Költségek, egy kis matek és pár válasz

Kiscápáért olaszba'

2016.02.09. 17:18
64 hozzászólás

Kissé megkésve, de jöjjenek a szaftos anyagiak, ha már a nép ezt akarja. Pista a lelkemre kötötte, hogy gyűjtsem a tankolási blokkokat, rögzítsem a költségeket. Minden erőfeszítésem ellenére sem vagyok képes az ilyen feladatokra. Az üzemanyagos fakkomban találtam borról és pizzáról tanúskodó bizonylatot is, de már azt is tudom, hogy sok mogyorót ettünk. Véleményem szerint, ezek azok a projektek, ahol nem szabad számolgatni a pénzt, hanem előre nagyjából megbecsülni és úgy kezelni, mint a féktelen lerészegedést a céges karácsonyi partin: hagyni, hogy megtörténjen.

Miért nem jöttetek lábon vele?
Az autót 1991-ben lefoglalta a bank. Azóta egy raktárban pihent. A hengerfalakon lévő rozsda, a kiszáradt-kiszopósodott gumialkatrészek és további aknák robbantak volna az arcunkba, ha rögtön 1600 kilométerrel ébresztjük fel téli álmából, nem beszélve a beállt fékekről. További kedvetlenítő tényező az olasz ideiglenes rendszám és biztosítás több száz eurós fájdalma. Nem, magyar P rendszámmal sem lenne egyszerűbb, helyben tetoválnak és részesítenek gyengéd kolon-hidroterápiában az olasz rendőrök, ha meglátják. Nem kell rögtön azzal indítani, hogy tönkretesszük, ami még esetleg működik.

Összesen 3300 kilométert mentünk. A legmagasabb költségekkel az olasz szakasz rendelkezett. Itt költöttük a legtöbbet gázolajra, autópályadíjra és szállásra is. (Az olasz Autostrada SpA részvénytársaság tulajdonképpen a Benetton családé, akik 2,6 milliárd euróért többségi részvénytulajdont – 18 százalékot anno és azóta még többet - szereztek benne egy általuk vezetett csoporttal 2000-ben. Az Autogrill-gyorséttermeket eleve ők üzemeltették, de amióta átvették a több, mint 3200 kilométernyi autópályát, ezzel Európa autópályáinak 18 százalékához jutottak hozzá, azóta nem nagyon görgetik már a ruházat-bizniszt. Embertelen drága és a mentést is csak sz ő cégeik végezhetik. - Pista).

Az olasz benzinkutak ételkínálata pazar, minőségi és kiadós. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a húsfeldolgozás legmagasabb fokán a szárított sonka állt. Olyan, hogy virsli, párizsi vagy egyéb ki tudja mit tartalmazó húsdarálékok még a benzinkutak kínálatába sem férmek bele Dél-Olaszországban. A legegyszerűbb margherita pizza is két kézzel kényezteti az ízlelőbimbókat és a sült krumpli is valami elképesztően finom. A háttérben lappangó titok egyszerű: minőségi alapanyagok. Boldogan fizetek ki öt eurót egy szendvicsért, amiben igazi sonka van, igazi camembert a távtartó és a néni határozott kérésemre sem hajlandó kiadni átsütés nélkül, mert az úgy nem az igazi. Azóta sem ettem párizsit.

Miért jöttünk erre, miért nem ingyen utak, komp vagy geostacionárius műholdak használatával közelítettük meg Morano Calabrot?”
Az autópálya gyorsabb és biztonságosabb. Nem azon a 120 eurón fog bukni költségvetés. Valamint kevésbé ráz, kevésbé megterhelő. A kompok díjszabása egybeesik az üzemanyagköltséggel és autópálya-díjakkal, ki van az találva... Plusz ugye nem országjáró, fakultatív túrára jöttünk, nincs egy fölös percünk sem, ez üzlet, semmi személyes, ahogy azt Don Vito mondotta volt.

A hazafele út eseménytelenül telt. A külföldi szakaszon kétszer láttunk rendőrt. Egyszer épp kereket cserélt egy bajba került hölgy autóján, másodszor meg vélhetően könnyített magán, mert a budi előtt állt a rendőrautója. Nem szakadt az ölünkbe a repedt szélvédő, nem cincáltak szét a rendvédelmi szervek a szállított szajré miatt, semmi sem emelte a pulzusunkat. A magyar határ után éreztük, hogy helló, Magyarisztán üdvözöl téged. Olyan mélyen voltunk a csizmában, hogy szinte hallottuk a tuniszi müezzinek imára hívó énekét, de egészen a magyar határ utáni második kilométerig kellett várni az első háromlábúra. Aztán az ötödiknél, a felüljáróról a második sebességmérőre. Átjárt bennünket a balesetveszély elleni küzdelem buzgó szelleme, hiszen mi más lehet a határ után közvetlenül (kétszer is) traffipaxoló rendőrök zászlajára írva? Már legalább tíz perce jártunk magyar földön, amikor matrica ellenőrzés miatt állították meg a trélert. Persze minden rendben volt, de az országimázsnak nem feltétlenül tesz jót ez az antré.

Nézzük a számokat: üzemanyagra hozzávetőlegesen 127 000 forintot költöttem. Az autópályák használati díja összesen 51 000 forintnyi eurót kívánt, szállásra 25000 forint ment el. Persze megálltunk kétszer is Matej barátomnál, Ljubljanában aludni, ami nekünk ingyen volt, ha nem számoljuk a méretes csoki-kolbász-paprika csomagot, ami nélkül sosem érkezem hozzájuk. Tudom, a hősök egyből letolták volna a Budapest - Morano Calabro távot otthonról hozott szendvicsekkel és teszkós vízzel, de én szeretek úgy utazni, hogy élmény legyen a kaland. Ha kicsit több időnk lett volna, biztosan megkóstoljuk a vörösborban készült kalábriai spagettit és a helyi sültpaprikát is.

Összesen, körülbelül 250 000 forint lehetett a kaland ára. Ebben persze nincs benne a két Don Vito-szobor, amit emlékbe vettünk meg a féktelen zabálás, amit nem minden esetben az éhség gerjesztett. Plusz a vételár, amelyet kerekíthetünk 3000 euróra.

Érdnél befordultunk egy mosóba, mindkét paripának kijárt már egy alapos mosás. A Ducato eddig sem volt csúnya, de a BMW porrétegének eltávolítása után emelte csak igazán az est fényét. Na meg a fánk, amit a drága Totalcar olvasók hordtak elénk hűvös halomba. Ezúton köszönjük, magunk sem tudtunk volna jobb estebédet kitalálni.

Azóta a kiscápa szétborult, megvan a diagnózis. Remek vasárnapokat töltöttünk el a két Petivel Érden. A háttérben a pizzák muzsikáltak, Pista dohogott, folytatás hamarosan, megrendeltük, amit meg kellett ahhoz, hogy hamarosan OT-vizsgára mehessen. Telnek az órák munkaidő után a műhelyben.

Visszatérés a paradicsomba

Egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé.

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!