Dán dog a nyárson

2001.01.02. 08:44
Hiába az edzésnapi jó idő, a versenyt elmosta az eső. Sártengerbe fulladó autók, versenyzők, és a nézők tömege ácsorgott a pálya szélén, arra várva, mikor kell berohanni, és kitolni az elakadt versenyautót a tengelyig érő sárból.

Minden évben van valamilyen versenyautós megmozdulás a szilvesztert megelőző napon. Az idei hóhiány a megszokott hangulat hiányát vetítette előre, de a kanári-szigeteki bajnokok tornájához hasonló szinkronpályás rendezés némileg feledtette ezt az érzést.

 
   
   

Mert hóban versenyautózni azért nem mindennapos tevékenység. Ki is van rá éhezve minden versenyző, és alig várják a téli örömautózást. A szinkronpálya nagy kihívást jelent, hiszen az egyszerre rajtoló két autó ugyanazt a pályát teljesíti úgy, hogy körülbelül a féltávnál cserélnek útvonalat. Menet közben sosem tudni, hogy ki vezet éppen, mert akkor még eltér egymástól a két autó által megtett út, csak a célvonal felé közeledve látszik, ki a jobb.

Így lett volna ez Dabason is, már ha csak a rendezőkön múlt volna. Sajnos azonban az idő nem járult hozzá a lóerők szabadon engedéséhez. A pénteki edzés még teljesen jól ment. A kicsit nedves, de azért még remekül autózható talaj felbátorította a tréningezőket, néhányan fel is borították a bódét a nagy igyekezetben.

 
   
 

Aztán éjszaka megjött az eső, és esett egész szombaton is. Az előző napi 85 nevezőhöz már nem sokan csatlakoztak, viszont a nevezettek közül sem vállalta mindenki a dagonyázást. Ezért a pontos létszám a szervezők titka marad. Nem kis meglepetésre azonban néhány motoros beszállt a ringbe, néha autós ellenféllel is, és bebizonyították, hogy motoron szállni is élvezet a sárban.

 
   
   

Már amennyire szállásról beszélhetünk. A verseny ugyanis kissé vontatottra sikerült, a menetrend a következő: két autó feláll a rajthoz, lámpajelzésre rajt, az első húsz métert kb. 30 másodperc alatt teszik meg (na jó, nem mindenki) magasba fröcskölve a sarat, az első kanyarban valamelyikük biztos kicsúszik a pálya szélére, ahol ajtóig merül a sárba, a másik tovább halad, többé-kevésbé látványosan.

 
   
 

Mikor levonult a pályáról, jön az odavezényelt markoló, dózer, úthenger, mikor melyik, kivontatja az elakadt versenyzőt, és kezdődik elölről a következő párossal ugyanez.





 
   
   

Én fél óra alatt untam meg, és elgondolkodtam az 500 Ft.-os belépő ár-érték viszonyán. Persze azért volt néha látványosság is. Például Balu gyönyörű, piros Ladája emlékezetes perceket szerzett, nemcsak a pályán, hanem utána a parkolóban is, profizmust sugallva. A fergeteges autózást követően néhány perc múlva már tisztára suvickolva, levaxolva ácsorgott az autó a nézelődők nem kis örömére.

 
   
 

Vagy a csehszlovák mérnökök gyöngyszeme, a Skoda 105, amelyik a 2%-os emelkedőn képtelen volt feljutni, és háromszori próbálkozás után, tapsviharban inkább levonult a pályáról.





 
   
   

Rengetegen jöttek el benzingőzt szippantani a télben. A büféhez hosszabb sor kígyózott, mint a rajthoz. A fedetlen részen sült az ökör (vagy malac, a biológia nem erősségem). Egyesek szerint viszont inkább nagyobb termetű kutya lehetett, amit a nyársra húztak. Ebbe viszont nem sokan mertek belekóstolni, bár lehet, hogy ott jártamkor még nem sült át egészen, így inkább a szanaszét parkoló autók közé csúszkáltam gumicsizmámban.

 
   
 

Minden autós exhibicionista egy kicsit. Szeretik, ha autójukat megnézik, s mindenféle trükköt kitalálnak, hogy a látvány emlékezetes legyen. Trabantra lámpasor, motor a Wartburg hátsó ülése helyén, minimalizált cv-értékű Scirocco.





 
   
   

Egészében véve remekül éreztem magam a rendhagyó autóversenyen. Végül a folyamatos eső mellé feltámadó szél zavart haza, mivel a kezem már hozzáfagyott a fényképezőgéphez.





 
   
 

Ekkor jutottak eszembe a pályabírók, akiknek nincs menekvés, ott kell állniuk a pálya szélén egész nap. Esőben, szélben, hidegben, gatyáig átázva. Ismét felmerült bennem a belépő ár-érték viszonya, ezúttal az ő szemszögükből..