Csontkemping

2006.01.26. 08:21
Jéghideg, csontig ható szél fúj, egy kábelkötegdarabot ördögszekérként görget előttem. Állok a telep szélén, és nem merek körbenézni. Érzem a halál szagát. Minden egyes darab valakinek a szíve csücske volt, de mostanra az enyészeté lett. Vajon hogyan jutnak el idáig? Mi kell ahhoz, hogy ilyen helyre kerüljenek? Rossz gazda miatt kisiklott élet, vagy egy baleset, amely végzetes sérüléseket okozott?

Az utóbbi néhány évben jó néhány autóval kapcsolatos szolgáltatás megváltozott. Néhány változás magától következett be, ahogy a fejlődés követelte, a többit törvényileg szabályozták. A rendszerváltás környékén még boldog-boldogtalan nyithatott autóbontót, nem kellett hozzá tulajdonképpen semmi. Persze akkor is létezett már néhány, amelynek neve ma is könnyeket csal az ember szemébe. A Miskolci úti bontó, az M3-as bontó... Haj, régi szép idők, mikor még mi magunk, a vásárlók bonthattuk ki a szükséges cuccokat!

Már akkor is figyeltek, miből mennyit fizetünk, és néha szóltak, hogy a kormányoszlophoz nem tartozik hozzá a kormánymű, sem a kormánykerék. De akkor is jó volt az olajszagú polcok között járkálni, és guberálni a használt alkatrészek között. Aztán lassacskán megszűntek az ilyen nagyszabású helyek, amik megmaradtak, komoly vállalkozássá alakultak, főállású alkalmazott szerelte szét a roncsokat, és hozta a kívánt alkatrészt. Nekünk, vevőknek csak a körülnézés és a nosztalgiázás maradt.

Mindig is azon törtem a fejem, honnan van az a sok roncs, amikből kiszedik a cuccokat. Honnan tudják, hogy egy karambolos autóból még eladható a biztonsági öv? Vagy bármi. Mi van, ha sérült? Leginkább semmi sem volt. Nem is törődött vele senki. Mostanra viszont akkorát változott az egész bontósdi, hogy tavaly újabb törvény született a működésük szabályozására. Ami egyébként nem is lenne baj, ha a sok bontós, akik nem felelnek meg a követelményeknek, és csődbe jutnak, nem mesélne a háttérben húzódó lobbiról.

Mert természetesen ezt is lentről irányítják. Kezdjük a magánúton bontóba vitt autókról, mint alkatrészforrásról. Na, ilyen nincs. Nincs olyan ember, aki beviszi akár működő, akár üzemképtelen járgányát egy bontóba, hogy tessék, nekem már nem kell. Adjanak érte pár gombot, és viszontlátásra. Nem innen vannak a romok. Régebben nagyszabású árveréseken lehetett hozzájuk jutni, mielőtt beindult volna az import. Az árveréseken az állam adta el a lefoglalt, bűncselekményből származó vagy talált autókat. Sokat. Olcsón.

Kezdetben az ügyesek előre tudták, mi lesz az árverésen, mi éri meg, mi nem. Aztán jöttek a maffiamódszerek. A tehetősebb bontósok nem is engedték a kicsiket licitálni, később már a bejárattól zavarták el őket. Aztán már előre megalkudtak az árverezővel, és tizenegynéhányezer forintos átlagáron (per darab) megvették a készletet. Naná, hogy exponenciálisan javultak a gazdagodási mutatóik.

A lobbisták összefogtak, és törvényi szabályozást kértek a bontók üzemelésére, amihez kapóra jött az uniós szabályozás. Ekkor derült ki, hogy a rengeteg, folyamatosan gyűlő roncshoz nincsenek elegen. Hiába veszik meg olcsón, nem tudják olyan gyorsan eladni, hogy a benne álló pénz kipörögjön. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen kicsi az ország, néhányan bontó nem tudja lefedni. Mert - szavam ne felejtsem - a mai napig nagy a kereslet a használtautó-alkatrészre.