Paranoia und Verschwörung in Bayern
BMW gyárlátogatás, Dingolfing
Harmadik rész: az ebéd és a csudálatos hely, ahol Rolls-Royce-ok készülnek
Bajornak nem mondanám, de gazdag és finom. Jó leves van, friss péksüteménnyel, aztán csirke, zöldségek, majd színes gyümölcsök. Szép, kerek egésszé áll össze a végén minden. És ez a vállalati menza! Alex az asztalfőn ül és a gyár történetéről mesél.
(Alexről annyit kell tudni, hogy a hetedikes osztálykép-fotózáson egy fekete zsákkal a fején jelent meg.)
A környék mezőgazdasági vidék, még ma is vannak dolgozók, akik a reggeli műszakot elvégezvén földműveléssel folytatják a napot. Az ipar és a mezőgazdaság erős összefonódása!, gondolom, majd friss ananászdarabért nyúlok.
Most pedig varázslat következik. Szintetikus varázslat, remekbe szabott illúzió, az eredetit lehengerlő reprodukció, de azért varázslat. Az az első jel, hogy lefékez a busz egy épület mellett, kiszállunk, és az ajtó előtt egy csillagrombolónyi, autószerű forma áll, leponyvázva.
– Akkor most bemegyünk a Rolls-Royce karosszériaműhelybe. Szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne fotózzon – mondja Alex, majd hosszan elmagyarázza, hogy miért, miközben én gyakorlom az egykezes exponálást.
(Alex a BMW egyetlen alkalmazottja, akinek még soha nem jelent meg a fényképe a vállalati hírlapban.)
A mutató- és középső ujjam között pont kifér a lencse. Bemegyünk.
Akkora darab alumíniumok állnak sorban, mint egy istálló. És ezek csak a C-oszlopok! Aztán továbbmegyünk, elsétálok egy ipari csarnok méretű alumíniumváz mellett, és rájövök, hogy ez egy Rolls. Egy Phantom éteri váza.
A hatás sokkoló. Fullasztó. A szürrealitást fokozzák az ide-oda siető, fülbevalós, bajszos, dús tarkójú vörösesszőke emberek. Dohos, nyekergő angol üzem kéne ide, lábmenti köddel, nem jólbevilágított csarnok. De a kép nem ennyire tiszta, mert a munka itt is kézzel folyik. Bajor kezekkel.
Gerendaszerű, de mégis légies alumíniumtömbökből áll a karosszéria, vitorlányi alumínumlemezekkel. A Phantom nem autó. Még csak nem is hajó. A Phantom hely. Nem kapszula, az emberi test kontúrjait jól definiált milliméterekkel körülölelő buborék, hanem tér, horizonttal, a végtelenben összefutó párhuzamosokkal, nem-euklideszi geometriával. Mérete az emberi testével úgy vethető össze, mint influenzavírussal a Lófej-köd . Barlang, aminek mennyezetéig nem visz el akármilyen erős reflektor fénykúpja sem. A C-oszlop mögé süppedve háborúk tervezhetők, világok írhatók le, a tér és az idő emberi szem számára felfoghatatlanul szelhető át.
A Phantom jelentéktelenné tesz. Üvegajtó mögött két ember simítja a tető és a test találkozásának hegesztésvonalát, políroznak, fénytörést kémlelve ütögetnek, aztán políroznak még. Ez kerül irdatlan pénzbe, a tökéletesség monomániás hajszolása. Hogy ilyen emberek tucatjai öntik minden autóba munkaórák ezreit, emberek, akiknek lakniuk, enniük és tanulniuk kell.
És hogy hol a brit karakter? Talán majd beleszerelik, ha a karosszéria átkerül Angliába. És hogy van-e egy német autónak lelke? Mit tudom én! A tenyerembe söprök egy kis marék alumíniumforgácsot, amit egy robotfúró váj ki egy Phantom oldalából. Izzanak! Szikráznak! Pengeélesek, mint a bajor nap decemberben.
Intermezzo
– Áh, Ágnes! Hallottam, hogy holnap felugrik hozzánk a müncheni központba.
Manfred von Schadenfreude hangja a mobiltelefon apró hangszóróján keresztül is tekintélyt parancsoló. Ágnes vezeti a magyar újságírócsoportot. Néhány méterre tőlük telefonál, az újságírók Rolls-ittasan hadonásznak, nem vesznek róla tudomást.
– Nézze Ágnes, maga okos nő. Nyilván holnap nem vendégként, hanem
alkalmazottként szeretne ellátogatni hozzánk.
– Herr Ingenieur, természetesen.
– Ó hagyja ezt a hülyeséget, szólítson csak Manny-nek.
– Rendben...Manny.
– Látja? Megy ez. Szóval vegye már el attól a langaléta gyerektől
a fényképezőt. Az Alex egy tulok, nem tudja érzékkel használni a
BR-2491 Kifogásgenerátort, de magának nincs szüksége ilyen primitív
eszközökre. Úgy látom, jóban vannak. Biztos rá tudja venni valahogy.
– Herr Ing-, izé, Manny, bízza csak rám!
– Rendben. Hamarosan lesz egy felsővezetői üresedés a müncheni
központban. De majd holnap mesélek. Számítok magára.
A telefon elhallgat. Ágnes csatlakozik az újságírókhoz. Alex néhány lépéssel arrébb a BR-2491 Kifogásgenerátor gombját nyomkodja.
Negyedik rész: a tűzoltóautó, a gyár, és a naplemente
Tenyérnyi LCD-n nézem a világot. Tűzpiros, hármas BMW-ből készült tűzoltóautót komponálok keretbe, oldalra tolom, kicsit le, amikor éles hangot hallok.
– Péter! Kérlek gyere ide.
Ágnes az, kísérőnk a BMW-től.
– Figyelj, kérlek ne csinálj képeket. Mondták, hogy nem lehet. Ezek németek, szabályokban élnek, nem fogod tudni elmagyarázni nekik, hogy tetszik a tűzoltóautójuk. Add ide a gépet.
Fogcsikorgatva átnyújtom. Színlelt elnézést kérek Alextől.
(Alexről fontos tudni, hogy a nagybátyja 500 mm-es Minolta teleobjektívéből 12 évesen kiszedte a lencséket, és a házuk melletti patak felszínén elkacsázta őket.)
Eladom a képeket a Konkurrent C-nek? Vagy itt mindenki sziú és a lelkük ellopását féltik? Érthetetlen hely. És egyáltalán, elrepítenek egy gyárba ahol nem lehet fotózni és azt mondják, hogy használjam a kiváló sajtófotó-cédét, amit majd megkapok? A bajor lélek szövevényes, mint a München körüli Autobahn. Fejest ugrunk a gyárlátogatás pergő fináléjába.
Présüzem
Jéghegynyi robotizált présgép áll középen, dübörgő-surrogó hangja betölti a teret, kiabálni lehet és vigyorogva lelkendezni. Nagy zajos gép! Nagy zajos gép! Kicsit az olaj is folyik belőle oldalt, belelépek, olajcsíkot húz a cipőm. A présgépet Ötös-tetők hagyják el egy lyukon.
Hegesztőüzem
Gyönyörű, piruettező, narancssárga Kuka-robotok, fejet cserélnek a szekvenciában, hogy a karosszéria más elemeihez is hozzáférjenek. De ki gyártja a robotokat? A présgépeket? Robotgyártó robotok? Őket meg robotgyártó robotgyártó robotok? Vagy van egy ember a sor végén? Dsuang Dszi ?
Hetes BMW-k repülnek fejmagasság fölött, mint danaiszlepkék Mexikó felé télen. Darabonként többe kerülnek majd, mint az emberiség döntő többségének egész életében kapott fizetése. És a Phantomhoz képest sorozatgyártott, elfogyasztható és eldobható termékek csak ezek is.
Festőüzem
Félhomály. Színminták a falakon nagy, csillogó körökben. A robotok nyitják az autók ajtajait, benéznek, beszórják a festéket, becsukják maguk mögött az ajtót. Továbbsiklik egy új Hatos. Aztán átmegyünk az összeszerelőüzembe.
– És végül – mondja Alex, és a Nászindulót dúdolja – a házasság. Amikor az autók alja és teteje találkozik. Minden terv szerint, minden az aktuális megrendelés szerint.
(Alex szüleinek esküvőjéről azért nincs fotó, mert a ceremónia kezdetén Alex egy marcipánangyalt tömött a fotós Hasselbladjának keresőjébe.)
Diszkosznyi, lyuggatott féktárcsák fölött V10 -es gördül elő a futószalagon, rajta masszív váltó, majd kardántengely, differenciálmű, hátsó futómű. Felülről opálfehér M6-test ereszkedik rá, négy ember elkapja az orrát, gyors, ezerszer végigcsinált mozdulatokat végeznek, négy másik ember ugrik oda oldalról. Hátralépnek.
Új M6 született.
Oldalán US feliratú matrica: Amerikába megy. Valaki közel 100 ezer dollárt fog érte fizetni.
Az ablakon kinézek a parkolóba, a horizont felé húzó nap öt M6 összesen 20 kipufogójáról szikrázódik vissza. A levegő lehűl. Kint, a sárgáből kékre váltó fényben szénszáltetejű sportautók várnak konténerükre, hogy néhány embernek elvigyék az automotív boldogságot. Japánba, Amerikába, a Holland Antillákra, 72 órán belül a világon bárhova.
Lemegyek a buszhoz. Alex elbúcsúzik. Visszaindulunk a repülőtérre. Elöl ülök, elnyúlok, Lamborghinit várok Olaszország felől. A távolban erőmű hűtőtornyáról száll a temérdek pára. A fény már csak egy vékony csík a szürke ég és az út között. Bárhol lehetnénk, Amerika keleti partján mondjuk, vagy délen, Tennesseen keresztül, csak a négy sáv van, rajtuk az autók, ha lennének kamionok, olyan lenne a fényük, mint a karácsonyfáknak.
Lemegy a nap. Kiérünk a reptérre.
Epilógus
Rohanok, rohanok, mindjárt elejtem a számítógépem, mert nem volt idő visszatuszkolni a hátizsákba. Nem, a fogkrémem nem atombomba, a számítógépem sem, csak rohanok a mozgójárdán, szokatlan a relatív sebesség a falhoz képest, az izmaimból dől a tejsav, mar, lehúz, a tüdőm lángoló nitrocellulóz, de csak rohanok tovább.
De mi lenne, ha lekésném a gépet? Talán vissza lehetne menni a dingolfingi üzembe, ahol valaki azt mondaná, itt ez a pár M6, ami Magyarországra megy, nem akarjátok hazaszállítani őket? Az anyósülésre ülnék, oldalra dönteném a fejem, és kíváncsian lesném, 250-nél felismerhetők-e éjszaka a szupersportautók. Száguldanánk kelet felé, aztán át a szerpentineken, pár óra lenne csak az egész, az M6 könnyű és a megfelelő gombok 507 lóerőt varázsolnak elő belőle. Vajon a hangja idővel olyan lesz, mint a Formula-1 autóké?
Rohanok tovább, túl a holtponton, a gép neoprén tokja szilárdabban tapad a kezembe, a lépteim könnyebbek. Már nem kell mozgójárda a sebességhez. Jólfésült, ősz férfi mellett futok el, vékony bajusza mellől gyanúsan méricskél. Még mindig futva visszanézek, de ekkorra már apró kommunikátorba mélyed. Azért a bőrnadrágja vagány.
– Good evening, Mr. Orosz. Have a pleasant flight – és már nem érzek semmit, csak a duruzsoló turbina hangját, meg a hirtelen gyorsulást a kifutópályán. Az M6 króm kipufogóvégeire gondolok, meg az Interlagos-kéken ívelő küszöbére. Alattunk megy egy, habzsolja az Autobahnt, sivít fölötte a jeges szél.
Figyelem!
Dr. Manfred von Schadenfreude nem létező személy és nem áll a BMW AG alkalmazásában. A cikkben szereplő BMW-alkalmazottakkal folytatott párbeszédei a szerző képzeletének szüleményei.
Amennyiben borsózik a háta az irodalmi riportoktól, olvassa el a cikk politikailag korrekt változatát:
A Totalcar címlapjáról ajánljuk
Megjött a Peugeot dácsiája
