Elviselhetetlenül komplikált lett a világ - össznépi botladozás a XXI. században

A pénzbeszedő kamera és a döglött macska

2017.03.24. 17:22
65 hozzászólás
Tömegével élnek körülöttünk, akik képtelenek követni a világ tempóját. A jószándék még csak meglenne, de a dátumok, határidők, felszólítások örvényében fulladoznak, páran meg is fulladnak.

Tudják, van az a pénzbehajtó kamera a Szépvölgyi út aljában, ahol sokan ma is felkanyarodnak a Kolosy tér mellett a Bécsi útról, úgy ahogy éveken át tették, ám azt most egy ideje már tilos. Mielőtt beindul a hőbörgés, leszögezem – nem anyázni akarok, mert annak a Kolosy téri pénzbeszedős felállásnak látom ezt az oldalát meg a másikat is. Sőt, a harmadikat is. Csak egy kis gondolkodásra hívnám azért az olvasókat.

Történt ugyanis, hogy a nővérem is rutinból befordult ott. Természetesen, ahogy mindenki más, aki vakon megy el a Bécsi útra kihelyezett közlekedési táblák mellett, ő is megkapta az ötvenezres csekket, rá két napra. Zsuzsa volt a hibás, nem kétséges, jogos volt, hogy megbüntették, ezt sem vitatom.

Csakhogy a nővérem ettől az ötvenezer forinttól úgy térdelt le, mint lángoló Zeppelin a földet éréskor. Ugyanis akadnak őnála egyes kisebb gondok, és az közülük a legkisebb, hogy mindjárt hatvan éves és egy körülbelül kétszázezer forintot érő Wagon R+-szal jár. Zsuzsa ugyanis emellett már vagy huszonöt éve bipoláris problémákkal küzd, azaz néha eléggé aktív és teljesen használható, máskor viszont depressziós és alig bír kimenni az utcára. A darócagyú egészségesek csak legyintenek erre, mondván, miért nem vesz erőt magán az ilyen, de akinek volt már depis ismerőse, élettársa, házastársa, akárkije, az pontosan tudja, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. A kémia borul fel az ilyen betegségtől szenvedők szervezetében, egy hormon szintje ingadozni kezd, és önerőből képtelenek bármit kezdeni az üggyel. A nővérem klassz csaj ám, tudatosan dolgozik rajta, hogy mindez a lehető legkisebb mértékben látsszon a teljesítményén, tartja magát, erő fölött teljesít, marad vidám, becsületes és egyenes – néha túlságosan is. De azért elég sok munkájába kerül.

A bipolárissága miatt sajnos rettenetesen szétszórt (bár már az volt kamasz korában is, jól emlékszem), egyszerűen képtelen követni azt a ritmust, amit a világ feléje zúdít. Nem tud listát vezetni a dolgairól, kiesnek a teendők a fejéből, nincs okostelefonja, amiben Google-táblázatot lehetne csinálni, de ha lehetne is, nem írna bele semmit, mert az se jutna eszébe. És hiába van egy felsőfokú külkeres diplomája, egy anyanyelvi szinten beszélt franciája (hiszen négy évig olyan suliba járt) és egy felsőfokú angolja, ezekkel semmire se megy, mert ha erősen megterhelik szellemileg, egy hétre depibe zuhan – épp a baja miatt. Volt már egy hónapig próbaidőn a Wizzairnél, ahol imádták, de a tanfolyam végén harminc helyett csak négy ügyet tudott elvégezni naponta – tehát eltanácsolták. Az Auchannál is kis híján lett egy korrekt irodai munkája, de amikor elétettek néhány matematikai feladványt, összeomlott. Volt kint mindenféle csodaváró autónepperekkel Franciaországban tolmácsolni – az autókat az ooyyo.com-ról nézték ki, és csodálatosan messziről bűzlő átverés volt mind. Még jó, hogy nem rabolták el őket. Sorolhatnám – mindenhol zátonyra futott.

És minden ilyen terhelés után jött egy súlyos mélypont, tudom, láttam sokszor, olyankor nem tudott felállni az ágyból, ha muszáj lett volna, inkább meghal. Épp a fentiek miatt nem bír fordítást vállalni sem, nem tud gyerekeket nyelvre tanítani, tolmácsolni meg végképp nem képes, hiába tud három nyelv között omlósan lágy átmenettel váltani magas szintű csevegés közben. Akkor mit is csinál? Idős néniket gondoz, teljesen rapszodikusan (ahogy épp kap munkát), ezzel egy hónapban jó, ha száz-százhúszezer forint beesik, hozzá még valami 40 ezer a rokkantnyugdíj.

Ha mindehhez hozzáveszem, hogy van egy 35 éves fia (a nagyobbik unokaöcsém), aki egy gyerekkori félrekezelt epilepszia után egyre furcsábbá válva mostanra lényegében kivonta magát a forgalomból, sose dolgozott, nincs fogalma a pénzről, egyáltalán, bármiről, árnyék-életet él, sötét árnyként járkál, olykor napokra eltűnik és kulcsok, iratok, pénz nélkül (mert mindent behajít a Dunába) bukkan fel Európa különböző pontjairól, rendőri kísérettel (óriási bírsággal a nyomában), különben ha öt nap után előjön a bezárt szobából, akkor meg szétveri a konyhát. Illetve a nővéremnek van egy másik 33 éves fia (a fiatalabbik unokaöcsém), aki diplomás és a Zsuzsához majdnem hasonlóan szintén kiváló angolos és németes, csak ő sajnos egy évvel ezelőtt otthagyta a vidéki takarékszövetkezetes állását, és azóta munkaajánlatról munkaajánlatra talpal Budapesten. Hasztalan, nulla siker, közben nulla a bevétel is.

El tudjátok képzelni, hogyan élnek. Sokszor levegőt esznek hetekig. De a nővérem büszkén fenn tartja a száját a habok fölött, nem kér, nem is fogad el semmit, úgy gondolja, megoldják ők, szerényen, ügyesen, az ő dolguk a saját életük. És amikor minden rendben megy, és éppen, de éppen csak hogy kijönnek a hó végén, olyankor aki betér hozzájuk, úgy látja, hogy egy kedves, kerek család fogadja őt, bár furcsállhatja, hogy két, lassan már középkorú pasas él egy idősödő nővel egyetlen fedél alatt.

Nem célom a zokogtatás, hiszen Zsuzsa optimistán fogja fel a helyzetet, alapvetően vidám és tettre kész csaj, nem érzi annyira tragikusnak a dolgokat, sok a barátja, a kisebbik unokaöcsém pedig remélhetőleg álláshoz jut hamarosan, mert a statisztikák szerint iszonyú sok a betöltetlen hely Magyarországon. Csak ez az ő oldaláról nem annyira látszik, pláne, hogy egy baleseti sérülés miatt félóránál többet nem tud ülni egyszerre, s ez rontja az esélyeit, tény. Nyilván jobban kell majd erőltetnie a szemét, én még reménykedek a legjobbakban.

Mondom, a nővéremék büszkén, ügyesen túlélnek, csak amikor néha havonta beüt egy újabb mennykő, akkor van óriási baj. Mert, mivel Zsuzsa olyan szétszórt, mint Goldie Hawn a legjobb szerepeiben, ezért rendszerint elfelejt befizetni valami csekket. Amire jön a késedelmi pótlék, ami miatt viszont konkrétan nem jut már della a másik csekkre időben. Leejti a telefonját, azt, amire épp kapott egy SMS-t, hogy most már azonnal fizesse be a mobil számláját. Szerez egy másik romos mobilt, de azon persze már nincs meg az az SMS, tehát az egészet elfelejti. Gergő (a nehéz unokaöcsém) gondol egyet, kiruccan Svájcba, hazatoloncolják, lehet csináltatni új iratokat, kulcsot, jön a 270 ezres bírság egy hónap múlva. A kocsiról lejár a vizsga, két hónappal később kapja el a rendőr, jön hatósági vizsga, bírság, minden, dupla áron. Azalatt közben elfelejti befizetni a kötelezőt, ahol a késedelem a büntetőkamat kétszeresével ketyeg, amit aztán pluszban befizet, hogy újra mehessen vele, de nem tud, mert tankolásra nem marad. Aztán mégis tesz bele öt litert, elmegy valamit intézni, leparkol, kiderül, hogy fizetős volt a hely – ezt egy héttel később, a postaláda tartalmát átvizsgálva tudja csak meg, tehát megint repül a pénz.

A Suzuki kezét nem meri elengedni, bár évek óta fontolgatja. Mert egy olyan lecsúszott országban, mint a miénk, rettentő sok ember várja a tápláléklánc legalján, hogy szociális gondozó lehessen. Ő még szinte az elitbe tartozik, hogy csinálhatja, hogy néha hívják. Zsuzsával azt szoktuk beszélni, kínunkban röhögve, hogy Budapesten már hajléktalannak lenni is komoly presztízsharc, aki nem tud 110%-on küzdeni, az még abban a csatában is elvérzik. Zsuzsa viszont azzal, hogy van jogsija és saját autója, jobb eséllyel jut melóhoz a többieknél. Ahhoz a 100-120 ezernyi havi forinthoz, amit fizet egy ilyen állás. Az az autó viszont így konkrétan hármuk életét menti meg, némi áttétellel, és csak azért működik még mindig, mert Suzukiból van.

Van, amikor véletlenül szinte minden be van fizetve, és szinte úgy néz ki, hogy hosszú ideje lenne először egy nem halálos mínusszal zárt hónap. Ilyenkor jön anyánk telefonja. Ő 83 évesen egyedül él, és az egy szem fehér, dagadt hím macska a társa abban, hogy a magányában ne őrüljön meg - nos, ő hívja Zsuzsát, hogy haldoklik a cica, gyorsan állatorvoshoz kell vinni, zokog, ki van készülve, én külföldön vagyok, Zsuzsa tehát autóba pattan, rohan az anyámhoz, arra kanyarodik, amerre sose szokott, a Kolosy felé, hiszen Óbudán lakik, anyánk meg a hegy túloldalán.

Két szociális néni között, mindkettő idejéből lecsípve illeszti be a macskamentő programot a napirendjébe, nyomás alatt van, egy bipoláris ember pedig nem Magyarország, tehát nyomás alatt szarabbul teljesít, miként ezt már említettem. Például nem veszi észre az új kötelező haladási irány táblát, amit már rég kitettek, mert ment ott még tavaly, nyugodt körülmények között, akkor nem volt ott semmi. Bekanyarodik, átzúz a Szépvölgyin, felkapja anyámat és a macskát, visszazúz Óbudára (mert ott van Vladár Sándor, a harminc éve bejáratott, a Misi cicát születése óta ismerő, baráti állatorvos), az állat szérumokat kap, remény csillan, nővérem anyámat haza, esti nénijét még épp eléri, éjjel ágyba rogy, már a halálán. De megoldotta, mint ahogy valahogy mindent megold a maga szeleburdi, csodákat súroló módján.

Két nap múlva jön a csekk. Dől a rendszer, egy 120 ezres bevételű családnak 50 ezer forint mínusz olyan, mintha Mészáros Lőrinc alól eladnák a fél megyét. Azaz nem, mert neki a másik feléből még maradna annyi bevétele, hogy talán lenne mit enniük hó végéig. Zsuzsáéknak nemigen.

De ismerem a másik oldalt is. Hogy a Kolosy tér környékét színtiszta sétálóutcává akarták alakítani önkormányzati szinten, ami a helyet ismerve csodás ötlet lett volna. De akadt egy magasabb prioritású projekt, a fonódó villamos, ami miatt mégse lehetett tisztán sétálóutca. Ha meg ott villamospálya, meg a helyi boltok, meg az Új Udvar a maga mélygarázsával, akkor autókat is be kellett engedni, lehetőleg keveset. Korlátozni próbálták a forgalmat, ezért most, ha valaki a külső Bécsi út felől érkezik, ott a gyors lámpával balra a Lajos utca felé nagy ívben ki tudja kerülni a szórakozónegyedet, egyenesen, be a negyed közepére viszont lassan jön a zöld jelzés.

Hogy végképp leszoktassák a blokkot átmenőútnak használókat, megtiltották a Kolosy térnél a jobbra kanyarodást is – erre amúgy is szükség volt, mert az átépítés óta azonos sávon megy villamos és autó, a kanyarodó kocsik a Kolosy térnél pedig az egész fonódó villamos menetrendjébe beleszóltak volna. Fél évig ki is volt itt táblázva, hogy megváltozott a forgalmi rend, ráadásul egy csomó ideig nem is szedtek pénzt a tilosban befordulóktól. A probléma most vált akuttá, hogy elkezdték behajtani.

Ám a nővérem ritkán jár arra, Évente, inkább kétévente egyszer. Nem láthatta korábban a forgalmi rend megváltozásáról szóló táblát, s mivel amikor most épp arra ment, nyomás alatt volt, nem vette észre. Az se tűnt fel neki, hogy az ő sávjának a lámpája abnormálisan lassan vált, míg közben balra elkanyarodhatott volna kétszer is. Tele volt a feje. Most pedig az kiáltson picsát, aki eskü alatt meri vallani, hogy ő mindig, minden közlekedési táblát észrevesz és a szerint is közlekedik. Ugye?

Nem akarom védeni Zsuzsát, mert a szabályokat akkor is be kell tartani, ha az ember siet, ingerült, kétségbeesett – vagy bipoláris. Megértem azt is, hogy jót akartak a helyi önkormányzatnál, mert szép és hangulatos lenne az a környék tisztán sétálóövezetnek. Megértem a fővárosiakat is, hogy a fonódó villamos fontos ügy Budapesten, kevés apró csuklást leszámítva szerintem is jól működik, klassz, hogy lett, nagy meló volt. És aláírom, hogy tényleg belerondítana a jó működésébe, ha a villamosnak mindenütt kanyarodó autókra kellene várnia. Próbálok árnyaltan gondolkodni, mert a világ rettenetesen nem fekete és fehér kockákból áll.

De ember - ötvenezer forint? ÖTVENEZER? 50 000? 5ven1000er?!%@&#!! A kollégáim most kaptak gyorshajtási csekket Ausztriából, mert a nyárigumis tesztről hazafelé jövet lefotózták őket, 105-tel mentek 80 helyett. Mennyi is volt a bírság? 60 euró, azaz 19 ezer forint. Egy a miénknél átlagban négyszer többet kereső országban. Hát erről beszélek.

Mert a városnak szépülnie kell. A tömegközlekedést modernizálni kell. Új forgalmi rendet is kell mindehhez csinálni. A szabálytalankodókat pedig meg kell büntetni, mert renitens nép vagyunk, ez is tény. És értően kell közlekedni, nem rutinból, ezt is értem. De ekkora bírságokat kiszabni? Akik kitalálták ezt a szintet, nyilván eszükbe se jutott, hogy egy család havi jövedelmének fele-harmada lehet egy ekkora tétel. Egy olyan családé, ahol hó végén nem a félretett pénzből veszik el ezt az összeget, bosszankodva, hanem miatta három hónapot csúszik a már amúgy is két hónapja úszó villanyszámla kifizetése. És nem egy ilyen csóró család van Magyarországon, amelyik felfoghatatlanul kis pénzből él, de kínkeservesen fenntart egy autót. Hanem mérhetetlenül sok – csak az én látóteremben van vagy ötven, pedig budapesti vagyok, s errefelé elvileg kisebb a szegénység.

Amikor az én feleségemet bírságolta meg négy évvel ezelőtt a rendőrség, mert az Állatkerti fasor végén beragadt a pirosba (ott van egy pokolian nehezen átjárható kereszteződés), s az a kamera fel is vette e bűnt, amelyiket eredetileg a trolimegállóba telepítettek, hogy a zsebtolvajok ki ne fosszák a Szecskából hazafelé tartó néniket, csak aztán rájöttek, hogy sokkal többet fial, ha a kereszteződésre fordítják, na akkor nem írtam, mert az az én ügyem. Karácsony előtt kaptuk akkor Vas megyéből az üdvözlőlapot, először elszámoltam a nullákat, amik rajta álltak, mert magam sem akartam elhinni, hogy annyit le lehet írni. Aztán csengettünk. Még a régi 190-esünk volt meg (270 ezerért adtuk el következő télen), de kibírtuk, epét hánytunk, pár tételt kihúztunk az ajándéklistáról, a mi dolgunk volt. Nem éreztem akkor se méltányosnak az összeget, de akinek van miből fizetni, az ne károgjon, minek ment oda. Diktatúrába születtem, én megtanultam kussolni gyerekkoromban, még Kádár alatt, akárcsak az apám Rákosi alatt, a nagyapám Horthy alatt, a dédapám Ferenc Jóska alatt. Tudom a helyem, tudtuk mind.

Viszont amit ezek a célirányosan telepített beszedő kamerák művelnek mostanában, az kiüti a biztosítékot. Ez bizonyos esetekben már az élve megnyúzás kategóriájába tartozik, mint a mellékelt példa mutatja. Semmi gond, jó fej volt a hatóság, adott késleltetett fizetési lehetőséget, Zsuzsáék lassan túl lesznek rajta. A következő gikszerig. Mert nekik egyszerűen túl komplikált a világ, ezzel a számtalan határidejével, befizetni és bejelenteni valójával, bírságaival, késedelmi kamataival, csekkre, készpénzben, átutalással és illetékbélyeggel fizetendő tételeivel, hogy követni tudják. És szerintem százezrek vannak, akik nem gonoszságból, nem számításból, hanem egyszerűen csak az input csatornáik lassúsága, illetve a lehetetlen mennyiségű teendő miatt elcseszik a dolgaikat. Az ilyen szerencsétlenek szívták meg a legjobban anno a svájci hiteleket, mert nem látták át a rendszert, s ők szívják meg most is, mert egyszerűen lassúak és nem kellően fókuszáltak. Márpedig lassúnak és szétszórnak lenni ebben a világban pontosan akkora bűn, mint bankot rabolni, gyújtogatni, vagy sikkasztani. Ja nem, utóbbit elég sokan megússzák, csak elég nagy tétben kell csinálni.

Nem tudom, mit lehetne, talán jövedelemarányos bírságokat kellene kiszabni, talán olyan figyelmeztetéseket kellene mindenhova kitenni, amikre a gyors gondolkodású és érzéketlen tulkok azt mondanák – a vakok, süketek, idióták is észrevegyék. Én csak azt mondanám, valamit, ami barátsággal kezeli a lassabb gondolkodásúakat, és könnyebben dekódolhatóvá teszi nekik ezt a komplikált világot. Jut eszembe: a jövedelemarányos bírságokkal a bejelentetlenek és az offshore-mágusok egy csapásra mind törvényen kívüliekké válnának. Akkor az sem jó.

Ami biztos: ez így most gyilkosság. Ja, és a macska is megdöglött azóta.

Fejlemény: Tarlós István, Budapest főpolgármestere a megbüntetett autósok mellé állt. Arra buzdítja a szabálytalanul kanyarodó és ezért megbüntetett autósokat, hogy ne fizessék be az 50 ezres csekkeket. Friss cikkünk: A főpolgármester lázad az 50 ezres lehúzás ellen