2014.08.01. 06:30 Módosítva: 2014.08.01. 22:03

Ingyen cirkusz: itt megnézheted a legdurvább BMW, Mercedes és Rolls-Royce motorokat, meg azt is, amibe beszerelték. Direkt befecskendezés, 1800 lóerő, kompresszor – ezek jelentették a műfaj csúcsát, simán vitték a gépet akár hatszázzal is.

Közvetlenül a londoni Parkoló Parádéról mentünk át a Royal Air Force múzeumába, öt percet sem kellett a Brent Crosstól autózni. A múzeum maga ingyenes, csak a parkolásért kellett fizetni, de azt már nem ellenőrizte le senki, hogy tényleg fizettünk-e. 

Bendét csak konkrétan fenyegetéssel és igéretekkel - meg egy kis átveréssel - lehetett csak rávenni, hogy bemenjünk. Arra már nem emlékszem, mivel fenyegettem meg, de az biztos, hogy azt ígértem, lesz valami rendes büfé, ahol végre ehetünk valamit. Meg azt is mondtam fapofával, csak gyorsan végigszaladunk a csarnokokon, és kész is. Mondjuk tényleg kapkodtunk, de így is simán elment öt óra a múzeumban, úgy, hogy én masszív hiányérzettel jöttem ki, mikor mögöttünk ráfordították a kapura a kulcsot. De ahogy elnéztem Tibit, csak a műsor kedvéért duzzogott kicsit, ő is élvezte a kiállítást, pacifista filozófia ide vagy oda.

Egy biztos: ez a múzeum olyan hely, ahová nem szabad alibiből elmenni, esőnapra, vészprogramnak betervezni, mert nem lehet csak úgy végigrohanni rajta. Megér egy egész napot, iszonyatosan érdekes dolgokat állítottak ki, és tényleg van rendes, hangulatos büféjük. Az első csarnok megnézése után irányba vettük a kantint, ahol egy rendes repülőbuzinak azonnal öszefut a nyál a szájában. Naná, egy Rolls-Royce Merlin motor mellett ebédelhet, közben nézegeti a falakon régi posztereket és műszaki rajzokat. Tényleg minden adott a hangulatos táplálkozáshoz, egyet azonban fogadjanak meg: ne kérjenek hamburgert.

Nagyon ígéretesen hangzott a Spitfire sörben („The Bottle of Britain”) pácolt hússal készített burger, de valami förtelmesen ehetetlen volt. Én nem is tudom mikor hagytam ott ételt utoljára, de csak a fél zsömlét, meg a karamellizált hagymát tudtam megenni. Azért képen baromi jól mutatott.

A nagyon régi, ős-repülőgépek nem tudnak úgy lenyűgözni, mint a második világháború technikája, és az ezt követő modern gépek. A rohanásban nem is fordítottunk annyi figyelmet a kétfedeles, fából és vászonból, csirízzel összefogatott, szinte lábbal hajtott gépekre, mint a II. világháborús relikviákra. Számomra ezek az igazi legendák, a modern Nagy-Britannia létezése múlt a Hurricane-eken, Spitfire-eken, Lancester bombázókon, meg a német Messerschmitteken, Focke-Wulfokon és amerikai B-17-eseken, Mustangokon. Igazi félelmetes hadigépek, de egy technika-buzi számára a teljesítmény, a sebesség, és a zseniális mérnöki tudás az igazán érdekes, nem a gépágyúk és a gyújtóbombák.

Teljesen természetes, hogy a kiállított gépek legnagyobb része a második világháborúból származik, és hogy a Battle of Britain a legfontosabb téma, amit minden irányból körül is járnak. Az angliai csata néven emlegetett időszak 1940. július 10. és október 31. közti majd' négy hónapot jelenti, gyakorlatilag ez alatt a szinte kizárólag légi háború alatt dőlt el Nagy-Britannia sorsa, ennek köszönhető, hogy a németek nem tudták szétzúzni a brit légierőt, elindítani az ország megszállását és az angolok még most is fish and chipst ehetnek Sauerkraut, meg a Knödel helyett. Ennek a csatának a hőseiként emlegetik a pilótákat és a Hurricane és Spitfire vadászgépeket. 

Ügyesen berendezett életképeken megnézhetjük, milyen berendezésekkel végezték a romeltakarítást, a tűzoltást a hivatásosok és az önkéntesek, hogy nézett ki egy metróállomás, ahová a bombázás elől menekültek az emberek, hogyan evakuálták az Operation Pied Piper (Hamelni patkányfogó – művelet) során a londoni és más nagyvárosok gyerekeit vidékre. Lengyelország német lerohanása után, (1939. szeptember 1.) három nap alatt másfél millió embert (gyermekeket, édesanyákat, rokkantakat és segítőket) evakuáltak, majd ez a szám az évek során összesen 3,5 millióra emelkedett. A gyerekeket, nyakukban egy gázmaszkot tartalmazó táskával, a kabátjukra tűzött kis névtáblával, kezükben a legfontosabbakat tartalmazó táskával vidékre szállították, de voltak, akiket Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra vagy Dél-Afrikába kerültek. Számos brit könyv és film feldogozta ezt a szervezett exodust, egy komplett generáció viselte a nyomát.

Természetesen a Brit Királyi légierő múzeumában a repülőgépekre koncentrálnak, a RAF gépein kívül zsákmányolt német, olasz repülőket, adományként kapott amerikai bombázókat és vadászgépeket is megnézhetünk egészen közelről. Kiszolgáló vagy egyéb, a repüléshez köthető feladatú autókat, teherautókat vagy traktorokat is találunk a repülők szárnyai alatt, ezek önmagukban is érdekesek, de a gyönyörű, ritka és/vagy különleges gépek szinte elhomályosítják őket. 

Jól beállított, egész alakos képet a repülőgépek 99 százalékáról nem lehet csinálni, egy részük egyszerűen túl nagy, hogy elférjen a képen, illetve valami folyton betakar. Másik repülő, látogató, oszlop, ilyesmi. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy igazi, megveszekedett repülőbuzi két napot kell, hogy áldozzon a múzeumra, mert ha egyszerre akar nézelődni, álmélkodni, meg fotózni is, az nem fog menni. Sok információt közölnek a kiállított tárgyakról, nemcsak angolul, de németül és franciául is leírják a legfontosabb részleteket , mindent elolvasva pillanatok alatt telnek el az órák.

Tibby pacifista meggyőződése ellenére is talált érdekes dolgokat, legkerekebbre a V-2 mellett nyitotta a szemét. Nem csoda, a hitleri megalománia és megveszekedettség csodás példája ez a rakéta. Már a neve is: Vergeltugswaffe-2, azaz Bosszúállófegyver-2. Ez volt az a fegyver, ami miatt a háború utolsó napjaiban őrületes hajszát indítottak a nyugati szövetségesek és a szovjetek is. Nem csoda, ez volt a világ legelső ballisztikus rakétája, ami később az összes űrrakéta alapjául szolgált. A csapatok igyekeztek nemcsak a még fellelhető rakétákat megtalálni, de a fejlesztő tudósokat is kézre akarták keríteni. A szovjetek is rátették a kezüket jó pár példányra, és tudósokat is elhurcoltak, de az amerikaiaké volt a jackpot: Wernher von Braun, a V-2 tervezője, a megveszekedett rakétazseni, illetve csapatából több mint 120 fő nekik adta meg magát.

Kevesen tudják, de Wernher von Braun később a NASA egyik nagyon magas rangú vezetője volt, a Marshall Spaceflight Center igazgatója, többek szerint nélküle az Egyesült Államok soha sem, vagy csak sokkal később érte volna el a Holdat. Egyes vélemények szerint a V-2 volt a németek vereségének egyik (persze korántsem egyetlen) oka, ugyanis annyi hadianyagot, pénzt és munkát emésztett fel a program, hogy az már a németek utánpótlását is érintette. A projekt többe volt a Reichnek, mint az amerikaiaknak az atombombát létrehozó Manhattan-terv, a legyártott 6048 darab V-2 minden egyes példánya annyiba került, mint egy fejlett vadászgép gyártása.

A V-2 nevéből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy volt V-1 is, a fejünk fölött csüngött egy, és épp csak egy kicsivel volt kevésbé félelmetes, mint utódja. Sőt, a maga korában talán még félelmetesebb volt, messziről is jól hallható lüktető-sugárhajtómű mozgatta és cirkálórakétaként érkezett a V-1 a brit légtérbe. Kezdetleges robotpilóta irányította, az előre megadott irányban megtett távolság után zuhant a célpontra. De ezeket legalább valahogy meg lehetett semmisíteni, el lehetett téríteni a céljuktól, a V-2-k már hangtalanul zuhantak százkilométeres magasságból a céljukra.

A brit vadászrepülők rájöttek, hogy bár le is lőhetik a V-1-eket, de a robbanás ereje és a repeszek akár az ő gépükben is kárt tehetnek. Ezért egyes típusokkal (Hawker Tempest, P-51 Mustang, Spitfire MkXIV), amelyek elég gyorsak voltak, hogy az 560 km/órával repülő V-1-ekhez nagyon közel repülve eltérítsék azokat. A nagyon közelt úgy kell érteni, hogy a V-1 szárnya alá, attól 10-15 centi távolságra kellett benyúlni a vadászgép szárnyával, így az azon képződő légáramok megbillentették a V-1-et, ami aztán lezuhant. a V-2-ket még a kilövőálláson kellett megsemmisíteni, lehetetlenné tenni a kilövést, mert utána már esélytelen volt.

A hidegháború korszakából is volt pár szép darab kiállítva, a legimpozánsabb az Avro Vulcan stratégiai bombázó. Egy hangárban gyakorlatilag lehetetlen egy fényképen szerepeltetni úgy, hogy látszódjon az egész, fülétől a farkáig. Ki van állítva a világ egyik – szerintem – legrandább vadászgépe is, a BAC Lightning is, ami kétszeres hangsebességre volt képes, és ez volt az első repülőgép, amelyikkel hangsebesség feletti utazósebességet lehetett tartani. Csúnya, de azért ügyes gép.

Igazi térdremegést azon a ponton kaptam, ahol egymás mellett állt egy amerikai gyártású, de brit felségjelű F-4 Phantom és egy Panavia Tornado (amit olasz-német brit koprodukcióban fejlesztettek, gyártottak) – a kettő között pedig egy Spitfire. Három legendás gép, mindhárom gyönyörű, erős, tényleg csak álltam előttük és nyöszörögtem. Nem tudtam eldönteni, melyikhez rohanjak oda először, mint egy kisgyerek, aki előtt egyszerre jelenik meg életnagyságban Harry Potter, Thomas a gőzmozdony, meg a Csillámpóni.

A csarnokokban tematikus rendben sorakoznak a gépek, így nem feltétlenül csak egy-egy korszakból vagy országból származó repülőgépek állnak egymás mellett. A Repülés Mérföldkövei közt ott vannak az ős-repülőgépek, helikopterek, P-51 Mustang, Eurofighter Typhoon, Harrier, Messerschmitt Me-262, a jövő brit (meg amerikai, olasz, ausztrál, stb.) többcélú vadászgépének életnagyságú makettje, az F-35 Lightning II.

A Bombázó Csarnokban van Avro Lancaster, egy, a Tirpitz csatahajó (a II. vh. legmodernebb és technikailag legfejlettebb, valamint az Atlanti-óceán legnagyobb hajójáról van szó: a Bismarck testvérhajója, lőelemképző számítógépekkel, elektromos lövegtornyokkal, radarral, Krupp-acélból. csodálatos szerkezet volt, fostak tőle egyedül annyira, hogy három brit komplett hajórajt tartottak Skageraktól a LaManche-csatornáig miatta -Pista) elleni támadásban lelőtt és évtizedekkel később a vízből kiemelt Halifax bombázó, amerikai B-17-es és egy B-24 Liberator is, amikhez hasonlókkal magyarországi célpontokat is támadtak a szövetségesek.

A Történelmi Hangár épületében láttuk a Phantom és Tornado közé beékelt Spitfire-t, de a királyi család által korábban használt, VIP igényeket is kielégítően átépített Westland Wessex helikopterét is. A Hendon Aerodrome-nak (aminek a helyén nyitották a múzeumot) is része volt ez a csarnok, maga az épület is történelmi jelentőséggel bír.

Még véletlenül sem próbálnám felsorolni az összes terem és hangár minden kiállított típusát, a múzeum honlapjának alapos listáját itt olvashatja. A honlapot böngészve jöttem rá, hogy a Graham-White Factory nevű kiállítást nem is láttuk, ami nem csoda, felújítás miatt épp zárva van.

Egy gépet biztosan mindenki nagyon fog élvezni, mert az irtózatos méretű repülő hajóba be is lehet menni. Lenyűgözőek a Short Sunderland MR5 méretei, a szárnyai olyan vastagok, hogy a belépőélekbe felnyitható szerelőnyílásokat építettek, itt bemászva lehetett a motorokat és egyéb egységeket karbantartani.

A nap végén, mikor hangosbemondón finoman jelzik, hogy amennyiben a kedves látogatókat nem zavarja és egyetértenek vele, lassan zárnának, még beszivárogtunk a szuvenír boltba. No, ez az a hely, amit gyerekekkel minden áron el kell kerülni, de felnőttek is jobb, ha más útvonalon távoznak, mert több havi fizetést el lehet költeni pilóta-dzsekire, modellekre, hűtőmágnesre, poszterre, matricákra, könyvekre és egyéb nélkülözhetetlen holmira.

Szerencsére tízpercnyi kóválygás után eszembe jutott, hogy van már egy Battle of Britain témájú hűtőmágnesem, és összeszorított fogakkal kijöttem a boltból. Mindenhol nem lehet szuvenírt venni, na. Tibi nagyon vágyott egy igazi, bőr pilóta dzsekire, de a 675 fontos árcédula gyorsan mérsékelte vásárlási kedvét. Pedig tényleg szép, prémgalléros dzseki volt...