Barátkozás a Daewoo-val, avagy vacsorák a pokolban

A Daewoo előretörése a 90-es évek közepén – ma már elképzelhetetlen stílusban

2015.02.07. 07:01
Akkor azt hittem belehalok, ha még egyszer el kell mennem egy olyan vacsorára. De a legnagyobb átélt szörnyűség után jön a legnagyobb vidámság is – ma már csak röhögök rajtuk.

Akkoriban szökkentek szárba a Daewoo-eladások Magyarországon. A kilencvenes évek közepén járunk, talán emlékeznek még a csodavárókra, akik elhitték, hogy az Opel Kadettnek látszó Daewoo Racer-test valóban opelkadetti minőséget is rejt egyben, még ha az az opelkadetti minőség sem nőtt ugyan a sztratoszféráig. Voltak páran így, igaz, a faros Škoda és a Trabi után szuper autó volt.

De nemhogy a Raceren, hanem az abból egy melegpisi-szagú frissítéssel, hangyász-ormány hozzáadásával és némi farlemez-görbítgetéssel Nexiává tett borzalmon is kezdett épp túllépni akkortájt a Daewoo. Hirtelen elhitték, hogy autógyár lesznek. Óriásit befektettek, és ripsz-ropsz, váratlan kistigris-ugrással utolérték a nyugati autóipar nyolc évvel azelőtti színvonalát. Nem mondanám, hogy nagy, régi márkák MD-iben és CEO-iban megállt volna az ütő a koreai modelloffenzíva láttán, de tény, hogy onnantól a Daewoo némi érezhető zsizsegést okozott Európa vicinális régióiban.

Olasz formatervezés, még mindig rettenetesen "alulról szagolom az Opel Kadettet-érzetű", de modernebb mechanika, sőt, meglepő fordulattal már némi lengéscsillapítás is jutott a futóművekbe. Már el lehetett őket viselni, s ami a legfontosabb: a lerohadás nem volt kötelező felszereltségük, ellentétben az akkori francia, olasz és német autókkal. A modern kor T-Fordjai voltak ők.

Kint, a szalonokban új szelek fújtak, a színfalak mögött pedig egy egészen vicces mikrovilág kezdett kibontakozni, mondhatnánk ezt ma az igyunk előre a medve bőrére politikája corporate szintre emelésének is. Az új Daewoo-generációt ünnepelte a magyar importőr is. Nem kicsit. Nem tudom, hogy ez céges policy volt-e, vagy csak véletlenül történt, de az agresszív, világot lerohanó tervekhez egy hasonlóan agresszív, lerohanó stílusú, egyébként meg erősen a büdösnejlonzokni-Miyokokvarcóra tengelyen definiálható ízlésvilágú ügyvezető igazgatót neveztek ki az importőrség élére. Egy bizonyos Park úrról van szó, ami a koreai nevek ismeretében annyit tesz: Kovács. Lehet, hogy IWC Schaffhausenje volt és Paco Rabanne-tól vette a cuccait (bár kötve hiszem), de ott belül ő egy nagyon is kínaipiac-lelkületű valaki volt, hogy melyik Yeongdeok melletti halászkunyhóból túrták elő a lelkemet, ma sem tudom.

Nos, az új modellpaletta hátán rodeózva, Park úr két kézzel kezdte szórni a Daewoo verejtékes pénzzel megszerzett pénzét a médiába, ami nekünk, újságíróknak óriási fejfájásokat okozott. Géza, a daewoo-s kapcsolatot ápoló hirdetésszervezőnk (még az Autó Magazin/Autópiacról van szó a történetben) havonta, másfél havonta átjött a szerkesztőségi félre, és megjegyezte – „fiúk, három embernek megint jönnie kell, itt az újabb Daewoo-vacsora”.

A „ki akar jelentkezni a szovjet-lengyel-román-magyar hadgyakorlatra?” kérdés nem váltott ki nagyobb lelkesedést a laktanyában anno, mint Géza bejelentése ilyenkor a mi köreinkben. Sebesen lett mindenkinek halaszthatatlan dolga, a gyerekesek a fektetésre, szülői értekezletre és a házi feladatra hivatkozva húzták ki magukat, nekem akkor még nem volt fiam, ezért beleestem párszor a lepkehálóba. Szörnyű esték voltak azok, alapvetően jó helyeken, ám rettenetesen bizarr helyzetekben zajlók. Park urat a Daewoo PR-ese sofőrködte el a megbeszélt táplálkozási helyre, ezzel is jelezve, hogy Park úr a vacsora végén már nem lesz abban az állapotban, hogy maga kezelje a gépkocsi kezelőszerveit.

Ültünk tehát a Le Royban, s Park úr még nem vette le a cipőjét. Még józannak is volt mondható, autókról beszélgetett velünk. Amikhez nem értett, azt viszont senkinek se volt gyomra megmondani neki, mekkora szarnak tartjuk a Daewoo-kat. A német ügyvezetőnk – aki szintén nem értett az autókhoz, ezért legalább ezen az egy ponton közös nevezőre találtak – bedobta koreai autós tudásának legjavát.

„The Lanos?” – mondta, hangsúlya félúton a kijelentő és kérdő közötti beretvaélen billegve.

„Aaaaaa, dza Ranossz, dza Ranosssssz izzá guttoká” – mondta Park úr, megcsillogtatva kiváló, minimum negyven szóból álló, ám kiejtésileg még némi csiszolás után kiáltó angol nyelvtudását („the Lanos is a good car”, csak az érdekes brit nyelvjárásokban járatlanoknak fordítok). „Dza Ranosssz izzááááá berrri-beeeeri guttoká!” – mindehhez sűrűn pislogott, miközben szempillái stroboszkópvillanásokra eltűntek a mongolredők között. Láthatóan fellelkesült, hogy végre olyan téma jött elő, ami otthonos.

Erre persze inni kellett, mi ásványvizet, baracklevet, kólát, Park úr a biztonság kedvéért egy dupla whiskyt, csak a dehidratáció ellen. Még jobb lett a hangulat.

– „The Nubira” – jelentette ki Metzger urunk, de akár kérdezhette is volna.

– „Aaaaaaa, dza Nubiraaaa, dza Nubiraaaa izááá beeerrrri guttokáá!” – a Nubirát furán mondta, a Nubi-t szemvillanás alatt köpte ki néhány nyálbolygó kíséretében, de a raaaaa-t elnyújtotta, mintegy hangsúlyt adva ezzel mondanivalójának. „Dza Nubiraaaaa izá beeerri-beeeeerrriii guttoká!” – s a fellelkesült és bennünket végképp a szívébe záró Park úr szinte már kiabált, miközben orbitális pályára eresztett néhány újabb nyál- és verejtékgömböt, ahogy ezt a halogén lámpa gegenlichtjében pontosan nyomon tudtuk követni.

Kissé mindenki odébb húzta a tányérját, mert hát mégis.

Az oldott hangulatban újabb hörpintések, Park úr dehidratációjának réme ránk is átragadt, ezért megnyugodva vettük tudomásul, hogy ez alkalommal már két dupla Scotch is lecsusszant a meggyötört ügyvezetői torkon.

Jött a t-bone steak, szájak zsírosodtak, halk böffentés tört elő Park úr ingnyakkal elszorított szervei közül. A térséget beburkoló finom gőzhullámban simogató érzés lett úrrá a társaságon, mindannyian barátok lettünk immár.

Egy Le Roy-os t-bone steak és két további Chivas erőssé és bátorrá teszi az embert, amint ezt az ismert tényt kedvenc Park urunk viselkedésében is lemérhettük. Lekerült a meggyötört cipő, előbukkanhatott végre a fekete nejlonzokni, teljes, egész napos használatú, esti pácolású valójában. Lazult a testkontaktus, széjjelebb csusszant a társaság, főként az asztalfő táján keletkeztek szélesebb repedések a térben, hiába, egyeseknek az aurája nemhogy mások testi közelségét, de még a kipárolgását sem tűri jól.

Kényelmesen hátradőlt testtartásban, ám egyetlen, merev izommá feszülve, az állagváltozásnak indult levegőből a túléléshez szükségesnél egy molekulányival sem többet szippantva, ügyvezetőnk – aki, amint erről híres lett kiadó-szerte, kínosan ügyelt a manikűrözött körmökre, az öltönyfajtához tökéletesen passzoló férfiparfümre és a steril tisztaságra – rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Kissé elsápadva bár, de szájára vette a koronaékszert.

– „The Leganza?” – formálta finoman a szent hangzókat, úgy kérdezve ezt, hogy abban benne volt a Fekete Erdőben, a Duna eredetének, a Brigach és a Breg patakoknak összefolyásának minden hömpölygő kedvessége. Ilyen finom csak egy szuper művelt német úriember tud lenni, ám Park úr idegrendszerében nem voltak receptorok az ilyen finom ingerekre.

– „Dza Regannndza?!” – vont fel egy vészjósló szemöldököt. Éreztük mindannyian, hogy vékony jégre tévedtünk, Metzger urunk felől a rianás hangjait véltük hallani, tartottunk tőle, egy villanás és eltűnik alant a Le Roy valamelyik pincében rotyogó üstjében, talán épp a chilisfazékban. „Dza Regannndza izááá berrri, berri guttoká, berrrri bigká, áj jűzü á Régannndza!” – tudtuk meg így, hogy ő is Leganzát használ. Az ordításra a Le Roy akkori, agresszióra mindig is kíváncsinak mutatkozó közönsége egy emberként kapott fel kopasz fejet, s a hangerő alapján most már mindannyian tisztában voltunk vele, Park úr mennyire szereti a Leganzát. A közönség pedig eltűnődött rajta - vajon a sameszokkal vitessen-e ki bennünket kulturált szórakozásuk megzavarása miatt, avagy maguk kezébe vegyék a dolgot, azaz a mi gégénket.

A verbális információ hömpölygése mindannyiunkat alaposan kifárasztott, hallgatagon mélyedtünk a Daewoo-bugyellárisból származó somlóiba, tovább mélyítve ezzel az akcióval a távoli, kicsiny népeink közötti barátságot.

Park úr épp jobb kézzel masszírozott egy bal zoknit, majd az immár kiváló vérkeringésű lábat elengedve a félretolt t-bone-os tányérjáról elgondolkodva felcsippentett egy kihűlt rósejbnit, amikor úgy döntött, összefoglalja az estét. „Dza Dejú virü bikámm e váröd ríding kámpányi! Bí háb berrrrri guddo kársz, Rranossz, Nubiraaaaa endo Reganzaaaaa!!!” – és már ordított, miközben az ügyvezetői belső szervekből távozott alkohol koncentrációja érezhetően megnőtt az asztalunkat körülölelő légtérben.

E pazarlás utántöltésért kiáltott, s az újabb dupla-dupla Scotch kútba borítása után Park úr már full nejlonzokniban, kigombolkozva, nyakkendőt levéve és a széket fotelszerű testtartásban kezelve, rambós otthonosságban érezte magát. A többi vendég lassanként elszivárgott a Le Royból, háromhurkás nyakú vállalkozók kapták hónuk alá hirtelenszőke műkörmös pálcikanőiket, Brabus-, Lorinser-, M- és Cherokee-vényolcak röffentek odakint az utcán, menekültek mind, mert azért a bátorságnak és gavallérságnak is van egy biztonsági határa.

Mi nem tehettünk így, ücsörögtünk hát az egyre whiskys-nejlonzokniszagúbb levegőben, és tehetetlenül néztük, ahogy Park úr egyéniségjegyei, akár betonon végighúzott linzerkarikáról a morzsák, úgy tűnnek el mesés gyorsasággal a Chivas eróziójának köszönhetően. Már folyamatosan vigyorgott és üvöltött, maga se tudta tán, milyen nyelven beszél, de ettől még a hangjában csengett a megelőlegezett diadal, amint B. Zs. a hajtókájánál fogva kivonszolta a színről, rá egyenesen a Leganza hátsó ülésére. Szerencsére bőrös volt a kocsi, talán nem volt annyira nehéz másnap kitakarítani.

Nem sokkal később megkaptuk az első Lanos tesztautónkat. Gömbölyű volt és metálzöld. Rám esett a szerkesztőség választása, én lehettem az a szerencsés, aki a nyitótesztet megírhatja e csodás modellcsalád legkisebb, egyben legígéretesebb tagjáról. Kicsi volt az öröm nálam.

Én megírtam. Sokan hitték anno, hogy mindenféle német nyomás volt a Motor-Pressénél (logikus lett volna), egyesek azt is állították, hogy a cég a német autóipar előretolt bástyája, afféle jégtörője Magyarországon. 1994-től 2006-ig dolgoztam ott, és azon kívül, hogy tényleg ezerszer könnyebben jutottunk németországi háttérinformációkhoz és titkos fejlesztési infókhoz, mint mondjuk, japánokhoz, máskülönben sose szól bele senki egy cikkembe se – igaz, a hangvétel, leginkább megszokásból, nem volt túl kemény. Azaz összesen háromszor mégis jött beleszólás fentről. A legfájdalmasabb közülük a lanosos volt.

Az 1.0-s változatban megírtam ugyanis, hogy az új Lanos műanyagjai oly undorítók, hogy hozzájuk érni is förtelem, a szem maradandó károsodást szenved a látványuktól, a váltója ugyan jobb, mint a Raceré, de az átlagos felhasználónak még mindig nem tűnik fel, hogy vannak benne fokozatok, oly pontatlan a bot megvezetése, hogy a bódé billegése már nem fenyeget ugyan azonnali felborulással, mint a Nexia esetében, de a viharos tengeren a Sargasso-tenger felé nyargaló Santa Maria még mindig bevillan arról, ahogy a Lanos szeli a Róbert Károly körút aszfaltját. Érintettem még az írásban az ülések, a kormányzás és a döglött fék ingerlő tematikáját, de amin a legjobban hegyeztem a ceruzám, az az alvázvédő volt. Az alvázvédő, amit oly bő marokkal mért a Daewoo, hogy bőven jutott belőle a kipufogórendszerre is.

Márpedig a forró kipufogórendszer és az alvázvédő nem kedvelik túlzottan egymást, s általában utóbbi húzza a rövidebbet a küzdelemből, füst formájában távozik. Így történt, hogy ültem az akkor még barátnői státuszú Katimmal Magyarország egyetlen, rendszámos, sosemlátottúj Lanosában, metálzöld fényezésünk (és kőolajfekete műszerfalunk) káprázatos csillogásától messzi háztömbnyi távolságban elhomályosult a tekintet, ellenben alulról illetlen, egyben riasztó fekete füstgomoly tört elő. Olyan füst, amilyet nemigen látni a leszakadt dobos, kétmilliót futott Robur busz innenső oldalán. Minden pirosnál gomolyogni kezdett, hajolgattam ki a nyitott ajtón a padló alá, hogy lássam – nem gyulladt-e még ki az autó.

Dudálás, rémület, értetlenség az autóstársak részéről, döbbenet, értetlenség, szégyenpír a miénkről – utáltam én már magától is eléggé azt a szerencsétlen Lanost, de onnantól, hogy az égési folyamat elkezdődött, viszont gyűlölni is kezdtem. Vitriolba mártott tollal estem neki szerencsétlennek, az a teszt felért egy gyónással a fülkében. És majdnem átment. Majdnem.

A lapzárta délutánján behívatott magához a főszerkesztő. „Zsolt, ezen a szövegen finomítanod kell, így nem mehet ki” – kezdődött.

Szívem a torkomban dobogott – ilyenkor szar ám beosztottnak lenni. „De..., de..., az az autó egy okádék, hiszen te is tudod...” – hebegtem.

„Így akkor se mehet ki. A Daewoo nagyszabású akcióba kezdett Magyarországon, kiemelt médiapartner lettünk ebben, csak a következő hónapokra van 16 millió forintnyi szerződésünk aláírva, tudod, milyen a helyzet, úgy kell ez most, mint egy falat kenyér, nem tehetjük meg, hogy az első teszt, ami kimegy, ilyen igazságtalan legyen” – kaptam a továbbiakat. De hiszen a Motor-Pressénél mindig olyan volt a helyzet. Igazából az egész médiában rendszeresen olyan a helyzet, a Presszónál pedig - egy bizonyos alkalmazotti szint alatt - ez egy megkövült állapotot jelentett. Tudják, a "kollégák nincs pénz, idén kivételesen elmarad a karácsonyi jutalék (nem mintha előtte lett volna), nem tudunk új embereket felvenni most épp (azaz soha)".

„De nem, ezt nem lehet, akkor tegyünk egy (x)-et a cikk végére, hogy lássák – fizetett anyag” – javasoltam, s éreztem, hogy ez a mentőkötél, amit dobtam magamnak, inkább csak foszladozó cérnaszál.

„Nemnem, ki kell írni a nevet” – ő így.

„De az én becsületem forog kockán, a szakmai tudásom, minden” – próbáltam érvelni, de hozzám képest a levágott karú és lábú Fekete Lovag a Monty Pythonból egy frissen aranyérmezett orosz öttusázó olimpikon volt a viadalban.

„Legalább valami kitalált név legyen ott...”

„Nem.”

Nem tudom, hogy jobb lett volna-e, ha akkor kilépek a cégtől, mindenesetre ma nyugodtabb lenne a lelkiismeretem. De biztos vagyok benne, hogy azoknál az újságoknál, amelyeknél Park úr felmutatta a kissé zokniszagú, ám feneketlen csodabugyellárist, hasonló cenzúra lépett életbe, legalábbis még az alaposan átírt cikkemnél sem találtam keményebbet a többieknél. Akkor meg, hova mentem volna? Szenet lapátolni? De nem vagyok büszke az egészre, akinek van abból az Autópiac számból, kérem, égesse el.

19 év elteltével ez alapvetően mindegy is, azok a Lanosok már nagyrészt bontókban vannak. Egy évvel később, a lengyel gyártás beindulásával egyébként már egészen káprázatosan pocsékok lettek, aztán jött egy modellfrissítés, amikor tényleg jobbak lettek a kezdeti szárnypróbálgatásoknál. Ahogy tudom, szépen bírták a gyűrődést, még ha lelkileg továbbra is a közép-balkáni igénytelenségben is tartották a tulajdonosaikat. A ma emberének a Lanos-történet véget ért, ám Park úr és a vacsora-sztori további, rendkívül érdekes vetülete egy sajtóút lett. Lengyelországba.

Azt hiszem, az az esemény joggal pályázhat a világ legsittesebb sajtóútja címére. Az egy börleszk volt, ma is röhögnöm kell, ha csak rá gondolok. Összeszedem magam, megírom majd.