Jégen a Ladával

Tegnap este megvolt az év első bükközése... mármint hóban. Történt ugyanis, hogy már nagyon viszketett a tenyerem, meg paralízis költözött a lábamba. Két napja, mint azt tudjuk, leesett az első hó!

Tegnapelőtt még a fél országtól azt hallottam, "ó, minek mennél, úgysincs fent hó!", de nem bírtam tovább, és felhívtam a síházat Bánkúton. Persze, hogy van hó, jött a válasz, 8 centi, az úton is megmaradt. Épp mutatták a TV-ben Bánkutat, hó az úton, ami csak kell. Na, rohanás. Benzin, gumik, telefonon asszony felkészítése lélekben.

El is indultunk felfelé. Gondoltam én, először menjünk Bánkútra! Igen ám, csakhogy el sem jutottam Bánkútig. Egybefüggő jégréteg takarta az utat, a tetején 2-3 cm hóval. Az elején még jó volt, vertem neki rendesen, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már a totál egyenes szakaszon is birkóznom kell az autóval, hogy az úton tudjam tartani.

Elég gáz lett volna 100-110-zel leesni az egyenesben. Aztán elértük a pálya lassabb részét, sajnos itt már abszolút tempóvesztés jött. Olyan jég volt az úton, hogy sperrdifi ide, sperrdifi oda, parton felfelé megállt az autó. Próbálkoztam én mindennel, de lehetetlen volt a továbbmenetel.

Kicsit mérges lettem. Gondoltam, marad a jó öreg Hollósi út, Bükkszentig be-ki, meg az egri út. Csodák csodája, itt simán fel tudtam menni, pedig ugyanúgy egybefüggő jég takarta az utat. Tudni kell, ezek nem olyan meredek partosak mint Bánkút. Először irány Hollóstető. Semmi gáz, csúszott, ahogy kell. Sebaj, szeressük a jeget, csak nem foltokban.

Elsőre olyan lágyabb verziót autóztam, lássam, milyen a pálya. Hát, máshoz nem tudom hasonlítani, olyan, mint amikor anno a befagyott tavon motoroztunk. Vagy bejön vagy nem.

Felértünk Hollósra. Gondoltam, rámegyünk a jó öreg egri útra, ahol szokásom benézni a fák közé. Sajnos siralmas volt. Foltokban jég, hó alig. Visszafordultam, irány a bükkszenti kis gyors. Az eleje ennek is foltos volt, aztán jóra váltott ( totál jeges).

Ezt a részt is megmutatom a fiúknak, akik eljönnek majd hozzám az idén. Nagyon jó kis pálya, igazából nem gyors, tele egymásból forduló kanyarokkal, tekerni kell a kormányt rendesen.

Ha már így fent voltam, lenyomtam kétszer oda-vissza. Első körben semmi. Másodikra odafelé érkeztem egy jobb hármas kanyarhoz, kb. nyolcvannal. Az úton egyszer csak lassítót vettem észre, ŐZIKÉK!

Négy kiscsávó leste megmerevedve, rezzenéstelen tekintettel, mit csinálok. Az első három fantasztikusan viselkedett, mint a gumilassítókat, szépen körbeautóztam őket, de a negyediknél már éreztem, itt lesz valami. Szegényke biztos kezdő volt még, és nem tudta, mi a helyzet.

Állt, állt, én szépen kikerültem, miközben magamban szugeráltam: ott maradsz! Az utolsó pillanatban gondolt egyet és elindult. Nagy szerencsénkre az autó eleje már előrébb volt mint ő, így elém nem tudott beugrani, és csak megfejelte a bal első sárvédőmet és az ajtómat.

Mellettem a csaj szívinfarktust kapott. Megállni ugyan nem álltam meg, de biztos nem lett baja, csak lestukkolt, nem volt nagy koppanás. Szegény pára nagyon sajnáltam, nagyon megijedhetett.

Ezek után lementünk vissza a lillai végállomásig, aztán 4x Hollóstető oda-vissza. Az első kettő hibátlanra sikeredett, kezdtem egyre jobban belemelegedni, érezgettem, hol csúszik jobban, hol kell inkább többet nyomni, mert kicsit jobban tapad.

Igazából semmi különös nem történt, csak a harmadik körben egy jobb 3-nál túl sokat vállaltam. Négyesben fullgázon mentünk, a kanyarba már keresztben érkeztünk - gyorsabban a kelleténél, és jobban megcsúsztunk, oldallal a tátongó szakadék felé.

Csak néztem ki az ablakon, na faszikám, csinálj valamit, ha nem akarsz odalent szunyókálni fejtetőn, inspiráltam magam. A lényeg, hogy húztam egy hármast és átborítottam a seggét jobboldalra, a sziklafal melletti árokhoz, így megúsztatva. Persze nem maradt akciómentes a kanyar, a segge becsúszott az árokba és magával rántotta az elejét. Így kb. 10-12 métert féloldalasan mentünk az árokba bedőlve. Persze álltam a gázon, és ugyanazzal a lendülettel ki is hoztam, tempót alig vesztettünk.

Szerencse viszont kellett hozzá, mert sem farönk, sem szikladarab nem volt az árokban, így karc nélkül megúsztuk. Persze utána két percig a lyány még fogta a fejét. Én csak nevettem; zsííír volt! Most árulkodó jel a kocsin a lengőkaron és a hátsó hídon fennakadt bokor.

Persze ezután már minden mindegy alapon mentem. A negyedik kör lett a legszebb és a leggyorsabb. Addigra már kb. három órája fent randalíroztam, már kicsit fáradtam. Arról nem is szívesen beszélnék, csak így magunk közt, hogy közben már annyira elszállt az agyam, hogy visszafordítót vállaltam 3. telin. Közben úgy integettem kifelé az ablakon, mintha 200 ember nézne a kanyarban. Közben meg jajjjj, de zzssííírrr... Szóval szórakoztattam magam. Niki csak fogta fejét: "Hát te nagyon kész vagy!"

Teljesen hibátlanul mentünk fel-le (utolsó körben), amikor az utolsó kanyarkombi jött. Vízmű kanyar ( bal3-jobb3-40-bal4-jobb3) itt váltakozik a felállás ( betonkerítés - hegyoldal - hegyoldal - betonkerítés). Itt szépen dobáltam ívről-ívre a kanyarokba, mígnem jött az a negyven méter egyenes, ahol már nagyon-nagyon ész nélkül feküdtem a gázba. Aztán bal4-be már keresztben érkeztünk, teljesen fal felé fordulva, innen pedig egyből át a jobb3! És itt sok lett! Szemben a betonkerítéssel, a sebességet nem tudom, de 3. végén forgott a kocsi.

Fék-gáz-fék-gáz, nagy csúszás, elfordítottam, így nem vágódtam a betonoszlopnak, hanem leparkoltam mellé! Innen nagygáz, helybenforgás és tűz le, és utána haza. A benzin elfogyott, én kellemesen elfáradtam, úgyhogy haza már a navigátor vitte az autót.
Hójáró - Balu