2017.07.23. 06:40 Módosítva: 2017-07-23 09:05:08
Nem mondhatom, hogy biztató előjelekkel készültünk a Pannónia Ringen rendezett Time Attackre. A lóhalálában beszerzett Ferodo DS fékbetétek nem stimmeltek az autóhoz, indulás után három perccel pedig a totalcaros autómágnes repült el a géptetőről. Nem voltunk nyugodtak.

Ostffyasszonyfa úgy 220 kilométer Budapesttől, márpedig ennyit eddig összesen nem futott nálunk a Rulettkerék-Peugeot, még trélerezéssel együtt sem. A kihívás: odaérni, megméretni, hazatérni. Ahogyan törtünk ki a városból a reggeli forgalomban, úgy növekedett a bizalmam az autóban. A 205 klubosok még szpottoltak is minket a Nagykörúton, kíváncsian fürkészve, odaérünk-e a gépátvételre.

Ahogy felhajtottunk az autópályára, elkezdtem ráncigálni kicsit az oroszlán bajszát, annak tudatában, hogy a kilométeróránk csal egy keveset. Anti a saját A6-osommal kísért, a klimatizált utazóautó kényelmében, zenei aláfestés mellett figyelte, ahogyan a kicsi, hangos, rádió nélküli Peugeot-val hatoltam előre. Mégis le merném fogadni, én élveztem jobban. Olykor gátlások nélkül léptem oda, és bár a rövid váltó miatt mindig sokat forog a GTI, nem éreztem tehernek. Inkább a tüzet kezdtem ízlelgetni, ami miatt hónapokkal ezelőtt a 205-öst választottam, és amiből mindeddig csak egy-egy parázslást tapasztaltam, de valahogy mindig a szemembe pattant a szikra.

De nem most. A 130-140 körüli utazót simán tartottam, onnan padlózva is határozottan elindult. A pillekönnyű kasznival a nyílt szakaszokon játszadozni próbált az oldalszél, ilyenkor keményen ellen kellett tartanom, de amúgy nagyon szépen, nyugodtan fut a Peugeot, a sima utat szereti, a kátyúkon azért rendesen ráz.

Az M86-ra hajtva aztán előzni kezdtem egy teherautót, ami a csövön kifér stílusban akartam tiltásig forgatni az 1,6-ost, de egyszer csak elment minden erő. Nagyot dobbant a szívem, megijedtem, de igyekeztem higgadt maradni, a kuplungra lépve óvatosan kisoroltam jobbra, majd lassan ráengedtem az autót a murvás leállósávra. Anti rohant felém, és újságolta, hogy legalább 15-20 centis lángot köpött a kipufogó, majd füstöt okádott. Én mindebből odabent egy határozott durranást észleltem. Míg Anti a géptetőt nyitotta, én a poroltót készítettem, de a felnyitáskor elmaradt a showműsor – szerencsére.

Egy-két percet pingvineztem a GTI orránál, de hamar észrevettem, hogy a trafókábel, amit két napja cseréltem, leesett a helyéről. Visszadugtam – pöcc-röff, de két túráztatás után megint leesett. Kicsit még bűvészkedtem ott egy fogóval, majd továbbindultunk. Ekkor jegyezhettem fel járulékos veszteségként a hátsó kipufogódob halálát is. A durranással egyidejűleg jó ötvenforintosnyi lyuk keletkezett rajta, így igazán morgós lett az addig sem halk kiskocsi, de azt hiszem, annak is ugyanennyire örültem volna, ha köröm nő a brém végére.

Innen egy fél óra alatt elgurultunk a Pannónia Ringre, ahol javában mentek a szabadedzések. A Time Attack kellemes élmény, nagyon jól kitalált műfaj. Ennél olcsóbban talán nem is lehet ma Magyarországon autóversenyezni, hiszen a nevezési díjon kívül kopik ugyan a gumi, a fék, de nincs test-test elleni küzdelem, és a bukótereknek köszönhetően egy firkálás sem jár akkora költségekkel, mint ha rali-gyorsaságin dobnánk el a technikát. Ráadásul amennyit a nagy izgalomban és kapkodásban tapasztaltam az egészből, a srácok überjófejek, segítenek, amikor kell. Mi például guminyomásmérőt lejmoltunk, és kaptunk is két helyről.

Fömi (Fömötör Gábor, a Time Attack főszervezője) a kezembe nyomta a transzpondert, és ellátott néhány jó tanáccsal, miközben vártuk sztárfellépőnket. Az első feladatot teljesítette a Peugeot, aminek leginkább azért örültem elmondhatatlanul, mert nem akartam már azzal beégni gyerekkori bálványom előtt, hogy elrángatjuk egy olyan helyre, ahova az autó már meg sem érkezik (a következő képre kattintva a Time Attack saját galériája nyílik).

Közzétette: Magyar Time Attack – 2017. július 21.

Mert akit vártunk, igazi profi. Janika, vagyis ifj. Tóth János hétszer nyert abszolút bajnoki címet a magyar ralibajnokságban, a kisujjában több tehetség van, mint amennyi vezetési tudást életem végéig képes leszek még összekaparni. Nem igazán tudtam, mire számíthatok tőle, a telefonban ugyanis nagyon diplomatikus volt. Mikor megérkezett, széles mosollyal ugráltam körbe, kifejezve hálámat azért, hogy eljött. De hát megígértem – hangzott a válasz.

Nem volt sok időnk, éppen beestünk a versenyzői eligazításra, majd Janika maga állította be a megfelelő guminyomást körben. Közben felkészítettem arra, hogy utcai fékbetétekkel kell mennünk, de van nálunk tartalék szett, ha bármi gond lenne. A következő pillanatban már a bokszkijáratnál öblögettünk, emberünk pedig nem spórolta el. Miért is tette volna? Hisz azért hívtuk, hogy nyomja, tapossa, üldözze, kergesse – lassan menni én is tudok. Már a kivezető körben sem finomkodott, de a gyors köröket élveztem igazán, tiszta szívből. A lyukas hátsó dobbal szürreális hangon ordított a GTI, féktávon pedig keményen a pedálba lépve, visszagangolgatva érkeztünk meg, kicsit kitörő, de végig kontrollált farral. Hihetetlen volt, ahogyan Janika a számára lényegében ismeretlen pályán rögtön megtalálja a helyes íveket, és közben olyan finom mozdulatokkal terelgeti a határait feszegető Peugeot-t, hogy ilyet eddig közelről nem láttam.

Időeredményt nem tűztünk ki célul, de a végére már majdnem sikerült megcsípni egy Mazda MX-5-öt. Bajnokunk az első etap leggyorsabb köréhez képest tíz másodpercet javult a Superpole-ra (a kvalifikációkat követő éles verseny a Time Attacken), és meggyőződésem, hogy mindent kipréselt a Peugeot-ból, amit ezekkel a fékekkel, ezeken a gumikon csak lehetett. A szünetekben persze őt is megtalálták a rajongók, de végig mosolygósan állta a sarat, ő is jól érezte magát.

A gumik elhasználódását látva a Superpole utolsó körét már nem vállaltuk, észnél kellett lennünk, mert azzal a szettel nekünk még vissza kellett jönnünk Budapestre. Látva az autó teljesítményét a kánikulai melegben, ahogyan a forró aszfalton a végsőkig űzve helytállt, többé már nem volt kétségem: összeállt. A hazaút sétagalopp lesz, 220 kilométer nem árthat. A pályázás előtti utolsó pillanatokban a gyújtáskábelt is fixáltam, az osztófedélen megfordítottam a pipát, hogy ne feszüljön a trafókábel, azóta ez sem hisztizett. A nap végén rátöltés nélkül lényegében ugyanolyan olajszintet mértünk, mint indulás előtt, a hűtésünk jól vizsgázott, ennél többet nem is kívánhattunk volna.

Az artikulálatlan hangon dörmögő-ordító kipufogó volt az egyetlen ellenfél, amivel hazafelé megküzdöttem. Mire ezt a két és fél órát letekertem, zúgott a fejem, már-már hányingerem is volt, és még elalvás előtt is ezt az üvöltést hallottam a füleimben, de már nem bántott. Amikor leparkoltam a lakótelepen, odasuttogtam a GTI-nek: köszönöm. Finoman megpaskoltam a műszerfal töredezett műanyagját, és éreztem, a végére szerettem meg igazán a 205-öst.