Rulettkerék: Legalább nem léptünk bele

2017.04.07. 15:09
Paranoid lettem. Nem tudom, hova vezethető vissza ez az egész, de mindegy, milyen autóba ülök, észreveszek minden apróságot, és ez marhára zavar. Így volt, amikor a Swiftem fékjéhez beragadt valami apró kavics, a 80-as Audiban elkezdett kattogni a féltengelycsukló, és édesapám Suzukiján meghallottam a nyelestengely csapágy hangját. Akkor mondjuk azt mondta, üljek inkább biciklire, de mióta Peti barátom ráesett a parkoló bringára, nem az igazi a váltója. Ilyenkor mindig azonnal meg akarom szüntetni a hibát, nem volt ez másképp a Peugeot-nál sem.

Amikor megvettük, Bálint előre szólt: az egyik féltengelycsukló ropog. Semmi komoly, gondoltam magamban, majd kicseréljük, nem tragédia. Amúgy sem volt vészes, sokkal jobban bántott a fulladozás. Aztán amikor azt sikerült kimasszírozni belőle, viszonylag nyugodtan használtam az autót. Bár úgy alakult, hogy most kombim van, de mindig vágytam egy erős kisautóra. Ami nincs agyonextrázva, a rengeteg szigeteléstől nem lesz teljesen steril a vezetési élmény. Most itt van, ráadásul nekem egyetlen fillérembe sem kerül. Igaz, nem a nagy álom, az Uno Turbo, de azért klassz.

Mint egy rituálé, úgy indult minden reggel. Lesétáltam a GTI-hez, beszálltam, a lemezbe kapaszkodva behúztam az egyelőre kárpit nélküli ajtót. Elfordítottam a kulcsot, egy pici gázfröccs kíséretében életre kelt a négy henger. Annyira vidáman vette a gázt, annyira érződött rajta a menni akarás, hogy kín volt kivárni, hogy bemelegedjen. Amikor végre lepadlózhattam, majd beleforgattam a hatezerbe, libabőrözni kezdtem. Ahogy lepörögtek a nagyon rövid fokozatok, egyre jobban üvöltött, gázelvételre hörgött, mintha csak egy nagy levegőt venne a következő nekirugaszkodás előtt.

Közben szinte észre sem vettem, mennyire kemény, mennyire ráz, nem mozogja ki a kátyúkat. Mellékes volt az is, hogy egyre-másra zörögnek a műanyagok. Egyszerűen nem erre figyeltem. Élmény volt minden méter vele, és végre úgy éreztem, nem akar cserbenhagyni minden sarkon. A legtermészetesebb módon ültem be hajnal háromkor akkor is, amikor a Genfi Autószalonra repültünk, visszafelé pedig ugyanezzel az eseménytelenséggel várt a parkolóházban, hogy hazavigyen. Tudtam, hogy hamarosan mégis meg kell állnia, komoly műtétek várnak rá.

Az első ilyen, kvázi bemelegítésként egy laza, egynapos elfoglaltság volt a Szereldmagad műhelyében. Féltengelycsukló- és szimeringcsere: láttam már ilyet, segédkeztem is, de önállóan még nem próbáltam. Sturcz Anti önként ajánlkozott, hogy segít. Felkészülésként megnéztük Eric The Car Guy videóját, amelyben egy Honda Civicen végzett hasonló műveletsort, és a szakértelem hiányát lelkesedéssel pótolva estünk neki.

Nem mértem, de az első cifrább káromkodások úgy nyolc és fél perc elteltével szaladhattak ki Anti száján, én türelmesebb voltam. Oké, lehet, hogy erre ő másképp emlékszik. Rögtön a kerékagy anyánál problémákba ütköztünk. A bordástengely végén ugyanis gyárilag van egy (esetleg két) bevágás, ahova az anya gallérját szokás bekalapálni, afféle biztosításként. Esetünkben ezt a gallért körben csodásan rágyógyították a tengelyre, így jelentős mennyiségű kalapálás árán tudtuk csak elválasztani egymástól a két fémet. Ezután már minden könnyen ment, csak a régi csukló leütése igényelte a szereldmagados srácok segítségét.

Az új szimering is bekerült, az összerakásra viszont magamra maradtam, mert közben Antinak el kellett indulnia az új londoni taxi bemutatójára. Így egyedül pingvineztem akkor is, amikor a váltóolaj betöltőjét kerestem. Némi segítséggel meglett, összeállt az autó, kész voltam az indulásra. Még gyorsan eltörölgettem magam után a szerszámokat, de akkor bevillant valami. Ott a csomagtartóban az új gyújtáselosztó-fedél és a rotor, azt két perc alatt felpattintom, és mehetek is. Az elmélet nagyjából a feléig működött is, tehát a felpattintás megvolt. Kocsiba be, kulcs elfordít... és nem történik semmi. Annyira kínosan ügyeltem arra, hogy nehogy felcseréljem a gyújtáskábeleket, hogy végül azért mégis sikerült.

Mivel felettébb komoly szerelési rutinnal rendelkezem, enyhe pánikhangulat lett úrrá rajtam. Ebből kifelé aligha látszott bármi, ha csak a vörös fülem nem árulkodott. Forrósodott a levegő, én meg csak a fejemet vakargattam. A szomszédos álláson Suzukit szerelő srác érezhette, hogy valami nem oké, átjött segíteni. Közben gyorsan előtúrtam egy ábrát, amiről aztán sikerült leolvasnom a szükséges információkat. Az 1-3-4-2-es gyújtási sorrendre nagy összeggel fogadtam volna, azt viszont magamtól soha az életben nem tudtam volna kiokoskodni, hogy a franciák a hengereket nem ám a vezérlés felől számozták, hanem fordítva, a lendkerék oldalánál kezdve.

Bár tudtam, hogy erről a helyzetről rajtam kívül senki nem tehet, mégis egyszerűbbnek tűnt cifra körmondatokban dicsérni a francia mérnököket. Ekkor jutott eszembe Béla, a szerelő, aki majd 10 éve az Unómat bűvölte. Mesteri szinten űzte a hízelgést, bármely nemzet termékét válogatott szitokszavak kíséretében tudta a pokolra kívánni a Fiatomtól a műhelyében álló Mitsubishi Pajeróig. Végül mindig megtalálta a megoldást, szerintem sokkal kevesebb energia befektetésével, mint amennyit az átkokra fordított.

Tudom, nem mentség a figyelmetlenségre, de az autón eddig egyenes elosztófedél volt, most pedig olyat kapott, ami eredetileg is rávaló, oldalra kivezetett lábakkal, ezért cseszhettem el az egészet. Végül aztán sikerült megfejteni a helyes formációt, már járt is az autó, én meg indultam haza. Rögtön éreztem, hogy valami nem teljesen kerek, két sarokkal arrébb félre is álltam megnézni, miért nem megy minden henger. Erre talán a legegyszerűbb módszer, ha a pipákat egyesével lehúzzuk – amelyiknél nem változik a motor járása, az nem megy.

Ez a gyakorlatban is tökéletesen bevált, egészen addig, amíg meg nem fogtam az első pipát. A következő pillanatban már egy csupasz végű kábel állt ki belőle, miközben a fém saru – vagy minek is nevezzem? - a gyertyán maradt. Akkor és ott egészen különös érzéseim voltak. Nem igazán értettem a dolgot, hiszen nem a kábelt húztam, azt már a Babettán megtanultam, hogy nem szabad. Ekkor viszont az addigi feszültség szinte egyik pillanatról a másikra elillant, felváltotta a sztoikus nyugalom, némi beletörődéssel vegyítve. Káromkodás helyett is csak annyi csúszott ki a számon: hát jó.

Mérlegeltem a lehetőségeket, és arra jutottam, hogy nem állok neki a kábelt helyrehozni, inkább szerzek másikat. Gyorsan telefonáltam is, hogy beférjek az aznapi kiszállításba. A fél ötös körbe be is vették még a rendelésemet. Volt még idő addig, így tökig olajosan és enyhén izzadtan beugrottam egy közeli boltba, hogy legalább ne fulladjak szomjan, mielőtt éhen halnék. A biztonsági őr végigmért, elsőre nem tudta hova tenni az öltözetemet, aztán együttérzően elfordult. A kocsihoz visszaérve a felnyitott motorháztető mellett minden egyes fehér furgon feltűnésére felkaptam a fejem. Talán épp csak a farkam nem csóváltam, mint a hazatérő gazdáját köszöntő kutya. Hiába, este hatkor Tomi barátomat kellett megkérnem, hogy vigyen haza. Ja, mellesleg tök jó kísérlet: vajon hányan állnak meg, ha felnyitott motorháztetejű autó mellett vakargatod a fejedet? Segítek: egyetlen ember. A szemközti autószalonból Dániel jött ki, felismerte a Rulettkerék-Peugeot-t, és felajánlotta, hogy adnak szerszámot, ha szükségem van rá.

Másnap reggel végre megérkezett a gyújtáskábel-készlet, Nyegleo pedig elvitt a Szőlőkert utcába, ahol lerohadtam. Az első pipát rátoltam az egyes henger gyertyájára, majd a másik végét csatlakoztattam az elosztófedélre. Csatlakoztattam volna, ha stimmelt volna. De nem. A GTI-ket gyárilag kétféle elosztófedéllel szerelték. Volt a pattintós, amilyen a miénk is, és volt a csavaros, amit tudtommal főként az 1,9-esekre raktak. Különbség nemcsak a rögzítésben van: a csavarosoknál nem be-, hanem rádugósak a kábelek, így a csatlakozók is jóval beljebb esnek a kábel gumírozásában. Nekünk pedig ebben a pillanatban volt egy bedugós elosztófedelünk és egy rádugós kábelszettünk.

Végül aztán felhívtam Ádámot, aki máskor is kisegített már. Vélhetően az országban elérhető utolsó gyújtáskábel szettek egyikét kutatta fel, és juttatta hozzám egy órán belül. Mármint egy olyan szettet, ami tényleg passzolt az autóhoz. Ekkor már hírszerkesztőnket, Assurt kértem meg, hogy a birodalmi Forddal vállaljon be egy fuvart. Készséggel segített a kábelek elrendezésekor is, már csak az utolsó, a trafóra menő hiányzott. Igazán meg sem lepődtem, amikor kiderült, nem elég hosszú. Nem volt gond, hiszen az eddig az autón lévő készletből csak egy kábel semmisült meg, a trafóét fel tudtam használni. Kicsit szűkebbre kellett ugyan venni a csatlakozót, hogy ne csússzon le, de Assur legalább roppant jót szórakozott, amikor ezt fogó híján a kisőrlőimmel oldottam meg.

Fél hétkor így már ismét a Peugeot-val mehettem haza, ami azért is örömmel töltött el, mert másnapra kaptam időpontot a lakatoshoz. Legközelebb tehát remélhetőleg már lemezmunkákról számolhatok be. És talán az is kiderül, miért kattog még mindig a féltengelycsukló.