Rohadó stadion mesél a kommunizmusról

Delta Kommandó: Scornicești

2017.11.01. 07:36
Magyar olvasóknak közel sem kell annyira messziről kezdeni a történetet, mintha egy angolnak próbálnám elmesélni, miről szól ez az egész. A látszattal ellenben a focinak semmi köze a jelenséghez.

Rohadt hideg volt, lefekvés előtt még lementem a kocsihoz, hogy mindkét hálózsákomat felvigyem a szobába, fűtés ugyanis nem volt. Sötétben keltünk, a napfelkelte már egy faluval odébb, Scorniceștiben ért minket - Nicolae Ceaușescu szülőfalujában.

A fő látványosság a Stadionul Viitorul, az FC Olt stadionja, illetve annak maradványai. Sporttörténeti jelentősége minimális, a világ többi legendás pályájától eltérően ez nem a benne játszott meccsek miatt érdekes. Függetlenül attól, hogy érdekli-e az embert a labdarúgás.

Az FC Olt 1978-ban megnyerte a harmadosztályt, egy évre rá a másodosztályt is, majd a következő 11 esztendőt az élvonalban töltötte - 1982-ben a román bajnokság negyedik helyéig feljöttek, sőt majdnem bejutottak az UEFA-kupába is. Ez nem zseniális edzők vagy helyben felfedezett csodajátékosok érdeme volt, hanem az egész országé, akik éhezése és nyomorgása árán elképesztő pénzt öntöttek a reménytelen csapatba.

A máshonnan elszivattyúzott és Scorniceștiben elégetett pénz mennyiségét felfogni is nehéz, pedig magyarként egészen véletlenül nagyon is érthető, mi történt itt. Utánpótlás-nevelés helyett válogatott és BEK-győztes játékosokat vásároltak össze, de igazából nem is vásárlás, inkább lefoglalás volt, a focisták orra alá tolt szerződést nem lehetett visszautasítani.

Bár Ceaușescut nem érdekelte a foci, érezte a műfaj húzását, és a tízezer fős közösségnek 20 ezer fős stadiont húzatott fel, ahová szükség esetén 30 ezer embert is bezsúfoltak - mesterségesen felduzzasztott nézőszám volt, kényszerből volt tele a lelátó, tétmeccsre még a megyeközpontból is kirendelték az embereket. A pálya mindig a megfelelő irányba lejtett, például a feljutás előtti utolsó másodosztályú meccsen 18-0-ra nyert az Olt, ekkora gólkülönbség kellett ugyanis, hogy ők léphessenek egy ligával feljebb.

Poros földúton gurulunk be a stadion előtti parkolóba, az egykor buszok számra fenntartott részen rajtunk kívül csak egy Dacia áll. A romos épület keleti szárnyát már belakták, kicserélt ablakok és száradó ruhák jelzik, hogy a környék nincstelenjei elkezdték birtokba venni a stadiont. A rozsdás kapun belépve lelakatolt, lehegesztett és bedeszkázott ajtókat látunk - tanácstalanul ténfergünk az öltözőkhöz vezető üres folyosón, amikor egy idős bácsi lép be utánunk.

Szemmel láthatóan nem lepődött meg a fényképezős turistákon, be is enged a nyugati szárnyban működő varróüzembe, hogy az ottani koszos ablakokon keresztül rálássunk a pályára. Közös nyelv nincs, de mintha értené a spanyol szavakat, int, kivezet a lépcsőházba, kinyitja a rácsot záró két lakatot, és felkísér minket a díszpáholyba, ahonnan egykor a diktátor is nézte a meccseket. Az FC Olt azóta visszakerült a helyére, a negyedosztályba, a meccsekre pedig alig kíváncsi valaki.

Lövünk pár képet, a nap még vízszintesen süt, de nincs sok időnk, az öreg jelzi, hogy ideje mennünk - a szükséges néhány jó kép megvan, mehetünk Scornicești másik látványosságához, Ceaușescu szülőházához.

A várost 1988-ban kezdték el szisztematikusan elrombolni, és a régi épületek helyére uniformizált tömbházakat építeni. A diktátor mintavárossá akarta fejleszteni, pénz, fenntarthatóság vagy ésszerűség nem számított. A házak egyébként tulajdonképpen jól néznek ki, mediterránosan lapos tetők, boltívek, erkélyek, loggiák, nagy ablakok, de ez a romantika nélküli rohadás végtelenül lehangolóvá teszi az egészet. Tisztességes felújításnak, állagmegőrzésnek nyoma sincs, csak foltozásnak és gányolásnak.

Ceaușescu egykori otthona és a város többi része ugyanolyan kontrasztos, mint a diktátor fényűző élete és az uralma alatt nyomorgó ország. A tüchtigre restaurált parasztház udvarán molyoló kertész engedett be minket, még a házat is kinyitotta a kedvünkért - egy percre el is játszottam a gondolattal, milyen lenne belefeküdni Ceaușescu ágyába.

A berendezés egyszerű, abban biztosak lehetünk, hogy a később kibontakozó luxusimádatát nem otthonról hozta, a különbejáratú luxusvonat, a minden jóízlést nélkülöző paloták és a Champs-Elysées-nél direkt szélesebbre tervezett Calea Victoriei biztosan nem ebben a vályogházban pattantak ki a fejéből.