Volt fejfájás a végén, de…

Essenből haza a Volvóval

2015.04.22. 11:35

Lassan ki merem jelenteni – 140 ezer forintért vettem egy csúnya, de rendkívül hasznos öreg Volvót. Nem a levegőbe beszélek, figyeljenek csak!

Amint az egyik esseni posztban jeleztem: mire kiértünk a szállásra, előjött egy kellemetlen probléma a Vasfoggal, ráadásul olyan, amiről ő maga nem is tehetett,; ha valamit okolnom kellene, hát a Jihlava-Prága autópálya gyilkos terepére mutogatnék ujjal. A használt hátsó gumik ugyanis szétmentek. De nem rohannék azonnal ennyire előre.

Mint írtuk, nem Essenben, hanem a tőle 28 kilométerre eső Mettmannban laktunk egy 26 éve Németországban szállodában dolgozó, s most már a saját cégét vivő török csávónál, akinél figyelmesebb és kellemesebb házigazdánk nem hinném, hogy akadt volna. Még mielőtt odaértünk, utunkba esett egy óriási dugó az autópályán, tíz kilométerrel az utolsó leágazás előtt. És ahogy araszoltunk, arra lettem figyelmes, hogy a megpróbáltatásokat addig teljes közönnyel viselő Vasfog elkezd rángatózni. Negyvennél csak enyhe vibráció volt, de húsz táján egyszerre föl s alá, illetve jobbra-balra dobálta a fenekét, a két oldalsó tükörben összevissza táncolt a táj.

„Ajjaj, szálszakadásunk van hátul” - jegyeztem meg Daninak - „ezzel már nem érünk haza”.

„Nem csak az út az? Hiszen egy nappal ezelőtt cseréltél gumit” - nyugtatott ő.

Persze, cseréltem... Gumikat... Rettenetes kínunkban feldobtunk két, 1998-as gyártású, régóta elfekvő Kumhót hátra. Mi több, a korai 740-esen elvileg 185/70 R14-es a méret. De a Vasfogon az addig hátul szolgáló 185/65-ös télik kerültek előre (ezek kisebbek a kelleténél), hátra viszont felment a két 195/70 R14-es Kumho, amik nagyobbak. Tiszta hotrod lett az öreg gép, csak remélni mertem, hogy nem szúr szemet a rendőröknek. Nem volt hirtelen más megoldás abban a két órában, amennyim volt a probléma orvoslására.

Utóbbi két, bizonytalan eredetű gumi közül az egyik megadta magát. Márpedig a szálszakadt gumi nem vicc, az úgy tud eldurranni 120-nál, ami a kijelölt tempónk volt az út során, hogy repül a kaucsuk szerteszéjjel. És akkor, péntek este még volt két Essen oda-vissza előttünk, az 120 kilométer, illetve az 1250 haza, benne az embert és gépet próbáló Prága-Jihlavával. Oké, hogy az nem akkora baj, ha a hátsó gumi szétrepül, mert az autó attól még egész jól kormányozható marad (ellentétben az első durrdefekttel, ami sokkal kellemetlenebb), de egy trélerezés a leállósávból, illetve egy gumis gyorssegély (az ilyen mindig méregdrága) vaskosan kinézett.

Így hát nekihasaltam a netnek, gondoltam, leütök egy pár gumit az ebayen. Beütöttem a méretet, feldobott vagy negyven találatot, kiválogattam a hamar lejáró (mivel csak két napunk volt) olcsókat (mert az úti pénzből kellett megoldanunk), olyanokat, amik közel vannak, és lehetőleg a hazaút irányában (hogy ne kelljen az amúgy is hosszú túrát mindenféle kerülőkkel tarkítanunk). Így is sok találat maradt fenn a rostán, de újabb szűrőt kreáltam: ha most leütöm, de hétfő reggel nem tudom átvenni, mert a tulajdonos esetleg munkába megy, meg leszek lőve. Akkor vettem a Volvóra két használt gumit Németországban, amit aztán egy vagyonért utánam küldenek Magyarországra egy héttel később, de közben adtunk a szarnak egy pofont. Csak céges vásárlás jöhet számításba, ahol van gumiszerelő gép, ahol ott lesznek, amikor nekiindulunk a túrának.

Végül egyetlen lehetőség maradt, az RH-Reifencenter Hennefben, nem sokkal odébb Kölntől. 25 euróért adtak egy gumit, úgy számoltam, hogy egy tízesért talán felpattintják darabját. Nem is ütöttem le a tételt, mert cím is szerepelt az eladónál. 75 kilométer, hétfő délelőtt odaautózunk, új kerekeken folytatjuk.

Essenről külön riportokat írunk folyamatosan (én most adtam le még egyet, Dani is itt kopácsol egy másikat mellettem), a Volvóról azokban nem sok szó esik. Pedig megérdemelné. Mostanra eltaláltam a füstcsavar beállítását, csak padlógázon köp egy adag füstöt, elindulásnál, különben nem látok semmi gyanúsat a tükörben, viszont a erős lett, felmegy 140-ig, és ha kell, nyilván tudna többet is, de nem cél a tönkretétele.

A reggeli indulás azért még mindig látványos, mert a húsz másodpercnyi izzítás után (lassú izzítórendszer van rajta, a soros) beugrik ugyan mind a hat henger, de pár fordulat után az egyik elmegy – vagy kellene egy új porlasztócsúcs, vagy a hidegindító rendszert kéne piszkálni, de ha ilyenkor leveszem a gyújtást és megint beindítom, elhallgatnak a füstüzenetek, beáll a sima járás. Ennyi azért belefér. Az első öt kilométeren, motorféknél, ötödikben zörög a váltó is, állítólag már közel tíz éve, de utána hallgat mint a sír, Tibor azt mondta, ne foglalkozzak vele.

Azt, hogy mennyire jó is az autó, Danin tudom lemérni, akiben azért volt egy adag ódzkodás az öreg vasaktól, most viszont már állandóan elkéri a volánt, és lépten-nyomon megjegyzi nekem, mennyire tetszik neki az autózás a Vasfoggal. És tényleg. A motorhang egy egész csodás, halk, meggyőző morgás, de abból csak kevés, a kormány húz még valamennyire, de összességében mégis nagyon kényelmes, szinte pihetető dolog az utazás az öreg dögben. A hatalmas ülések kirívóan kényelmesek, jó a fűtés, minden elektromosság működik, a motor hőmérsékletét az elején még méregettem a lézeres pisztollyal rendszeresen, de amikor mindig 90 fokot mutatott ugyanazon a ponton a termosztátnál, feladtam. Ez nem fog melegedni, ha esik, ha süt, ha fúj.

Nem egy gyors gép persze, komótosan dörmögve éri el a 115-öt, onnan pedig nagyon hosszú a befőttes gumi a horizontig, amikor még rá akarsz tenni egy lapáttal, de ezt megszokja az ember – Vasfog felveszi az utazótempót, aztán zabálja a kilométereket. Tényleg nagyon megszerettem, megpendült az érzelmi húr, nem tagadom.

Igazából – a németek is bírták. Egy olyan helyre, mint az esseni veteránkiállítás, sokkal stílusosabb egy mégoly kopottas és összevissza színű öreg Volvóval érkezni, mint egy 7-es Golffal, és esküszöm, nem a szánalom sütött az emberek szeméből, amikor megnéztek, hanem az, hogy értékelik a rakenrollt. De az a fránya gumi, az baromira zavart, utálom a gyanús, gyárilag nem oda tervezett morajokat, vibrációkat bármilyen autóból.

Érdekes, fél éve még megesküdtem volna, hogy ezek a kocka-Volvók eltűntek az utakról, de most, hogy egy ilyenben ülök sokat, lépten-nyomon beléjük botlok. A német autópályán is találkoztunk egy csomó 7-essel, néhány 9-essel is, úgy tűnik, a grüne Plakette-veszély ellenére is előszeretettel használják őket a tulajok. Szinte rágódni kezdtem rajta, hogy egy százasért kilakatoltatom a Vasfogat is valami olcsó helyen, hátha adok neki még hat-nyolcévnyi életet, de kivertem gyorsan a fejemből – nem, ez a projekt nem erről szól. Nekem olcsón, empatikusan kell fenntartanom, eddig jól csináltam, nem költöttem sokat, viszont nagyságrendekkel jobb lett és már a tudat is az enyém: a szükséges szervizeken túlesett, nem termeljük hát az újabb hibákat.

Most tartok valahol 210-220 ezer forintnál az összes szervizzel együtt, de ha az átírást is hozzáveszem, belül vagyok a 300-on, és ezért egy kényelmesen a kontinensi Európa túlsó oldalára eljutó kocsihoz jutottam. Ráadásul nem is eszik sokat, a kb. 2700 kilométert három és fél tankból megjártuk, ez nagyjából 210 liter gázolaj. Létezik? Majd ha leülök költségvetést számolni, lesznek pontos adatok, addig inkább nem hiszem el, mert gyanúsan kevésnek tűnik, nem lehet, hogy nem felejtettem ki egy tankolást.

Olajat, szervóolajat, fékfolyadékot, vizet egyfolytában ellenőriztem, de feleslegesen, egy csepp nem fogyott semmiből, a motorolaj is még mindig a maximum fölött áll, pedig reméltem, hogy legalább az magától lemegy valami normálisabb szintre. Az össz változás, amit látok, hogy a kartercsőnél megint kissé párállik a cső, majd letörölgetem a deknit, több is veszett Mohácsnál. Sok autó nyolcéves korára már rég nem tudja ezt a közönyös megbízhatóságot. Vasfog idén 31.

Tehát hétfő délelőtt, amikor a többiek a hétfői értekezleten izzadtak, mi Hennef külvárosában, Vlagyimir gumis műhelyében találtuk magunkat. Féltem, hogy a 25 euró csak az internetes ár, de nem, tényleg annyi volt, helyben is. Ha már ennyi, akkor legyen rögtön négy gumi, mert nekem se tetszik, hogy elöl télik, hátul nyárik vannak fent, a végén még így járok az autóval hónapokig, ahogy magamat ismerem. 138 euró volt a végösszeg, szerelésestől – a német munkabérek ismeretében hihetetlen kevésnek tűnt.

Magát Vladót nem láttuk egészen addig, amíg el nem készült a vendégkávé, amikor is belibegett tagbaszakadt testével, lila susimaciban, csontos arcából szikrázó kék szemeivel, és lebaltázott röhögve, hogy teljesen más méretű gumik vannak fent elöl és hátul, ez így nem járja. Én meg elmagyaráztam neki, hogy magam sem vagyok német, és bizony nálunk szükségből az ember néha vegyíti a dolgokat. Arra legalább figyeltem, hogy egy tengelyen azonos gumik legyenek, ezt méltányolhatná, mert az angoloknál például még ez sem kötelező, s előszeretettel zagyválják a Dunlopokat Vredesteinnel, közéjük szórva kínai Wynstarokat még a Jenseneken is – a saját szememmel láttam tucatnyi példát erre Goodwoodban.

Meg aztán, tettem hozzá, most is használt gumit készülök venni, ahhoz mit szól? Használtat?! - csattant fel, majd kivonszolt magával a szereldébe, ahol hegyekben álltak a gumik. Ezek nem használtak, hanem körbefutózottak, vadonatúj rajtuk a kopóréteg – mutogatta. Egy csomó német gumis tőle veszi ezeket, s eladják újnak, ami szerinte inkorrektség, mert fel kell tüntetni az újrafutózás tényét. Ő ezeket mindet újrafutózottként árulja, úgy is viszik.

Szerencsére zúz a bisznisz, a hangárral szemközti részen már készen állnak a földmunkák az újabb, még sokkal nagyobb épület felhúzására, abban lesz a gyár, azaz az újrafutózó központ, akkor majd még olcsóbban tudja adni az abroncsokat, hiszen maga intéz mindent, helyben. Természetesen mindent TÜV-vel, ellenőriztetve, jogilag tisztán, ebben Németországban nincs vicc. Kérdeztem tőle árakat, mert már a gumik sem tűntek drágának, amiket a Volvóra szerelt épp a samesza.

Nézd, a 13-asokat 16 euróért adom a viszonteladóknak. A 14 collosak darabja 17-ért megy, a 15-ösökért 19, a 16-osokért 20, a 17-esekért 25, a 18-asokért 27 eurót kérek, ilyen jó árat nem találsz másutt, s itt semmi sem kínai, minden Európában készül, mind garanciás. Vannak nem újrafutózott, hanem teljesen új, szintén európai gyártású Beltyre gumijaim is, nagyobb tételben 25 százalékkal drágábbak csupán, mint az újrafutózottak, nem árulok zsákbamacskát, járnak vissza az elégedett viszonteladók.

És persze a privát kuncsaftok is, mert a Volvo szerelése közben Zách Danival a kispadról végignéztük, ahogy egy néni egy W211-es Mercivel begördül, majd ugyanolyan (de nagyobb) újrafutózott gumikkal távozik, mint amik a Vasfogra is mentek fel éppen, majd jött egy ötvenes ember, 1-es BMW-vel, ő is beállt a másik állásra, közben egy harmadik, hetven körüli bácsi az előző C osztállyal is leparkolt az udvaron, se bement az irodába, rendelni. Forgalom, na az van.

Valószerűtlen látvány volt a Volvón a teljes szett új gumi, még valószerűtlenebb, hogy az egész mókáért fizettünk annyit, amennyibe egy héttel ezelőtt úgy gondoltam volna, hogy két gumi felrakása kerül Németországban. Ráadásul a kerékanyákat ugyan légkulccsal szedték le, de rendes, kattanós nyomatékkulccsal rakták fel – nálunk kevés gumis bíbelődik ezzel, mert lassabb és kényelmetlenebb módszer, viszont ez a garancia arra, hogy a kereket egy defektnél maga az érintett is le tudja venni.

A Volvo már eddig is szép meglepetéseket okozott azzal, mennyire jól teszi a dolgát, de ezzel elmúlt a rángatózás, a kormány húzása pedig olyan minimális lett, amivel egy magyar tulajdonosnak eszébe se jut futóműveshez menni. Isteni utunk volt hazafelé, az új hurkák tudatában már bele-beleszaladt a mutató a 125-be, előzéskor néha jóval többe is, hirtelen teljes értékű résztvevői lettünk a német autópálya-forgalomnak, csak a legbelső sávban éreztük olykor kissé idegenül magunkat, onnan azért letakarodtunk, amint lehetett. Mértünk zajt is, ha már velünk volt a műszer: 90-nél 76, 130-nál 83 decibel a zajszint a kocsiban, ami ugyan nem tesztautó-nívó, de becsületes.

A frankfurti reptér jól ismert épülete villanásként cikázott át a szélvédőn – mennyivel is jobb ezt innen látni, egy jó utazóautó fedélzetéről, mint a biztonsági ellenőrzés, folyadékokat-táskából-kivenni, öveket-levenni, elérjük-e-a-csatlakozást nyomasztó falanszteréből, belülről! Imádok utazni, pláne egy ilyen öreg csatalóval.

A Volvo hatalmas ablakai azonban kellemetlen tényezővé váltak kivételesen. Előző éjjel kiesett a penna a kezemből, amikor meg kellett volna írnom az aznapi esseni riportot, amikor már vagy huszadszor elaludtam a gép fölött, feladtam. Ezért Dani vette át a volánt (nem titkolt örömmel), én ültem át jobb egybe, dolgozni. A nap azonban úgy sütött, hogy a HP notebookom kijelzőjéből szinte semmit se láttam, borzalmas kínszenvedés volt képeket válogatni, ellenőrizni, amit írtam. Ötletem támadt, bebújtam a kapucnis pulcsi alá – meleg lett, de legalább sötét is, be tudtam fejezni a cikket, ami olyan hosszú lett végül, hogy első adagban csak a felét tettük ki a Totalcarra.

Ahogy késő délután átértünk Csehországba, sikerült megelőznünk egy szép 7-es kocka kombist, aki utána ránk állt, látszott, hogy ő is örül a márkatársias krúzolásnak. Később visszaelőzött, integetett, beállt elénk, közben megnézte a Vasfogat, majd felbukkant egy szintén cseh rendszámos, de svéd felségjelzéses és jávorszarvas-matricával kidekorált 850 kombi is, dudált, ő is Volvo-rajongó. Vagy húsz kilométert így mentünk együtt, hárman, volvósok, csapatban. Jó érzés ám az ilyen.

Éjfél után értük el a magyar határt, fél egy táján már az M1-esen robogtunk. Egy utolsó csoki a MOL-kútnál, azt hittük, hamar otthon leszünk, de akkor gyulladt ki a kamion a pályán, 23 kilométer hosszan lezárták az egészet, lehetett negyven kilométert kerülni a bedugult susnyában. A hír azt is írta, hogy még másik két kamion is összeütközött, arról viszont nem szólt, hogy a kettő közé beékelődött egy Focus is. Mi láttuk, az eleje-hátulja teljesen megszűnt, csak az utascella maradt meg, de az is némiképp zsugorítva. Remélem, szerencsétlenek jól vannak és megúszták.

Három előtt pár perccel értük el a Moszkva (tökömbe, Széll Kálmán) teret, a Várfok utcai magaslatról jó kilátás nyílt a nemrég keletkezett marsbéli tájra, egy fotót megért. Dani kikászálódott a Pusztaszerin, nekem meg negyed négykor egy másik szürreális látványban volt részem: a Kacsóh Pongrác úti csomópontnál táncpartit lehetett volna tartani az aszfalttengeren, annyira nem járt arrafelé autó.

A Volvo? Köszi, istenien van, itt áll a parkolóban, végre hazamegyek hat nap után a családhoz is.