Eladás: Mercedes-Benz 300 TD - 1988

Ekkor már novembert írtunk, két hónapja kínálgattam Hanst. Néha lemostam, beindítottam, állt szomorúan a ház előtt, extra sebességgel porosodott. Használni nem mertem, nehogy valami hétvégi, karácsonyista-bevásárlós még összetörje, netán kijöjjön megint valami hibája, aminek javítására időt, pénzt kellene szánni - mindkettő kifogyott év végére. Aztán már le sem mostam. A nagyobbik fiam mindig szomorúan kérdezte, amikor meglátta: "Apa, mikor megyünk a Hansszal? Annyira szeretem!"

Tényleg imádta. Emlékszem, amikor megvettem, hónapokig eufóriában úszott minden utazásnál, annyira tetszett neki a bordó belső, meg az óriási tér, meg a távoli csillag, meg a hathengeres dunainaszád-moraj. Bár kötve hiszem, hogy tudta volna, mi az a naszád, hiszen még négyéves sem volt. Nem utazunk mi már sehová Hansszal, válaszoltam keserűen, az már a másé. Mi csak őrizgetjük.

Elmorzsoltam egy könnycseppet. Elvégre Hansszal távlati terveim voltak, hat, talán nyolc évre is számoltam vele, úgy is rakosgattam rajta rendbe mindent. Korábban egy állólámpás pont nyolc évig húzta, azt húszévesen vettem, huszonnyolcnál bontottam szét, évi száz-százötvenezer forint között volt a fenntartása, és nyolcvanezret futott alattam. Emez meg mindössze tizennyolc évesen kezdte nálam, és sokkal jobb állapotúnak tűnt, mint az öreg állólányka, anno 1994. Azt hittem, jó lesz.

Persze, a realitások másként alakultak. A hó végén bedöglött az izzítódoboz, a gázrudazat lengéscsillapítója elment vadászni, újabb tízezrek vándoroltak a lyukas vödörbe, amit egykoron pompás Mercedesnek láttam. Esküszöm, esténként kajánul vigyorgott rám a sötétben, amikor hazazörögtem munkából újdonsült, kilencvenezer forintos autópótlómmal, a nyomor-Mazdával. Vertem a fejemet otthon a falba, már nem is olvastam a gyerekeimnek esti mesét, helyette csak a távoli üvöltésemet hallották a garázs mélyéről. Szörnyűeket álmodhattak, akkoriban folyvást felsírtak éjszakánként, én meg csak forgolódtam az ágyban, és pszichiáter után kérdezősködtem az ismerőseimnél. Egyre határozottabban előderengett a realitás, a borzasztó, 750-es alku utáni ár. Nem! Nem! Nem lehet igaz!

Eljött december eleje, 849 ezren álltunk a hasznaltauto.hu-n. Két hete a nepperem se hívott. Már nem is sirattam a pénzt, az álmaimat, a gyerekeim örömét, csak ültem a kopott sámlin, alsógatyában és hónaljszagú neccatlétában, megtörten, üveges szemekkel bámultam a földet a konyhában, morzsoltam az utolsó száraz kenyérvéget. Hozzám se lehetett szólni, a nejem került, mint a tüzet, a gyerekek is csak csendben gyepálták egymást valamelyik távoli szoba még távolibb szegletében. A milliós adósság egyre hangosabban huhogott a kamrában.

Legyőztek. Szinte láttam a sok ezer, fogatlan, kihízott, féllegális, orrpírszinges autóimportőrt, amint mind visítva röhög otthon a monitor előtt. Nézd a lúzert (he!), mit akar egy ilyen sz@rral már fél éve, mikor különbet hozok holnap öccáé' németből? Menjünk, alázzuk bele a töketlen baromját a vezetőülés epedarugóiba! Szerencsére nem történt meg. Legalábbis nem pontosan így.

Viszont jött egy miskolci hívás. "Most autózok fel Pestre, megnézek pár autót, látatlanban 600-ért viszem, ha nem adja ennyiért, el se jövök" - hangzott a négy biten továbbított, lesújtó ajánlat. Hisztérikus kacajt fojtottam el, lelki szemeim előtt Uzival halomra lőtt vevők véres torzói úsztak tova a Duna pirosan habzó hullámain. Az én pénzügyi holttestemen nem élősködik senki! Minden erőmet összeszedve, egy igazi angol gentleman udvariasságával elküldtem melegebb éghajlatra.

Aztán egy lelkes srác izgult rá, Ford Sierrákat nézett, de a Hans olyan jó árban volt, hogy eljött. Értik? Hans meg a Ford Sierra. Egy lapon! Muhaha! Brühühü... Végül ő is megijedt az olajfolyástól, meg a vízömléstől, ami akkor, nála, újfent előjött. Ma már biztosan boldog egy Neolux-fehér, 1,3-as, beszilózott Finlandia tetős kombi Sierrával. Aznap este meghúztam 1, azaz egy darab csavart a szintszabályzó egyik olajcsövén, és 1, azaz egy darab bilincset az egyik hűtőcsövön. Köztes egyenleg: olaj- és vízfolyás megszűnt, két vevő elillant.

Végül 2007. január első napján eltávozott családunkból Hans. Egy szimpatikus fiatalember jött érte. Azt mondta, hatszáz. A fekete lovag utolsó leheletével megpróbáltam egy vérszegény döntetlenre kihozni a meccset: hatötven, és a tied, sziszegtem mosolyogva. "Akkor szia, megyek is tovább" - hangzott a búcsú. Egy bontási sittel megtömött Kamaz kerekei által péppé taposott giliszta utolsó halálhörgésével bugyborékoltam, miközben a szám sarkában megjelent egy vércsepp, legyen akkor hathúsz. "Még szétnézek" - hangzott ismét. Kérdik? Kezet ráztunk: így mosolyog a bámészkodókra, akit kettévág a hatos villamos a Moszkva téren.

Amikor a vevő elvitte, Hans hat hengerrel indult, fenséges testét királyi méltósággal gördítette ki az esőáztatta, január esti Czobor utcából. Nekem nem maradt belőle más, mint a 2007-es gépjárműadó befizetése. Végül is a hatszáz is pénz. Ha úgy vesszük, nem is buktam egymilliót, és nem is egy év alatt. Csak kilencszázat másfél alatt. És küzdöttem az utolsó csepp lúzer véremig.