A legjobb ajándék, de honnan lett?

2016.01.06. 14:39
61 hozzászólás
Idestova hat éve, amióta megvettem a Pontont, minden nap megnézem az eBayt, alkatrészek, képek, könyvek után kutatva. Köszönöm, nagyjából mindent beszereztem azóta, amit nem, azt talán nem is érdemes a témában. Vagy mégis? Valaki odakint tud valamit, mellesleg rettenetesen jót tett velem.

Tényleg senki ne értse félre, a Totalcar nem az a munkahely, ahol az emberben kialakul egyfajta vasárnap esti gyomorgörcs a másnapi meló miatt, ahol a karácsonyi-újévi szabadságolás után olyan bemenni első nap, mintha vágóhídra vinnének. De azért az iskola és a korábbi rossz melóhelyek kialakítják az emberben a rossz reflexeket, s ezeket még kilencévnyi TC-zés után sem lehet maradéktalanul levetkőzni. Vagy ki tudja, talán a lakás és a család melege után, mínusz tízben felülni a robogóra, esetleg a borús idő/rövid nappal kombinációja - akárhogyan is van, de január első munkanapja még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, holott nincs okom panaszkodni, tényleg.

De ez a mostani kezdés sokkal jobban sikerült az eddigieknél, igazából a harmadik percben, amikor hétfő reggel lehámoztam magamról a motoros gúnyát, már örültem mint majom a farkának. Erről pedig csak egy olvasó tehet, senki más. Ugyanis valakitől - pont olyan anonim módon, ahogy a nicknevek mögül támadnak a vasárnapi trolljaim - érkezett egy pakk az asztalomra.

Nincs rajta feladó, nem volt a borítékban levél, s a könyv, amit kicsúszott belőle, nem tartalmazott ajánlást, semmit. Annyit tudok, hogy a feladó helyén egy pecsét állt: Csongrád. Okosabb nem lettem.

Pedig micsoda ajándék ez. Kaptam idén rettentő sok hasznos dolgot, új szerelőruhát (18 év után az elsőt, mert amit most használok, abban még a Bianchit kezdtem szétszedni 31 évesen, amikor épp megvettem), isteni villanyborotvát, mágneses, tölthető, brutál erejű szerelőlámpát a gyerekeimtől, csodás veterános falinaptárat Blazej Zulawski lengyel autófotós-újságíró barátomtól, a leghihetetlenebb autós képek készítőjétől. De ez a könyv - elnézést mindenkitől - üstökösként ragyogja be most az eget nálam.

Ponton-könyvből van tűrhető, elfogadható és sok-sok buta, pocsék, rosszul reprózott, fasságokkal teli, tízéveseknek való szemét - majdnem mind megvan, a legjobb közülük szintén itthonról jött; Berczik András barátom egy bontatlan példányt ajánlott fel valami rettenetesen nyomott áron, azóta is hálás vagyok neki érte. De olyan, mint az állólámpás Mercikhez a legendás piros könyv (azért piros, mert egy ilyen színű, kupé állólámpa-orr látszik a borítóján) a Ponton műfajában nincs. Azaz - eddig nem tudtam róla.

Szemre ez egy szerényebb, puha fedeles, kisebb kiadvány, mint a bennfentes körökben állólámpás-Bibliának nevezett Koch-Rhode féle szuperkönyv. De nicsak, kik jegyzik? A kiadó a Heel Verlag, ami eleve jó ajánlólevél, a szerző pedig az a Thomas Hanna, akit Németország-szerte a Ponton-pápának neveznek, övé a Mercedes Ponton Manufaktur nevű cég, ahol egyébként a régi, gödöllői, tönkrement szuperrestaurátor-műhely legénységének a java része dolgozik ma. Hannával hosszan beszélgettem is az idei esseni veteránbörzén, az ember tudása nagyjából végtelen a témában, porból tud Pontont építeni, a Holdról, szabad szemmel tud Ponton-állapotot felmérni, szóval ezt a témát eszi, issza, álmodja és lélegzi pár évtizede. Övé az a kék-sárga rali-Ponton is, amit elég sokfelé látni versenyezni, s a neten van róla több film is - az a kocsi már önmagában egy újkori legenda.

A név garancia, s ezt a könyv igazolja - beszabehu az egész. Kicsi, tömör, lényegre törő, masszív tudáshalom. Ha ez a könyv meglett volna, amikor Domsjőbe indulok, tizenöt perc alatt eldöntöttem volna, hogy tilos megvenni Dezsőt.

Hanna leír mindent, ami kellhet bárkinek Ponton-vásárlás előtt. Hol, mennyiért, milyet, melyik széria mit tud, mit kell rajta nézni. Ha meglett volna ez a könyv Sune elátkozott garázsában, sokkal gyanúsabb lett volna a furcsa festék az A oszlop aljánál, ahogy kinyitom az ajtót.

Ha meglett volna ez a könyv, nem hunyok szemet a C oszlop tövében található kezdődő rozsdafoltra, hanem befekszem a csomagtartóba, és megnézem zseblámpával odabentről - Hanna ugyanis azt írja: ha itt alaposan elindul a korrózió, az még egy jobb autónál is a teljes gazdasági totálkárt jelentheti - persze német munkadíjak mellett, kösz Csabi. Nekem itt speciel három és fél réteg lemez volt átrohadva.

Ha meglett volna ez a könyv, nem eresztek el egy laza kacajt a mínusz húszfokos örnsköldsviki légtérbe, amikor megpillantom a repedezett, ragasztgatott szellőző-papírkürtőket, mert Hanna megemlíti, hogy a vadász és a medve esete forog fenn annál, aki e két elem szakadtságát vagy részleges hiányát lazán kezeli. De tudtam volna még azt is, hogy a futóművön hol és mit nézzek.

De most, hatévnyi szopás után már inkább gyógyír a sebekre e könyv második fele. Mert látom, végül milyen eszeveszett jól sikerült a Dezső, hogy némi veterános tapasztalattal, önmérséklettel, a házi feladatok elvégzésével a mintának felhozott csodaautókkal majdnem egy szintre sikerült felhozni a kis egri műhelyben, a borsodnádasdi garázsban, majd utána Zuglóban, nálam - picit.

Mert látom, hogy Dezsőn úgy állnak az elemek, ahogy egy Pontonon szinte már nem is illene állniuk. Hogy az üregvédelem oda és úgy került, ahogy köll. Hogy a fényezés ott is fényes és homogén, ahol a gyárban sem volt, s szinte lehetetlen olyanra megcsinálni. Hogy érdemes volt megvenni inkább drágán a gyári, talán kissé karcos krómokat és nem újracsináltatni mindent, mert a gyári többet ér és hitelesebb - csak a maszk és a kilincsek nem úszták meg a beavatkozást, a ló rúgja meg, vagy hogyan is kell ezt finoman.

Azt is tudom, de tudtam is, hogy egy eredeti kárpitozású beltér sokkal vonzóbb és értékesebb, mint egy bármilyen újrakárpitozott, Hanna megerősít e tudatban. És persze azt is tudtam, hogy az én, utolsó szériás, nagy maszkos, de olcsó kivitelű (azért 180, nem pedig 190) Pontonom a nyithatatlan tetejével, dönthetetlen üléseivel, négyhengeres, gyengébbik fajta motorjával, dísztelenségével nem a fajtája legvonzóbb egyede, de azt is látom, hogy például a gyári Becker Mexico rádió a jól elköltött pénzek közé tartozott, miként az is, hogy a dísztárcsák, a felnik is mennyire szuper, hogy színkódon vannak, s a kocsi maradt az eredeti árnyalatánál.

Ezek külön-külön is örömöt jelentenek (még ha a motor nincs is készen), de az egészben az a legszebb, hogy egy ismeretlen valakiről odakint megint tudom, hogy jót akart. Nekem. Irányozva. Amikor pedig az ember ott ül a századik szerelős posztja előtt, verejtékezve vív a szavait félreértő és félreérteni akaró valakikkel, s a századik vasárnapján fogadja meg, hogy újabb írással ezentúl nem gyarapítja a műfajt, mert nincs értelme felrúgnia a századik családi szabadnapját a frusztrált, árnyéknevek fedezékéből támadó gyáva trollok miatt, akik mindig felbukkannak - akkor eszébe jut ez a könyv.

Eszébe jut a garázs falán lógó Mazda RX-szelepfedél-óra is. Eszébe jut a profi kis racsnis készlete, amit sose vett volna magától, s e könyvhöz hasonlóan kapott és azóta se tudja, kitől, de biztosan jóakaró volt. Vagy a Honda SS50 láncvédője, a fehér Mercedes-kormánya, a Vaterán leütött de utólag kifizetni nem engedett vagy húsz darab régebbi Motorcycle Classic magazin, a spéci ködlámpaizzója, a háborús guminyomásmérője, ami egy olvasó nagypapájáé volt eredetileg - és a tárgyi cuccokon kívül, utolsó helyen, de nem utolsósorban a sok biztatás, ami szintén a fentiek szerint érkezett, talicskaszám.

És ilyenkor arra gondol a kissé már foszladozó cérnára eresztett idegű posztoló, hogy mégis érdemes. Hogy Magyarország nemcsak irigyekből, kerékkötőkből, agresszív és hangos hatalom- és erőérvényesítőkből áll, illetve hitvány lelkű, bujdosó, de a leggyengébb pontra harapó sunyi alakokból tevődik össze, hanem igenis sok itt az ember - már aszerint, ahogy az igazi, jellemes és korrekt embereket elképzeli a világ barlangi léttől már elemelkedett fele. És akkor a posztoló kicsit elszégyelli magát, és arra gondol, hogy ilyen háttérrel ő se lesz gyáva, hitvány, ideges és frusztrált, hanem marad azon az oldalon, ahol kezdte és mindig is folytatni akarta - az igazi emberek oldalán, akik csendesek ugyan, de sok van belőlük. Ekkor ír egy újabb posztot. Felszabadultan, boldogan, nem arra gondolva, hogy melyik szerencsétlen szorongatja épp a dohos szobában a klaviatúrát, hogy azonnal pattanjon, és keressen valami koncot, amit marcangolhat, hanem azok felé fordítva a tekintetét, akik a betűkben nem a repedéseket keresik, hanem a történetet és az információt.

Nem tudom kitől kaptam a Ponton-bibliát, de köszönöm. A könyvet is, amit eddig nem is ismertem és maga a csoda. De ha a könyvvel ellentétben nem is tudom lefényképezni - a szándékot legalább ennyire.