Ez marad meg nekünk 2015-ből. És önöknek?

2016.01.01. 06:36
Úgy gondoljuk, hogy idén is szépen, tisztességgel lehajtottuk magunkról a menetet annyira, hogy most megérdemelten hátradőljünk és bátran elmondhassuk, mit szerettünk és mit utáltunk ebben az évben. És persze kicsit könnyezve nézegessük kedvenc képeinket. Ne legyenek restek és csatlakozzanak a komment-dobozban. A visszajelzés fontos, legyen bármilyen.

Papp Tibor, főszerkesztő

Ahogy visszanézem, az idén túl sok Audiban ültem, ezek ugyan jó autók, de az év autós fénypontjának mégis a Renault Safrane Biturbót érzem, ráadásul a képeit is imádom. A díszletet egy Mig-23-as szolgáltatja, amit valami amerikai filmhez átfestettek amcsi színekre. Olyan tökéletesen, hogy a fülketetőt sikerült matt feketére elkészíteni. Mindegy, a fotókon jól mutat, ahogy a Safrane is - az autóipar balfaszkodása mindig maradandó típusokat hagy maga után, mármint nem műszaki értelemben, hanem a fejekben. Hogy műszakilag milyen, arról a cikkben.

Mondhatnám azt is, hogy az idei kedvenc fotóim ezek, de nem. Inkább az idei első Rulettkerék-autónk, Vasfog fotóit szeretem a legjobban, azokat, amelyeket az eladása előtt készítettem a Megyeri-hídon. Szeretem fotózáskor megadni ugyanazt az ilyen pár százezret érő kocsinak, mint amit egy újnak.

IMG 6568

Winkler Róbert, vezető szerkesztő

Perc-emberkék vagyunk, a pillanatnak élünk, a milliszekundumnak dolgozunk, úgyhogy létezésünknek ezek az év végi válogatások adnak némi plusz értelmet. Irtózatosan unalmas autó bemutatóján jártam, és egészen felpörögtem az óriási kihívástól: ebből az érzelmi sivatagból valami olvashatót rittyenteni. Büszke voltam rá, mert úgy éreztem, egész jól sikerült, de persze valószínűleg én szórakoztam vele a legjobban, miközben írtam hazafelé, két reptéren várakozva.

Időnként a gladiátor keze is megremeg, amikor megjön a VIP-szektorból az utasítás: le kell döfni a legyőzöttet. Halálba gyalázni édes gyermekünket, a Szent Kecskeméti Mercedest? Aztán az ember összeszedi magát, és szúr.

Indítottunk egy kisebb népmozgalmat, ami lehetne nagyobb is: ha sokat tököl az önkormányzat, esetleg szándékosan sunnyog, fesse fel a lakosság maga azt a rokkantparkoló-jelet. Olvasói felajánlásból kaptunk is tíz profi sablont, melyből hatot ezúton is kérnénk vissza a szerkesztőségbe!

Idei kedvenc autóm, mondhatom, nálam az év autója. A fekete Mustang, úgy értem, ez a szín egy Mustangra nem feltétlenül találkozik az én ízlésemmel, és sokat küzdöttem, hogy méltóképpen tudjam megfotózni. Végül csak hellyel-közzel jött össze, vagy a nap ment le, vagy fel sem jött, ronda volt a háttér, mégsem sikerült olyan ménest szerezni, ami műút mellett legelészik, stb. De a cikk szerintem jó lett, és épp meghívtak a Sport TV-be hülyéskedni, ami egy helyen van az Origo Filmstúdióval, ahol Dwayne (FOCUS!!!) Johnson is forgatta azt a mitológiai marhaságot. Na, ott a felvétel előtt még pont sikerült lekapni a hatalmas stúdióépületek között.

Kedvenc képem pedig a Mátyásföld dinoszauruszai című cikkben nem jelent meg. A melósok gyönyörű kompozícióban és megvilágításban kopácsoltak, már szabad szemmel is reneszánsz festmény volt. Csak mint utólag kiderült, semmi közük nem volt a témához, az Ikarus-gyárhoz: valami tök más dolgot csavaroztak, más cégnél. Mennyivel kevésbé lettem volna akkor szomorú, ha tudom, hogy a képet év végén mégis elsüthetem...

Zomborácz Iván, újságíró, Totalbike

Kedvenc fotóm egyértelműen ez:

A BMW F 650 GS nem különösebben jó motor, ráadásul pont akkor kapta meg a Dakar nevet, amikortól a KTM nem engedett senkit labdába rúgni a Dakaron. Aztán valahogyan a fotózásra mégis kiadja, Motortrade Attila rányitja a tüzet, és Dunaharaszti határa egyből egy rali befutójává változik.

Kedvenc írásom?

Egy igazán jó motorról nem különösebben hálás feladat írni. Jó a futómű? Igen. Penge a fék? Naná! Lép mint az állat? Persze. Jól érzem magam rajta? Még jó. Kéne? Rohadtul. Aztán ennyi. Az sem véletlen, hogy a szépirodamban is olyan kevés szerepet kap a jómódban töltött, kiegyensúlyozott, boldog élet. Bezzeg egy jó nyomorúság!

Kedvenc videóm pedig:

Mint videó, nyilvánvalóan nem túl értékes, ráadásul kevés benne a tartalom, hiszen egy cikkhez készült hangulatfestésnek, de mégis szép emlék: a Berzerker becenevű Honda Dio ZX szerkesztőségi robogó ez alatt a kellemesen eltöltött munkanap alatt vált konténerszökevényből ütőképes versenygéppé.

Máth Dávid, címlapszerkesztő

Az év legjobb terepgyakorlata januári végén ért. A világ első totálkáros Lamborghini Huracanjának összeégett maradványait tapogathattam egy 157 lelkes vasi falu Ford-bontójának eldugott, vakolatlan téglaépületében. Az udvaron őrkutyák taposták a havat, odabent a bontót – és a szomszédos csillagvizsgálót – vezető Horváth úr sorolta reményeit a kormos V10-esről, a 300 km/h-s pofont kapott hétsebességes duplakuplungosról, a törött felnikről és a repedt féktárcsákról. Ugyanitt megtudtam, melyik a legbetegesebb Focus.

Idén se tanultam meg fotózni, de talán ez a kedvenc. Új MX-5, Barcelona, nyitott tető – az év legjobb útja volt.

Zách Dániel, rovatvezető

Számomra egyértelműen az idei év volt a legjobb a Totalcarnál, mert minden úgy történt, ahogy szerettem volna és lelkesebben kalapáltam a cikkeket is, mint eddig. Nem könnyű választani, de jó, legyen.

Mostanában már a rendőrök is tudják, hogy ha kiállnak az út szélére az autók sebességét mérni, véletlenül sem szabad az új, lézeres sebességmérő berendezéshez nyúlni, mert elég egy rossz mozdulat és a gép megtáltosodik, majd ötvenről felfelé kerekít, akár százig. Azért fontos nekem ez a cikk, mert miután megjelent, a rendőrség felülvizsgálta korábbi döntését és a gyulai suzukis hölgy azóta talán vissza is kapta a befizetett bírságot. Véletlen egybeesés?

Egyre inkább lázba hoznak a Tesla Model S-hez hasonló villanyautók és az önvezető rendszerek. Ma még egyik sem tökéletes, sokan eleve halott ötletnek tartják a két technológiát, de ez is egy létező irány az autózásban és nem lehet nem észrevenni, hogy a használók tábora látványosan bővül. Aki egyszer érezte már, hogy milyen 1400 forintból 400 kilométert autózni, vagy három másodperc alatt hangtalanul nyomni egy nullaszázat, esetleg egy verőfényes napon, elengedett kormánnyal végigcsorogni a budai alsó rakparton, az nehezen törli az élményt:

Egyre kevesebb motoros tesztútra jutok el évente, de a motorozás változatlanul a szívem csücske, így meghatározó élmény marad a Yamaha XSR700 novemberi sajtóbemutatója is, amelyen Szardínia szigetén barangoltunk egy jót. Az XSR optimális hobbitárgy és közlekedési eszköz egyszerre, ráadásul tényleg jól is néz ki.

Stump András, rovatvezető

Idén olyan dolgok történtek a Totalcarnál, hogy nem csak az idei évkönyvben, de az évtizedes összefoglalókban is dupla oldalas, falra kitűzhető miniplakátokat kell majd gyártani belőlük. A Rulettkerék második epizódja és a Le Visonta két olyan esemény volt, amelyekben óriási megtiszteltetés volt részt venni számomra. Utóbbit korszakalkotónak érzem, csatlakozva Winkli liftbéli megállapításához, hogy ezzel minden más motorsport-rendezvény értelmetlenné vált.

Kedvenc cikkeimből mindig nehéz válogatni, mások sokkal jobban tudnának, hiszen övék az olvasási élmény, nekem csak az írás igyekezete marad. Az biztos, hogy a suhanckodásról szóló véleménycikkben benne volt egy darabka belőlem, és az Integrale használtteszt volt az idei leghevesebb. A nemzetközi bemutatók közül a Type-R adta a leginkább, ahol egyébként utólag majdnem felrobbantam, mert a helyi személyzet töketlenkedése miatt megsemmisült az onboard, amelyen Michelisz Norbi kergeti Kiss Norbit a Slovakiaringen. A közélet rovatban egy M-es BMW-s úton szaladtak meg kicsit a billentyűk az ujjaim alatt, amit egy percig sem bántam meg, kedvenc fotóm pedig idén is egy hűtőtornyos, ezúttal a BMW i8-asról, amelyhez többféle zamattal kapcsolható a Mátrai Erőmű.

Sturcz Antal, újságíró

Ez foglalja legjobban össze a dubaji utat, vagyis magát azt a furcsa világot. Egy BMW i8-as járőrautóban ülünk, a GPS-en látszik, hogy a milliárdokból épített mesterséges szigeten hajtunk, előttünk egy Porschéval, egy Ferrarival, meg a Brabus tuningos G Mercivel. A sziget végén a világ egyik legfényűzőbb szállodája, az Atlantis, a magasvasút pedig már csak giccses sci-fi kellék. Szinte túlcsordul, de nem hiszem, hogy még egyszer összejönne ez a kombináció.

A luxusautó kereskedésekről szóló cikk tulajdonképp véletlen sikerült, mert az első szalonba megbeszélt találkozóra nem jött el az üzletvezető, így csak a személyzettől kaptam foghegyről odavetett válaszokat. Másfél órányi égés után inkább eljöttem, és el is engedtem a dolgot, mondván, hogy legfeljebb egy vékonyabb poszt jön ki belőle. A második szalonba, ahol a két fehérorosz csaj dolgozott, már csak azért mentem be, mert volt még pár órám a gép indulásáig. Megérte, hiszen nagyjából a tárlatvezetés felénél beállítottak az omániak, hogy akkor vásárolnak. És ez pont olyan volt, mint ahogy elképzelik egy ilyen szalonban.

A komikusan erős GT-R-eket építő cég, az Alpha Logic Performance is kellemes emlék. Főleg azért durva, mert még egy hét után is meg tudtam ütközni, azon, hogy mennyire más viszonyrendszerben mozognak az itteniek. A GT-R, és az Audi R8 csak egy autó, és akkora dolog felrakni rájuk két nagyobb turbót, mintha itthon sportlégszűrőt tennék a Golfra. Na meg, milyen világ az, ahol csak azért 850 lóerős egy autó, hogy még utcán is használható legyen?

Perkó Rudolf, címlapszerkesztő

Idén több mint száz anyagom jelent meg a Totalcaron. Ezen a számon még én is meglepődtem. Persze, ehhez nagyban hozzájárult, hogy teljes gőzzel elindult a Hidegindító. De hiába ez a nagy érték, tavasszal diplomáztam, így az év első felében kicsit elhajoltam a tesztutak és a tesztautók elől. Annak örülök talán a legjobban, hogy sikerült megcsinálni a Jokert. Régóta ismertem már a konkrét T3-as Westfalia történetét, sok kalandos történetet hallottam már róla. Ez az idei kedvenc cikkem.

Nem lettem profi fotós, de a Nissan X-Trailhez úgy érzem igazán szép helyszínt találtam a dunabogdányi kőbányánál.

Csikós Zsolt, újságíró, Év Autója zsűritag

Mi lehet egy lelke mélyén nem autós újságíró, hanem sokkal inkább és elsősorban veteránautós számára a legnagyobb esemény? Természetesen működés közben látni a világ egyik legérdekesebb oldtimerét, amelyről addig csak fekete-fehér, szemcsés fotókat látott, és 1919 óta örökre eltűntnek hitte a világ. A Fiat S76-ról beszélek, amelyet a Goodwood Festival of Speeden láttam. Egy 28,4 literes, közel háromszáz lóerős, négyhengeres motorral hajtott, 1910-ben készült sebességrekorder szörnyetegről van szó, amely úgy lövi a lángot, mint egy vulkán, de a maga idejében még közúti forgalomban is használták. Soha lenyűgözőbb autós látványban nem volt még részem, mint ahogy az S76 füstöt és lángnyelveket okádva elhúzott öt méterre tőlem a Lord March kastélya előtti hegyi úton. Tíz év újságírói izgalmait odaadtam volna ezért az egyért, életem nagy álma vált ott valóra, azt hittem, megnyílik alattam a föld. Nem is tudom, mikor túrtam annyit utána cikknek, hiszen az autó, a társaság, amelyik megmentette, a körülmények, ahogy eltűnt, egyáltalán, minden, ami ezt a mondába illő szörnyet övezi, lélegzetelállító - bár a téma miatt kevesen olvasták, szerintem bő másfél hétig írtam, itt olvasható, ha esetleg sikerül még két-három olvasót szereznem neki, már az is dicsőség.

A kedvenc képem is ebből a cikkből származik, ahogy a restaurátor/pilóta Duncan Pittaway és mitfárere a szűk utasfülkénben, egymást átkarolva elhúznak a távolba, a Fiat S76 körül pedig az izzó hőtől úgy remeg a levegő, mintha valami impresszionista festményt látnánk. Pokoli, pokolian romantikus, pokolian félelmetes, de mindent egybevetve: gyönyörű.

Göbölyös Zsolt, szakíró

Bár a nemzetközi sajtóbemutató után az első Civic Type R tesztautó hozzám került, mégis azt mondom, hogy kevés érdekes tesztautó volt nálam. A CTR nekem nem jött be, ellenben ez a Volvo megint hozta azt, amiért a Volvókat mindig is szerettem. Persze más kávéház, de nekem ez volt a kedvencem.

Sokat tanultam a fotózás terén is és most először igazán élveztem is a képek elkészítését. A kedvenc képem pedig ez, a Tatooine egyik oázisában készül.

Lendvai Zsolt, címlapszerkesztő

Én innen a háttérből nagy dolgokat nem vittem véghez. A Hidegindító-csapathoz nagy kedvvel csatlakoztam, voltak is egész jól olvasott összeállítások. A legkeményebb meló a milánói EICMA volt, amíg Zombi a helyszínen gyűjtötte az anyagot és tolta a kontentot, addig én itthonról híreztem, 3-4 nap alatt annyi anyag jött ki belőle, amennyi máskor egy hónap termése. A Totalcaron is voltak dolgok, amikre mi reagáltunk a leggyorsabban, pl. egész hamar lehoztuk a Váci úton megtört LaFerrarit, vagy éppen a TDI-balhét.

 

Számomra a legkedvesebb viszont a következő zsigulis hír volt. Szeretem az ilyen témákat.

 

Egyébként meg nagyon büszke vagyok arra, hogy már negyedik éve a TC-re írhatok. Ebben az évben mindent egybevetve 598 kisebb-nagyobb anyagot számolt össze nekem a szerkesztőségi rendszer.

Sipos Zoltán, újságíró

Idén egyetlen tesztautó sem volt nálam, de olyan dolgokban volt részem, amit semmilyen tesztautóval furikázásra nem cserélnék le. Mégis, a 2015-ös új autók közül melyik ér fel azzal, hogy beleülhettem egy Lotus 77-be, ami kicsivel korábban tiltásig forgatott motorral előzött meg a Hungaroring célegyenesében?  Esetleg van a listában olyan, amelyiket inkább vezetné, mint hogy Vettel elvigye egy körre egy Ferrari F12-vel? Aztán ott lehettem az idei magyar kamionversenyen, láthattam Kiss Norbit győzni (aki vitt is a versenykamionjával), még találkozhattam Krasznai Jánossal, aki sajnos már nincs velünk. Ezt milyen tesztautóval lehetne kiváltani? 

Fotózni továbbra sem tudok, saját képeim közül nem nagyon van olyan, amit kiemelnék. Viszont van egy kép, amit az idén 15 éves Totalcar születésnapi összeállításához a Fortepanról kiválogatott fotók közt találtam. 

Ha nekem valaki azt mondja, hogy valamikor a Merkurtól vett egy Ferrari Daytonát, térdemet csapkodva röhögöm körbe, és mindenkinek elmesélem, hogy vigyázzon az illetővel, mert notórius hazudozó. Pedig valaki tényleg vett egy Ferrari Daytonát a Merkur használtautó-telepéről, 1977-ben.

Rézmányi Balázs, újságíró

Idén sajnos egyéb okokból kevesebb időm jutott a tartalomgyártásra, mint azt szerettem volna, de két dologban így is biztos vagyok: az a kevés jó móka volt, és elfogadtam, hogy egyre inkább a fotózás felé húz a szívem. Két kedvencet tudnék kiemelni az idei gyér termésből. Egyrészt a Datsun-pikniket, ami ugyan minőségét tekintve nem a legjobb munkám, de élménynek csodás volt. Másrészt újra bebizonyosodott, hogy Perkó Rudival mennyire jó együtt dolgozni, még akkor is, ha kizárólag Transportereket sikerül együtt dokumentálnunk ( ).

Képek terén a Pannon Peabody munkacímű darab áll a legközelebb a szívemhez . Zách Dani kiváló De Lorean-videójánál csak groupie-ként csapódtam a stábhoz, mert a világ legkívánatosabb rosszautóját muszáj volt kipróbálnom. Fahrtkocsit vezettem, objektíveket adogattam, és amikor épp nem voltam senkinek útban, fotóztam.

Vályi István, újságíró

Csak most - alig pár pillanattal ezelőtt, amikor megnyitottam mappámat - szembesültem azzal, hogy micsoda évem volt. Olyan elképesztően intenzív és elemésztő, hogy meg voltam győződve arról, hogy a dolgok fele nem is idén történt, pedig de. Úgy látszik, valahogy mindenbe sikerült belemásznom, ami többnapos és/vagy minimális alvással jár. És nem tudok választani, mert mindenhez ezernyi emlék köt, kivéve a kórházat, mert az is összejött az idén. És persze rengeteg autózás, JÓ autózás (főleg a kis Pisztollyal, amely jó egészségnek örvend azóta is).

Éppen kifuttattuk év elején az iszonyatosan sok munkával és Varga Cigivel készített sorozatunkat (melyből sokan azt a hibás következtetést is sikerrel levonták, hogy csapatás=driftelés), aztán máris zúztam Genfbe, az autószalonra, amit szeretek, mert nem járom le köldökig a lábam, mivel messze nem húzzák szét akkora helyre, mint pl. a frankfurtit. Itt imádtam ismét dumálni Adrian van Hooydonkkal, aki egy nagyon értelmes ember és a sorok közül kiolvasható, hogy pontosan tudja, hogyan kell eladhatóvá formázni egy BMW-t. Hatalmas mák, hogy olyan emberekkel találkozhatunk - és nem csak egyszer -, akik ezt az egész bizniszt az ujjaik között pörgetik.

Közben persze volt, ami csalódást okozott. A Lotus Esprit pl. egy eléggé félkész dolognak tűnt még úgy is, hogy ez nem volt egy kicsattanó példány. Egyszerűen olyan bakikkal teli, térden készült valami, ami már akkor csak a nevéből élt és nem is említhető egy lapon a sokkal fiatalabb Elise-zel, melyet kicsivel korábban a Hungaroringen kipróbálhattam. Legenda letolt gatyával.

Beindult a Rulettkerék és ehhez köthető idei kedvenc videóm, amin még a készítés alatt is könnyesre röhögtük magunkat. Pariban van ugyan a Marea-kamu-sajtótájékoztatóval, de ez profin meg volt csinálva, hála az aranykezű videósoknak. Csikós zseniális benne, Dani pedig tényleg komolyan megijedt, mert Zsolt még soha nem ordibált vele, a film kedvéért sem.

Közben pörgött a napi rutin, amelyből nagyon hamar felrázott az a kis jótékonykodás, amit még hetekkel az előtt szerveztünk pár menekült srácnak, mielőtt kormánypropaganda lett volna belőlük. Ott voltak, szerencsések, mert volt cipőjük, ott voltak azok is, akik foglalkoznak velük és pár hónappal később tényleg azt kívántam, hogy a sok hőbörgő fasz csak egyszer ülne le beszélni ezekkel az emberekkel, akik tényleg tudnak erről a kérdésről és ezekről a gyerekekről mindent. Örülök, hogy szereztünk egy jó napot nekik.

Imádtam az Ivánnal közös horgásztúránkat, sosem felejtem az embermagasságú susnyából dalolva feltűnő Koncz Janit, akit pár órára beszippantott a felvidéki vendégszeretet, hogy aztán minősíthetetlen állapotban böffentse vissza közénk, a párás reggeleket, az irgalmatlan, gyógyító éjszakai csendet és a tópartot nyáron, napokon át. Balzsam volt testnek-léleknek egyaránt.

Majd jött Le Mans, amit én sosem fogok megunni. Talán harmadszor voltam már itt és ha lehet, biztosan megyek századjára is, mert itt az ember akkor is élőnek érzi magát, amikor 16 órányi ébrenlét után már csak zombiként megy előre. Ez itt nagyjából a világ legjobb versenye, ami úgy maradt emberközeli, hogy közben kőprofi. Irgalmatlanul melós, de ott lenni benne, a közepében, a Porsche-pilótákkal osztozni a sonkás omletten vagy csak trécselni Jackie Ickxszel, Mark Webberrel vagy valamelyik szerelővel, na az más világ.

Ettől függetlenül idén nagyon kitoltam magammal, amikor Dáviddal kettesben úgy döntöttünk, hogy majd gyalogolunk egy keveset és a vége az lett, hogy kb. 18 kilométernyi (oda-vissza) gyaloglás után éjjel kettő körül ráztuk fel az egyik idősebb helyit a kertjében, hogy harminc euróért röffentse be a 106-os Peugeot-t és vigyen el minket a hátralévő öt kilométeren, mert meghalunk. Jött is volna, de az autója úgy el volt parkolva az udvarban sátrazó vendégek által, hogy nem tudott kiállni. Így a hátralévő utat a padka nélküli, portól kavargó útszélen tettük meg úgy, hogy közben centikre húztak el a könyökünktől a mattrészeg turistákkal teli buszok. Majd - alig pár órával később -, felbátorodva azon, hogy van két hiperdrága Porsche-biciklink, ismét belezuhantunk a csapdába és tekertünk 36 kilométert. Olyan sikeresen, hogy valahogy még az autópályára is felkeveredtünk. De Le Mans mindent megér, az az autósport csodája, amit ott lát, hall és érez az ember. Minden más csak duma a fotelből.

Hű, a sor végtelen, de szembeköpném magam, ha kihagynám a sajtóutat, ahová csak azért megy az ember, hogy egy kicsit ne kelljen a részletekkel törődnie és hagyja, hogy megcsapja a tökéletesség szele. Versenypálya és erős 911-esek. A GT3 RS még mindig az etalon számomra, sajnálom Enzo.

És a java még hátravolt, hiszen eljutottam Csikóssal Tannisba, ahol olyan jót autóztunk az MX-5-Mustang kombóval ketten, hogy azt azóta sem szabad feltölteni semelyik videómegosztóra. Mindezek után a buja és felpörgető élmények után pedig hatalmas kontrasztként kiállni egy szikla tetejére és belenézni a háborgó, zordságában is gyönyörű Északi-tengerbe... Dániát tudnám szeretni, az ott már Európa, de nagyon.

Egy nagyon-nagyon jó napot köszönhetünk ennek a két autónak, melyekben nem csak a szín volt a közös, hanem az üzenet is. És ez az igazán fontos.
Egy nagyon-nagyon jó napot köszönhetünk ennek a két autónak, melyekben nem csak a szín volt a közös, hanem az üzenet is. És ez az igazán fontos.

Valami miatt ehhez kapcsolódik kedvenc - soha meg nem jelent - képem is. Az üres, sima tengerpart kilométer hosszan, sehol senki, csak egy én, a gép és a szabadság olyan édes íze, amelyet legutóbb 18 éve éreztem, amikor bolond fiatalságom és az (akkor még) megengedő rendszer egy vidéki srácnak nyújtani tudott. A szabad autózás, 66-os út meg a többi, szándékosan túlhúzva, hadd égjen!

LeVisonta, amit ketten találtunk ki Ivánnal és végig is csináltuk, nagyjából összehozva azt a fajta versenyt, amely úgy verseny, hogy nincs benne a mocskos pénz, az egymás elleni óvás, az agyonbonyolított szabályrendszer és a mérhetetlen gőg, ami sugárzik mindenki arcáról, aki már legalább egy kupás Swifttel körbetalált a Hungaroringen egyszer. Ezek a srácok itt nem profik és versenyzők voltak elsősorban, hanem haverok, akik eljöttek és olyan hangulatot teremtettek, amelyhez foghatót tényleg csak egy ennyire hosszú verseny adhat. Kihívás volt a javából és imádtuk, pedig soha olyan fáradtak nem voltunk, mint a végén. Jövőre biztosan nem fogok egyszerre versenyezni, szervezni, konferálni és intézkedni, mert nem megy. Magasan a legjobb bulink volt idén, pedig volt egy pár.

Rulettkerék II. A Marea megérkezett a Nordschleifére!

Itt vagyunk! Több, mint 1200 kilométer csont nélkül a kötélvégen hazavitt öthengeres Mareával. Csodálatos erdőben, zseniális szerpentinen vezetett az utolsó pár kilométer, és 28 euróért olyan helyen lakunk, hogy ihajj! Köszi mindenkinek, aki segített és főleg Bertalan Mikinek a tippeket. A háziak nagyon aranyosak, a garázsukba lepakolhattunk és még Adenauban egy remek falafel-tál is belefért. A hosszabbik videót jó eséllyel reggel kapják meg, de addig is itt van ez, szinte a nap végéről. Iszonyú fáradtak vagyunk, de leginkább a nevetéstől, és a hegyek között a Marea szívóhangja (nem a kipufogó szerencsére) akkorát szól, mintazállat! Vigyázat, 18-as tartalom, hiszen válaszolunk egy pár sűrűn feltett kérdésre.

Szerző: Totalcar.hu, 2015. szeptember 19.

De persze a szívemnek legkedvesebb autós emlék az, ahogy a hajnali félhomályban, letekert ablakkal száguldunk az alig autónyi széles kis zergebaszta utakon, többszáz éves fenyőfák alatt, hatalmas hegyek között és minden, de minden visszaveri a semmiből, vérrel, verítékkel kivakart Fiat Marea csodálatos hangját, hogy alig pár órával később az hasítson belém, hogy basszameg, ez én vagyok itt a Karusselben, aki alatt zötyög az autó és én vagyok az, aki ott megy, ahol Caracciola, itt tépett 300 fölött Bellof, autója már alig ért a földhöz, Nuvolari vette a féktávot, Hill, Lauda, Villeneuve... Ezen az aszfalton, ezek alatt a fák alatt és megcsináltuk, végigmentünk, amennyire csak mertünk és nem tojtunk be... Feledhetetlen kalandban volt részünk Bandival, biztos vagyok abban, hogy az ő bakancslistáján is legalább olyan magasan volt a Nordschleife-körmint az enyémen.

Az önök minden kívánsága is így teljesüljön idén!