Óriási szerencse, hogy nem égett porig

2013.04.07. 21:05
Az idei második versenyhétvégén ott pofozta az élet a magyar csapatot, ahol csak tudta: kigyulladó alkatrészek, tropára ment lengéscsillapító, ez volt az előétel. Sajnos a fekete leves megint a két futamra maradt.

Az első igazán szóra sem érdemes. Norbi okosan döntött, amikor tizenhetedikként rajtolva nem állt neki emberkedni és a kivárásra játszott.  Működött is a dolog, a számomra oly gyűlöletes és pocsék módon szervezett marrakesi futamon ritkult a mezőny rendesen. Tarquini papa elkapta a rajtot, Müllernek azonban megmutatták a fiatalok, hogy bizony ők is ott vannak a pályán és ha rendes autó van alattuk, akkor nem fognak hímes tojásként bánni vele.

Szigorúan privát vélemény, de a kelleténél kicsit arrogánsabb Müllernek kijárt már a hidegzuhany. Nykjaer, Nash és Huff is elmentek neki és látszott, hogy a szűk betonkatlanban leginkább a Chevy erején és sebességén múlt, hogy végül áthámozta magát a tavalyi világbajnok Huffon, aki az utolsó kör utolsó kanyarjában azért úgy beszúrt az ívről lecsúszó Müllernek, hogy amaz valószínűleg kiflibe hajtotta a torpedólemezt, hogy Huffy előtt maradjon. De a harmadik helyezett Nash már messze volt, Michel Nykjaer pedig tudta, hogy Tarquini sokáig nem húzhatja előtte, hiszen tudvalévő, hogy a Honda végsebessége még nem az igazi. Sokáig gondolkodott azon, hogy nekimenjen-e az olasznak (mondjuk meg is értem), de végül behúzta első győzelmét, ami már csak azért is komoly siker, mivel saját – egy autós – csapatában indul a bajnokságban. Persze az utolsó körben a rafkós olasz minden trükkel megpróbálkozott, amit csak ismert: mutatta magát mindkét oldalon, felkapcsolta a fényszórót, villogott, gyengébb idegzetű pilóta talán beleszalad egy hibába ilyenkor, de Nykjaer nem volt szívbajos.

Szép győzelem, a Honda örülhetett Tarquini második helyének, annak már kevésbé, hogy Monteiro gátlótörés miatt egyenesen a falban, törött féktárcsája pedig Michelisz Norbi motorházteteje alatt kötött ki, ahol aztán kábelköteget kaszabolt, szelepfedelet és géptetőt bontott: kész, Norbi kiállt és kérdéses volt, rajthoz áll-e a második futamon. Nash lett a harmadik, Müller és Huff előtt.

Az autót összefércelték a szerelők, Norbi fel is állt utolsó előttiként a rajtrácsra. Oriola az első helyről rajtolt és remek vezetésben meg is őrizte azt a verseny végéig, pedig a Seat messze nem a leggyorsabb autó a mezőnyben. Müller felküzdötte magát a második helyre, de Chilton és Nash úgy lógtak rajta, mint két kullancs, csak a hibájára vártak. Ráadásul ott ólálkodott a GT1-ből frissen érkezett és óriási tehetségnek mutatkozó Basseng.

Ez nem versenypálya, ez egy vicc

Rossz minőségű beton, nulla bukótér, primitív vonalvezetés. Ez jellemzi leginkább a Circuit Moulay El Hassant. Valószínűleg a marokkói rendezőknek jó az érdekérvényesítő képességük, különben nincs más magyarázat arra, mit keres itt egy világbajnoki versenysorozat. A pálya maga minősíthetetlen, a bukóterek hiánya miatt lényegében ütemesen szakadnak meg a versenyek a pályabírók és -munkások, valamint a versenyigazgató egészen sajátosan értelmezik a takarítás fogalmát.

Áll a szemét a pályán – amolyan népi folklórként -, lassú a mentés, a helyi tréleres szakadt teherautójának egy emberöltő kell, amíg lehúzza a belét a pályáról, akkor is általában rossz helyre érkezik. A leszakadt, éles-fogas törött karosszériaelemeket pedig ímmel-ámmal szedik csak össze, hogy aztán a valószínűleg teveügetésen felcseperedett versenyigazgató ráengedje a mezőny maradékát még egy kör erejéig nyélgázon a törmelékre.

Lehet, van olyan, akinek ez tetszik, sőt, talán ön is szereti látni az ide-oda pörgő roncsderbit, de engedtessék meg, hogy olyan hígfosnak tituláljam az egész pályát és szervezést, amelyből már akkor sem lesz szar, ha összeáll.


Tarquini a nyolcadik helyen tartotta a frontot, Norbi a tizenharmadik volt ekkor, az autó jól ment, stabilan futott, ott volt az esély, hogy pontszerző helyen érjen be. Azonban Tarquini mögött MacDowell a Chevyben olyan volt, mint egy terrier: nem eresztette az olaszt és folyamatosan tolta maga előtt. Tarquini pedig minden körben megmutatta, valójában mennyire profi és mennyire érzi a túraautózást, hiszen ötször-hatszor úgy tépett át az első sikán rázókövein, hogy mind a négy kereke a levegőben volt és pontosan oda érkezett, ahol még el tudott fordulni úgy, hogy MacDowall ne férjen mellé. De érezni lehetett, hogy ezt sokáig csinálni nem lehet. Aztán egyszer nem adta ki, a Civic túl mélyen esett be a jobbos törésbe és hiába mentett reflexszerűen Tarquini, az autó hátsó futóműve már telibekapta a magasított rázókövet. A gátlóhalál azonnali volt, aztán jött a betonfal. MacDowallnak örülni sem volt ideje, mert mintegy utolsó mozdulatával még őt is magával vitte a Honda.

Norbi ezzel tizedik lett, pontszerző helyen, elégtételnek sovány, de legalább ennyi. Aztán hirtelen eltűnt és bizony csak a futam után derült ki, hogy a balszerencsére bizony szükség volt ahhoz, hogy a jó szerencse ekkora mértékben kompenzálhasson: nulla kormányszervó mellett az autóból ömlött a benzin. Hogy hol? A kipufogó és a hátsó fék környékén. Spongyát erre a szar hétvégére, ha ez volt az ára annak, hogy a boxból nézze, ahogy edényekben fogják fel a srácok a versenybenzint, akkor legyen. Mondjuk arra kíváncsi vagyok, hogy erre rá meri-e bárki fogni, hogy ez is csak gyermekbetegség.

Oriola nyert és ezzel minden idők legfiatalabb WTCC futamgyőztese lett (július 19-én lesz csak 19 éves) ráadásul Yvan Müllert tartotta jól maga mögött, Müller mögött a Chilton-Nash páros mutatta, hogy a bajnokságot vezető franciának nem lesz könnyű dolga.

Hogy mi lesz április 27-28-án a Slovakiaringen? Nem tudjuk. Csak reméljük, hogy a csapat addig csavarra szétszedi és átnézi az autót. Ha már nincs egy sajtpapírjuk sem az elektromos rendszerről, akkor rajzoljanak maguknak. Csak remélem, hogy lesz ott olyan hangos szurkolótábor, hogy képes lesz torokból elűzni a balszerencsét.