Amikor Kína nem ereszt

Mire jó a gagyi riasztó?

2017.03.25. 06:42
23 hozzászólás

Három autóm van, az átlagéletkoruk 29 év. Nem félek a lerohadástól, birizgáltam már Lada motortérben biztosítékokat a fagyos hófúvásban, és még mindig élek. A problémákat meg kell oldani, nem kell előlük menekülni, erről már Stump András is írt egyszer egy kiváló cikket. Más a helyzet azonban, amikor nem az autó tehet arról, hogy nem tud megmozdulni, hanem Kína. Az idegesítő tud lenni.

Amikor 2014-ben megvettük az asszonnyal a Karinát, benne volt már a megrettegett Utólagos Riasztó. Én magam sosem tetetnék ilyet autóba, mert rendszerint ugyanolyan könnyen kiiktatható, mint a gyári, csak a gyári legalább működik a lopásig. Rögtön a vásárlás után terveztem is, hogy kiszereltetem, de valahogy sosem került rá sor. Pedig a jobb oldali érzékelője a beltérnek sosem működött, ennek intő jelnek kellett volna lennie. Nem, én megvártam, amíg egy fővárosi mélygarázsban hiába nyomkodtam a távirányító nyitógombját, Karina csak nézett bután, meresztve a nagy seggét, pedig a vezetékneve nem is Kiszel.

Az rögtön világossá vált, hogy a probléma az elektromossággal van. Mivel én az áramot csak vezetni tudom, megzabolázni kicsit sem, éreztem, hogy ideje felvenni a szopóálarcot. Ami nekem mindig ott van a farzsebemben, és már oda sem figyelve tudom felkapni, de per pillanat ötödmagammal szerettünk volna hazamenni hétköznap 20:45-kor Fehérvárra. Mindenki közönségdíjas lett volna a most-akkor-mi-lesz tekintetek versenyén. A riasztó krepált be, ez fix, úgyhogy szegény autó volt a hatodik elszenvedője a dolognak, ő is akart volna menni, csak nem tudott. Mivel a távirányítóra nem reagált semmi, olyat tettem, amit három év alatt egyszer sem, kulccsal nyitottam ki az ajtót. Mire persze rögtön bekapcsolt a sziréna.

Azt most hagyjuk is, hogy senki a füle botját nem mozgatta erre, pedig egy mélygarázsban különösen fülsiketítő volt az élmény. Két ajtónyitás után, enyhén vérző dobhártyákkal nekiálltunk gondolkodni, hogy most mi legyen, az akku biztos jó, a hangerőből és a lelkes villogásból egyértelmű volt. Ilyenkor az ember mindent megpróbál, piszkerálja az elemet a távirányítóban, de még a rágóval érzékelőt leragasztás is megvolt, bizony. Nem röhög.

Még egy kis dobhártyaedzés, miközben megnéztem, mit rejt a csomagtartó, ami segítségünkre lehet, de csak Murphy rejtőzött ott. Mindig egy fél garázsra való szerszámkészletet szoktam hurcolni, bezzeg most egy pókszőtte csavarhúzó sem árválkodott sehol az egész autóban. Szerencsére egyikünknél akadt egy bicska, így legalább a hangszóró vezetékét el tudtam metszeni. Így álldogáltunk fél percig meghitten, a némán villogó indexek fényével megfestve. Mindegy, ha már be tudunk ülni és a vijjogástól is megszabadultunk, menjünk haza így, elakadásjelzővel. Kulcs be a helyére, elfordítom, semmi. Letiltja a riasztó. Tehát nagyszerűen működik, csak most épp túl is teljesíti feladatát, a tulajdonost sem hagyja elhajtani az autóval. Tehetetlen voltam, aminél rosszabb érzés nem sok van.

Negyed tíz volt, amikor felhívtam egy közelben élő ismerősömet, akivel sajnos már rég beszéltem. Elég szarul is éreztem magam, hogy most meg váratlanul a nyűgjeimmel zaklatom, nem pedig sört nyomok a képe alá egy kocsmában. Nem volt kétségem afelől, hogy ha tud jönni, akkor meg vagyunk mentve, régebben rally autókat is szervizelt és 20 perce volt kuplungot cserélni. Olyan problémát még nem tudtam neki mutatni egyik krehácsomon sem, amit ne tudott volna megoldani, most is már telefonban közölte, hogy miket kéne tenni. De McGyver legyen a talpán, aki ezt egy bicskával megoldotta volna. Így hát felruccantunk az egyik kávézóba és kotlottunk 45 percet, míg megérkezett a megmentőnk. Időközben még az is elhangzott, ami a vérnyomásomat olyan szintre emeli, hogy szökőkútként spriccel ki fejbúbomból a vér: Persze, hisz öreg autó ez már, vegyetek helyette valami fiatalabbat!

A megmentő épp megment

Miután megjött Ákos, pacsizás és hálaistenkedés után pár perccel a beltér már szét is lett bombázva, majd feltárult előttünk egy olyan gólyafészek, hogy legszívesebben annak a nyakára tekerném rá a vezetékeket, aki azokat bekötötte. Azt a fél kilométernyi szigetelőszalagot meg a szájára, hogy ne tudjon segítségért kiáltozni. Szegény cimbimnek különösen gyenge gyomra van az ilyesmihez, hisz nála a műhelyben annak idején a padlóról ebédeltünk. Rögvest megállapította, hogy ez egy olcsó kínai gagyiság, csoda, hogy egyáltalán eddig működött rendesen, pláne, hogy a takarító néni kötötte be. Szörnyülködjünk együtt hát.

Pikk-pakk kikötötte a gyújtáskapcsolóból, és egy kulcsfordítás után máris járt a motor. Már nem is tudom hova pakolni, amivel jövök ennek a csávónak. Mikor elindultunk haza, akkor vettem észre, hogy a műszerfal világításának vezetékét elfelejtettük visszadugni összerakáskor, de volt GPS, így azon néztem a sebességet. Menet közben a riasztó nem adta fel, félpercenként hangosan kattanó relével és kéken villogó leddel jelezte, hogy mostantól még utolsó leheletéig megkeseríti az életem. Pár nap múlva fogadott az utcában lévő autóvillanyos, aki megszabadította az autót ennek a vacaknak az utolsó molekulájától is. Sőt, mint kiderült, egy másik riasztó tetemének sehova sem vezető kábeleit is kiirtotta. Nem ma kezdte, így nem lepődött meg semmin, már amikor a rendszámot meglátta, mondta, hogy szegény autón valószínűleg több kontár is gyakorolhatott már. Sajnos igaza volt.

Most már tényleg megfogadom, hogy utólagos riasztót soha többé egy percig sem, hisz eleve semmi értelme. De parlagon nem hagyom a gépegységet, kerül majd bele egy indításgátló mindenképp. Fogd meg itt, fogd meg ott, körözz hármat a lábaddal, köpj a levegőbe és kapd el bal szemmel, utána indíthatsz. Ilyet használtam egyszer öt évig, és soha nem volt baja, abban megbízom. Biztos van jó riasztó, csak az pénzbe kerül és nem a postással kell beszereltetni, ahogy azt nyilván az előző tulaj csinálta. Mindenesetre végül a távirányító is egy gyors iktatás után méltó helyére került.