Driftelünk és védünk
Újabb fénylő koncok hullnak ki a Hiéna pofájából: az Osram Night Breakerekért ezúttal éjszakai csapatós sztorikat vártunk. A szigorú zsűri kiválasztotta a két legjobbat, az utolsó izzóinkat ők nyerték, gratulálunk!
Először jöjjön Hanczár Kristóf története Alfával és hóban játszadozó rendőrökkel.
Csapatós sztorim nekem is van, egész friss mert idén február elején történt az eset.
Késő este tartottam hazafelé a belvárosból Óbudára a hátultekerős 75-ös Alfámmal, amikor végre megtörtént az, amire minden magát benzinvérűnek tartó vár télen: annyi hó esett, hogy megmaradt az utakon is.
Sajnos hétköznapra esett a dolog, és az amúgy eléggé fárasztó munkanap után másnap reggel 8-ra dolgozni járó kispolgárként már nem fért bele hogy a Pilis felé tekerjem a kormányt, viszont annyi még igen, hogy ne a legrövidebb úton menjek haza.
Régen az efféle igényeket amúgy nagyon jól kielégítette az óbudai Auchan parkolójának utolsó szeglete vagy a Baumax (most valami bútorbolt) előtti placc, de ezeket már sorompó védi este 10 után, előtte meg a biztiboy kerget el könyörtelenül, ha véletlenül megcsusszanna a gép fara. Szóval kénytelen voltam továbbmenni az ilyenkor teljesen kihalt ipari rész felé, Kunigunda útja meg Bojtár utca környékére.
Mentem is szépen lapjával előre, pörgött a hátsó kerék, tört ki a far, ellenkormány, nagyon szépen körzőn a bódé (szerencsére csatornafedél se fogta meg), 51:49-es súlyelosztással persze könnyű. Aláfestésnek pedig diszkréten üvöltött alattam-mögöttem a gyári 4:2:1 kipufogó, ahogy áramlottak át rajta az Euro3-as gázok a szívó benzinmotorból. Aztán egyszer csak látom, hogy feltűnik mögöttem egy fényszórópár, kicsit csodálkoztam is, hogy mégis ki a fene járhat erre éjfél előtt nem sokkal, valószínűleg ő is veretni jön, át is váltottam normális közlekedőbe, hadd menjen csak el szépen.
Aztán ahogy közelebb ér, látom hogy egy sima fehér Astra... MFR rendszámmal! Mondom magamban ”Hmm, ismerős nekem valahonnan ez a rendszám”. Mire másodpercek töredéke alatt összeállt volna, hogy honnan, már közelebb is ért, hogy aztán tisztán kirajzolódjon a hóesésben a kék fényhíd a tetején, meg persze a Szolgálunk és Védünk fényvisszaverő matricák.
Na mondom, most ugrott a jogsim örökre, már kerestem is fél szemmel hogy hová tudok lehúzódni amint felvillan a sziréna, illetve igyekeztem kitalálni valami jó indokot, hogy miért táncol a kocsim segge. Aztán vártam tovább, de nem jött se hangjelzés, se semmi. Már annyira lassan mentem, hogy el is kezdett megelőzni a rendőrautó.
Aztán ahogy balra néztem, olyan gyorsan múlt el a feszengés és szorongás, amilyen gyorsan jött: látom hogy ott vigyorog benn négy biztos úr, mind fülig érő szájjal. Ahogy odaértek a kereszteződéshez, láttam is, hogy a szolgálati járművön befeszül a kézifék, megindul a fehér kombi feneke, és keresztben eltűnik a távolban az Astra. Eszembe jutott, hogy mennyivel jobb napjuk lett volna az uraknak, ha a hanyatló Nyugathoz hasonlóan nálunk is Crown Vic lenne a módi, 5,0 V8-cal és sperrel. De hát nem lehet minden tökéletes, ráadásul szerintem így is remek napjuk volt.
Mindezek után meg se lepődtem, amikor rá tíz percre a körforgalomhoz érve újabb rendfenntartó erő került elém: egy kb. húszszemélyes Merci Sprinter kisbusz. Ugye mondanom se kell, hogy a hivatásos sofőr nyilván alárugott félúton rendesen, és végül a 9. kijáratot választotta.
Mert hiába az egyenruha, hóban minden férfi kisgyerek.
#DriftelünkÉsVédünk
Bartók Csaba sztorija pedig elszabaduló Audit és a végén óriási megkönnyebbülést is tartalmaz.
Még vagy huszonöt éve, ifjú pesti kocataxisként egy este baromi hóesés ritkította meg a főváros forgalmát. Egy darabig nagyon élveztem, az utasok egymásnak adták a kilincset. Öreg Audi 80-asom finoman sederintgetett a kanyarokban, az alkalmi útitársak arcán a félős feszültség az út végére boldog mosollyá változott. Nagy mulatság csúszkálva autózni. Amíg a sofőr az úr...
Éjféltájt egy úriember a Rózsadomb tetejére vitette magát, ahol még valakit fölvettünk, és akkor azt mondta, hogy le kéne menni a Pasaréti útra is a harmadikért. Addigra már NAGYON havazott, de menni kell, ha bent ül az utas. Lekanyarodtam a Kapy útra, óvatosan ereszkedtem, de egyszer csak túl nehézzé változott a kocsi, túl meredekké a lejtő, túl olcsóvá a gumijaim... Korcsolyázni kezdtünk - kicsit jobbra, kicsit balra, de nagyon lefelé. Ellenkormányzás, fékezgetés (nincs ABS).
Ajaj, nem lesz baj? - hangzott el a kérdés hátulról.
Megoldom - válaszoltam huszonéves önbizalommal, miközben a szembejövő sávban csóválva gyorsultunk lefelé. Forgalom addigra már nulla, miénk volt a terep.
Az addigra hókupacba rejtőző járdaszegélynek irányítva a szánkázó autót, észrevehető mértékűre fokoztam a fékhatást, aztán egy parkoló VW Bogár puffanva megállított minket. Nagy szusszanás a fülkében. Mégsem haltunk meg! Kiszállás, szemrevételezés, alig látszott valami a lökhárítókon.
Jött a túloldalról sopánkodva egy turistahölgy: das ist mein Auto!
- Kein Problem - mutattuk neki.
A hókupacban nem tudtam visszatolatni, utasaim segítettek följebb tolni a taxim, hogy tovább csúszkálhassunk. A nagy ijedelem után az úriember a pizzázójába vitette magát az üzletzárásra, és meghívott egy meleg teára is. Ülünk az asztalnál, egyszer csak a főnök úr elsápadva néz a kezére: a pecsétgyűrűm! Lecsúszott az autótolásnál! Családi örökség volt!
Semmi gond, mondottam hamis nyugalommal: visszamegyünk, megkeressük. Visszafelé végig azt hallgattam (részben a tulaj szájából, részben a saját lelkiismeretemtől), hogy milyen drága és pótolhatatlan az a gyűrű.
Felmásztunk a Kapy útra ismét, leparkoltam a Bogárral szemben, hideg, ásás, turkálás, aggódás. Egyszerre csak elgémberedett kezem valami fémet tapintott és előkerült az oválissá szomorodott gyűrű! Nagy volt az öröm. A második fuvardíjat persze nem akartam elfogadni, cserébe bőkezű jattot kaptam.
