezt szóban már nehéz elmondani.

„De ha egyszer bevált a szilikongumi-szalag, most is be fog” felkiáltással körbetekertem a csavar nyakát 10,3-as vastagságra. Ez faszán, pont szorosan bement a generátor fülébe, még épp lehetett tőle tekerni a csavart, de még nem dolgozta szét magát. Feltettem a csalós méretű ékszíjat (igaza van ennek a Bercziknek már megint, tényleg szépen fut), beállítottam a feszességet, felpattintottam a két hátsó csatlakozót, készen voltam.

Még utoljára ellenőriztem mindent, hogy meghúztam-e, vonalban van-e, s előzetesben beírtam technikából egy ötöst Csikós Zsolti ellenőrzőjébe. Ekkorra már dög fáradt voltam, kora délelőtt óta görnyedtem a vasak felett, s már negyed kilenc lett. Mentem volna fel a családhoz végre, elegem volt az egyedüllétből. Kimosogattam magam a redvából, elpakoltam, felsöpörtem, rongyot tettem Foltos ülésére, hogy kiparkoljak a garázs elől, Rudolf Diesel emlékperc, végre pirosan izzik a borsszóró, indít.

Katt-katt-katt-katt-katt-katt-katt... Mondta Foltos máskülönben meglehetős finomsággal működő motorja. Mi a rosseb...?

Géptető felpattint, káromkodva előrerohan, nézem, mi laza. Semmi. Elő néhány villáskulcs, kicsit lazítottam az ékszíjon, vissza, teker, megint a katt-katt-katt. Oké, kijjebb tekertem a trükkcsavart, amit készítettem, hátha annak a menete túl hosszú – maradt minden. Itt már nagyon fájt a derekam, leszállt a jeget lehelő novemberi este, fáztam is mint a dög, pokolba kívántam szegény Foltost. Pedig nem tehetett ő semmiről. Ettől még beszélgettem vele karesznyelven, hadd hallják a szomszédok, hogy a finom kommunikáció intézményétől átmenetileg szabadságra mentek Csikóséknál.

Biztos valamelyik tőcsavar lesz az, azt is sejtem, melyik. Nem az, amelyiket még a múltkor gyártottam, mert azzal ment az autó, ha nem is sokat, de csendben. A belső csavar az, beleér valamibe a motor belsejében – vagy a főtengelysonkába, vagy a hajtórúd-szembe. Ajjaj.

Szedhettem szét megint mindent, a Higgs-bozonig eljutni nem lehetett ekkora kavarás. Kicsit már lilultam a hidegtől, szerszámok és csavarok potyogtak a kezemből, káromkodástöredékek a számból, egy ütemben odakint, a levelekkel a fákról, gyönyörű őszi képet alkottunk. A végén már összefüggően ordítottam, még jó, hogy az autóknak és elemeiknek nincs anyjuk, mert most sok mamma lenne rám igen dühös.

És tényleg, túl mélyre ment a tőcsavar. Kijjebb tekertem, naná, a végén látszottak az ütésnyomok. Megigazítottam a közepén az elkalapált részt, újra menetrögzítő felken, visszateker, de már sokkal sekélyebben. A hosszú első csavart is kiszedtem, abból levágtam két centit, csinos lett. Összepakoltam mindent, megint rámoltam, megint kimosakodtam, negyed tízre már a vacsorámat készítettem, odafent. Hogy jó lett-e az autó? Persze. De elsőre édesebb lett volna a siker.

U.i.:

A biztonság kedvéért egy Karesznál levő, felújított állólámpás blokkról készített képen megnéztem azóta, hova érhetett bele a csavar. Szerencsére nem a hajtórúdcsapba, amitől féltem, mert az ütés úgy akár meg is sérthette volna a csapágyat, csak a főtengely buta, nagy, masszív sonkájába nyúlt bele.

Mivel a kitekert csavaron nem láttam lepattanást, remélem, megúsztam az egészet egy hozzáadott órányi szereléssel. Úgyis megyek Kareszhoz olajcserére mindjárt, az állólámpások olajszűrő-rendszere legendásan jó, s csak 136 kilométert kell kibírnia Foltosnak. Nem lesz itt probléma. (U.i. 2.: azóta ezzel is meglettünk.)