Még, még, még, ennyi nem elég!
Miután a múltkor bemutattuk a tuti 100e forintos rendszert, olvasók ezrei bombáztak emailekkel, szörcsöltek ránk ICQ-n és támadtak nekünk a sarki kisközértben, hogy ilyen rendszerük már van, köszönik szépen, de szeretnének továbblépni, és azonnal mondjuk meg, mitől lesz nekik jobb. Ezt a fajta beindulást látva nem tagadhatjuk meg tőlük a továbblépés kulcsszavát, az alfát és omegát, íme a varázsige: erősítő!
A fejegységekben lévő beépített erősítő csak lejtőn, enyhe hátszéllel tudja azt a 4x45 wattot, amit oly büszkén hirdet az előlapján. A lejtőt és a hátszelet az elektroakusztikában a nagyon-nagyon speciális mérési eljárások jelentik, amilyenekkel ki lehetne mutatni például, hogy a Sokol Classic egy százwattos high-end audio produktum - wattok és wattok között nagy tud lenni ám a különbség!
 |
|
|
|
 |
Az erősítőre elsősorban a mélyhangok reprodukálása miatt van szükség. Némi leegyszerűsítéssel úgy lehetne magyarázni a feladatot, hogy a mélyhangok hullámhosszát be kell "hajtogatni" az autó jóval rövidebb utasterébe, és ehhez bizony kell a kakaó. De speciális hangszóró is kell hozzá, ami mérete és kialakítása révén alkalmas a nagy energiák feldolgzására; a szaknyelv - roppant találóan - ezeket mélynyomónak hívja. A sznobok subwooferként is ismerik.
|
|
|
 |
|
Tehát az előző részben leírt rendszerhez adagoljunk egy csipetnyi erősítőt és egy késhegynyi mélyládát, és egy lépéssel közelebb kerülünk az autóhifis nirvánához. Az árlista alján találjuk a basic kétcsatornás erősítőket, 25 és 40e közötti áron. A kétcsatornás erősítő erőteljes kompromisszum, olyan mint amikor almát eszünk ebéd helyett: valami van ugyan a gyomrunkban, de igazából csak még éhesebbek lettünk. A mélyládák szintén 25 ezer forint környékén indulnak, de ha upgrade-elünk, szánjunk még 10-15 ezer forintot a kábelekre és a szakszerű beszerelésre, minthogy a guruló csodát néhány helyen meg kell furkálni, a kárpitelemeket le kell bontani, sőt, ami még zűrösebb, vissza is kell szerelni, és jobb ha ezt szakember csinálja.
|
|
|
|
|
 |
A kétcsatornás erősítővel két dolgot lehet kezdeni. Vagy azt mondjuk, hogy az első hangsugárzókat továbbra is a fejegység hajtja meg, és az erősítő csak a mélyládát fogja löködni, vagy az ún. trimód kapcsolást választjuk, amikor a kétcsatornás erősítőből, hüpp-hüpp-hüpp- barbatrükk, egy kvázi háromcsatornásat bűvészkedünk. Az első esetben a zenei információ 90%-át szolgáltató első hangsugárzókat továbbra is a ványadt kis IC-temető fogja ellátni zenével, tehát jó esélyünk van a megszokott mosott és kissé torz hangra, de a mélyek immár megszólalnak, és ettől sokkal jobb lesz hallgatni a zenét, bármilyen műfajról is legyen szó.
|
|
|
 |
|
A második esetben az erősítő hajtja meg az első hangsugárzókat és a mélynyomót, de a nagybetűs Zene még így sem fog megjelenni előttünk, minthogy a kétcsatornás-erősítő-három-csatornát-hajt-meg műsorszám igazából azt jelenti, hogy egyik hangszórórendszer sem kapja meg a neki szükséges teljesítményt. További pesszimizmusra ad okot, hogy ilyen rendszerhez kell még egy fekete doboz: egy hangváltó, ami elkülöníti a mély hangokat a magasabbaktól, hogy mind a két rendszer csak azzal a frekvencia-tartománnyal foglalkozzon, amire az Isten (és a tervezőmérnök) szánta őket.
Elköltöttünk 60-100 ezer forintot, és mégsem lett nekünk igazán jó. Pedig nagyon ott voltunk a megoldás közelében_ Már csak egy párat kell aludni, és ebben a rovatban jön a megfejtés, ami csak egy picit drágább az előzőekben említettnél. De a minőségi ugrás, az még Szergej Bubkát is meglepné.
