Vágathajtógépek és rakodógépek között sétálunk Oroszlányban, pontosabban Majkon. Idegenvezetőm, Zoltán közben nevetve megjegyzi: minél nagyobb itt egy gép, annál biztosabb, hogy orosz. Van azért köztük magyar és lengyel is. Az egykori XX. akna helyén ma bányászati múzeum működik, ahova egy Gaz-66-os miatt érkeztem.
A térségben nagyon sokáig meghatározó szerepe volt a bányászatnak: a harmincas évek végén kezdték kitermelni a szenet, később az ország számos pontjára szállítottak belőle. Oroszlány főként ennek nyomán kapta meg a városi rangot 1954-ben. Volt idő, amikor ez a környék, Tatabányával együtt az ország energiaellátásának hetven százalékát adta. Három éve már az utolsó, márkushegyi üzemet is bezárták.
Oroszlányban azonban igyekeztek méltó emléket állítani a bányászoknak és magának a bányászatnak. A múzeum 2001-ben költözött mostani helyére, és a huszadik század második felének magyar szénbányászatát mutatja be. Én most nem is elsősorban emiatt, hanem egy Gaz-66-os miatt jöttem Majkpusztára – nem egy egyszerű, honvédségi autóról van szó, ez a kocsi bányamentőként szolgált évtizedekig.
Először egy épület emeletéről pillantom meg a Gaz tetejét, aztán közelebb lépek a piros-fekete teherautóhoz. A katonai zöld beltér árulkodik arról, hogy ez a példány is honvédséginek született, nem mentőként gördült ki 1977-ben az oroszországi gyárból. Később már itthon alakították át, ezzel a felépítménnyel mindössze tizenhét darab készült belőle Esztergomban, mindegyiket kimondottan bányamentő-autónak szánták. Megkülönbözteti a többi Gaz-66-ostól, hogy hátul tizenkét ülőhelyet alakítottak ki, plusz tárolókat a mentőfelszerelésnek, így tulajdonképpen csapatszállítóként funkcionál. Előre további két ember fér be a sofőrrel együtt. Mivel mentőautóról van szó, megkülönböztető kékfénnyel és szirénával is ellátták, valamint két munkahelyi lámpát is felszereltek, ha sötétben kellene vele dolgozni.
Az autók többsége az enyészeté lett, az oroszlányin kívül csak egy tatabányairól tudni, de az az elmúlt húsz évet a szabad ég alatt töltötte, állapota ennek megfelelő – mondja Zoltán. Az oroszlányi viszont szép, mintha most jött volna a gyárból. 2004-ig szolgált, azóta többnyire csak állt, de zárt helyen. Oroszlányban korábban bányamentő-állomás is működött, akkoriban még több működő bányaüzeme volt a térségnek, de ezek sorra bezártak, így az állomásra sem volt már szükség. A Gaz-66-os is átkerült Majkra, ahol nemrég elhatározták, hogy rendbe szedik, és újra forgalomba állítják.
Nem volt könnyű dolguk, mert leállításakor benne felejtették a hűtővizet, amit nem viselt jól a 4,3 literes orosz V8-as. A szívótorok több helyen megrepedt, a hengerfejet fel kellett újítani, ha pedig már belekezdtek, az egész blokkot kitakarították, kicserélték a hüvelyek rézgyűrűit és minden tömítést, beállították a karburátort. A fékre és a kuplungra is ráfért nemcsak az átvizsgálás, de a felújítás is, a főhengerek, munkahengerek örökre beálltak a hosszú pihenő alatt, mindet cserélni kellett. A felújítás összesen öt hónapot vett igénybe, de nem maga a munka volt hosszadalmas, hanem az alkatrészbeszerzés. Nehézkes már az ellátás, sok mindent kellett Csehországból vagy Szlovákiából hozni.
Megérte annyit foglalkozni vele, a V8-as a hidegben ugyan szívatóval, de meglepően könnyen indul, egy kicsit alapjáraton röfög, majd a szívatókart szép lassan visszatolva máris menetkész. Alkalmi sofőröm, a javítást végző cég vezetője közben magyarázza: bár a Gaz-66 terepképességei jók, és egész masszív a konstrukció, vezetni azért nem egy leányálom. Hogy hozzáférjünk a pedálokhoz, a nyakunkba kell húzni a térdünket, a váltókar pedig szinte rendellenesen hátul van. Hosszabb távokat nyilván fárasztó lehet lenyomni vele.
A próbakör után arról faggatom Zoltánt, és az Oroszlányi Bányászati Múzeum vezetőjét, Mike Istvánt, hogy használták-e valaha éles helyzetben a Gaz-66-ost. Bizony, többször is be kellett vetni, többek közt Mányon vagy éppen a tatabányai tűznél is dolgoztak vele. De Magyarország történetének egyik legsúlyosabb bányaszerencsétlenségekor, az 1983-as márkushegyi sújtólégrobbanás után is kivezényelték. Akkor harminchárom magyar és négy lengyel bányász vesztette életét. Jövőre pedig éppen harminc éve lesz a dorogi szénporrobbanásnak: tizenöten haltak meg, további huszonnégyen megsérültek. Az oroszlányi Gaz akkor is részt vett a mentésben.
Az orosz óriás tehát sok nagy tragédiát élt meg testközelből, de a jövőben már nyugodtabb szerepet szánnak neki. A tervek szerint a múzeumnak afféle mozgó reklámja lesz, elviszik többek közt bányásznapokra, és a keleti blokkos autók találkozóira, kiállításaira. Ha pedig minden jól megy, még látogatókat is szállíthat a múzeumba. Abba a múzeumba, amely tényleg szívügye az oroszlányiaknak: egykori bányászok, vagy a bányához, bányászathoz más módon kötődő emberek csinálják nagy lelkesedéssel.
