2014.03.23. 06:51
Irodalmi félóránk következik: olvastak-e már lírát autóról? Rendben, páran biztos megvették anno Jobbágy Károly "Líra négy keréken" című remekét. Az, ha jól emlékszem, egy Adler Trumpfról szólt, azaz egy érdekes veteránautóról. Na de, egy kocka Wartburgról minek írni? Pedig olvasni érdemes.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2012/1-es számban jelent meg.

Juhos apukának négy gyermeke volt, három lány meg egy Wartburg. Az utóbbit szerette a legjobban. Óvta és védte, mosta és szárította, a legfinomabb benzinnel etette, féltő szemmel vigyázta minden lépését. Épített neki kőből, fából külön házat is.

Wartburg353

Juhos apuka mindennap fél hatkor érkezett haza a munkából (normás volt a lámpagyárban, azt mondják, jó szívvel volt az egyszerű melósok iránt, elnézte stiklijeiket és nem kívánt lehetetlent), letette a kalapját, kabátját, aztán micisapkát húzott (vastagon, egész az orrnyergéig), felvette a kék overallját, és kiment a kocsijához.

„Szevasz, öreg harcos!”, ezt mondotta neki, a Wartburg meg mintha kacsintott volna az első országútijával, hogy „szervusz, papa”. Rengeteg mondanivalójuk volt ilyenkor egymásnak, hiszen egész nap nem találkoztak. Juhos apuka ugyanis, mint szinte mindenki más Akáctelken, villamossal járt dolgozni a lámpagyárba, és ugyanúgy jött haza. Autóját sokkal jobban szerette annál, hogysem közlekedjék vele. Az nem arra való.

Mindazonáltal óvó gonddal figyelte a járművet (nem biztos, hogy indokolt vele kapcsolatban e főnév használata), nem eresztettek-e le a kerekek, folyt-e el az olaj vagy fogyott-e ki az erő az akkumulátorból, nem repedezett-e az ablaktörlő és nem porosodott-e az üléshuzat a szüntelen álldogálásban.

Juhos apuka mindig talált valami tennivalót a kocsi körül (szerszám- és alkatrészkészletének csodájára jártak az akáctelkiek, szigorúan véve is legalább két másik komplett autót össze tudott volna állítani a műhelygarázs kincseiből), elpiszmogott ott egy–két órácskát – legjobban a maga építette kerekes szerelőkocsit szerette, melyen hanyatt fekve könnyűszerrel be tudott siklani az enyhén megemelt automobil alá –, gyakran csak azért, hogy nézze, minden rendben van, aztán bement vacsorázni.

A család már ott várakozott a nagyasztal körül; hogy leültek, Juhos apuka áldást kért az ételre, aztán míg az asszony kitálalta a levest, megkérdezte: „Na, mi újság itthon?” Az asztalnál ülők persze mind tudták (a három folyton–folyvást cseperedő lányon meg a feleségén kívül velük élt Juhos apuka teljesen süket anyósa is), hogy a kérdés voltaképpen úgy hangzik, „Történt valami a kocsival?”, és ehhez képest azt felelték, „semmi”, háromévente pedig, hogy „megjött a kiutalás”, amit aztán mindannyian kitörő örömmel fogadtak, és együtt mentek el a telepre, hogy átvegyék a gépjárművet. Voltaképpen ekkor részesülhettek egyedül az autózás kollektív mámorában.

Így hát Juhos apukának volt egy háromévente újjászülető gyermeke, merthogy a Wartburg típuson belül is mindegyre újabb altípusok jelentek meg az idők során, a tervezők fantáziája szabadon szárnyalt, csak az ütemektől váltak meg nehezen. Ilyenkor Juhos apuka végtelen türelemmel és odaadással ismerkedett a gyermek új arcával, tulajdonságaival, rigolyáival.

Juhos apuka nyitott és toleráns apa volt, ha a Wartburgjáról volt szó, az ő szájából sosem hangzott el olyasmi, hogy régen jobb volt, meg hogy a kerekített formák közelebb állottak volna a szívéhez, nem. Ő elfogadta azt a tényt, hogy az autó is ember, sosem tiltotta, hogy megtalálja igazi önmagát. (Igaz, a lányainál se szegült ellent, ha valamelyik levágatta a haját vagy kifestette a körmeit – nem is igen vette észre az ilyesmit.

Számára már az is komoly eredmény volt, hogy fel tudta mondani a gyermekei nevét, bár hogy melyik nevet melyikhez kell rendelni, abban már nem volt biztos; mindegy, a végeredmény stimmelt. És arra is határozottan emlékezett, hogy a feleségének, mielőtt elvette volna, s ezzel végleg szívemmé emelte, volt egy úgynevezett leánykori neve is, de arra már, hogy pontosan mi lett volna, nem tudott rájönni.)

Hogy miért éppen Wartburg? Hát mi más? Juhos apuka afféle Wartburg-magasságú ember volt, Zsigulin innen, Trabanton túl. És ha már így esett, hát az ember éppen azáltal ember, hogy nem taszítja el magától a gyermekét, akármilyen külalakja legyen is, csak azért, mert lát szembejönni egy szebbet.

Na, az még egy külön tortúra volt, az előző Wartburg eladása. Juhos apuka nem adta ám akárkinek a gyerekét. A jövendőbelinek szabályos lánykérést kellett tartania (a Wartburg az nőnem, ha nem tudnák), különféle szellemi és fizikai próbákon átesnie, s anyagilag is stabil egzisztenciával bírnia. Aki nem felelt meg az apai igényeknek, annak hiába fájt a foga, a „különösen megkímélt, garázsban tartott, számos extrával ellátott” gépkocsira. A legtöbben azon a kérdésen véreztek el, hogy „mire fogja használni?”. Aki a közlekedésben való részvételt említette első helyen, az már vehette is a kalapját.

E tények ismeretében érthető talán, mekkora csodálkozást szült szerte Akáctelken a hír, hogy a Juhosék idén nyáron „campingezni” mennek a Balatonra, és viszik a Wartburgot is. Hogy erre a forradalmi elhatározásra mi vitte rá Juhos apukát, arra máig nem ismerjük a választ. Tény, hogy a legutóbbi nyereménybetétkönyv-sorsoláson (gondos családapa több vasat tart a tűzben) Juhosék nyertek egy komplett sátorkészletet, tokkal–vonóval. De azzal még annyi mindent lehetett volna csinálni, eladni például, vagy betenni a garázs sarkába, vagy ha már semmiképp nem tudnak ellenállani a „campingezés” csábításának, lemehettek volna vonattal is Sóstóra, két és fél óra alatt bármelyik gyorsított személy játszi könnyedséggel leér – egyszóval nem kellett volna a legvégső, legdrasztikusabb megoldáshoz folyamodni: beülni az autóba.

Juhos apuka mégis ezt tette. Féltette ugyanis otthon hagyni a Wartburgját.

A döntést persze széles körű felkészítő munka követte. Juhos apuka két hét alatt, rohammunkában felújította a járművet – lényegében újraépítette az egészet –, minden mozdíthatót kicserélt rajta, aztán már csak mosta, polírozta, vakszolta, fújta. Az indulás előtti napon templomba ment, és hosszan imádkozott: az égiek kegyét kérte a vállalkozásra.

Aztán belevágott.

A három lány meg a mama hátul, a feleség elöl, ölében a teljes kempingfelszerelés, mert a csomagtartó kellett a pótalkatrészeknek, a tetőt meg nem terheljük fölösleges dolgokkal. Négy óra alatt értek le, hatvanas átlagot suhanva, négy megállással. Olyankor mindenkinek ki kellett szállni, hadd pihenjen az autó.

Veterános cikkek

Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.

A szabadi-sóstói „camping” abban az évben nyílt, s még szinte üres volt – néhány keletnémet versenyző várta csak türelmesen a nyugati rokonokat. Juhos apuka egy fűzfa árnyékába tette a kocsit, a közelében verte fel a sátrat, igaz így az teljesen a napra került. A családnak rövid tólátogatást engedélyezett, ő azonban nem mozdult a gépkocsi mellől – ki tudja, mi történhet vele, ha ő nem vigyáz.

Az első éjszaka egy szemhunyást sem aludt. Kétóránként körbejárta a járművet, elemlámpával világítva be a Wartburg rejtett zugaiba. Hátha megkarcolta egy viháncoló tücsök a karosszériát.

A második éjszakán az anyósülésen aludt, belülről magára zárva az ajtót.

A harmadik éjszakán váratlan, gyors vihar tört a Balatonra, Juhos apukának alig volt ideje lebontani a sátrat, hogy aztán gyorsan felépítse megint a Wartburg fölött. A család többi tagja egy esernyőn még két esőkabáton osztozkodhatott. Igaz, mindenki a feje fölé tarthatta a gumimatracát is. Juhos apuka reggelig törölgette finom szarvasbőrrel az autót, hogy kiheverhesse az esőnyomokat.

A negyedik napon hazajöttek.

Két hét múlva Szepi – félreértve az eseményeket, azt gondolva, hogy immár a Juhosék Wartburgja is olyan autó csak, mint a többi –, kölcsönkérte a járművet, hogy meglátogathassa rokonait Sátoraljaújhelyen. Juhos apuka megtagadta a kérést („a kocsi nincs olyan állapotban, hogy utazhasson”), aztán magára zárta a garázst.

Még abban az évben elköltöztek Akáctelekről.