A terepjáró terepen jár

A pályát egy falvakkal tarkított, tíz-húsz négyzetkilométeres területen jelölték ki, egy fennsíkon húzódó tűzoltó-repülőteret kinevezve főhadiszállásnak. Úgy kerítették körbe, hogy csak egy igazi indítóplatformon keresztül lehet bejutni.

A verseny csak reggel kezdődött, de akkor jó alaposan. Kaptak egy katonai térképet; valamint egy mappát, amelyben minden helyszínnek megadták a GPS-koordinátáit, egy-egy idétlen helyzetekbe hozott terepjáró fotójával.

Mindenki másfelé tartott. Lehetett válogatni a helyszínek közül: a próbatételekből volt negyven. Mindegyik pontot ért, egyik sok (1-2000) pontot, a másik keveset (100). Onnan tudták a versenyzők, mit kell tenni, hogy ránéztek a kegyetlen fotókra. Ha odamentek a koordinátákhoz, és ők is begyömöszölték a kocsijukat a megfelelő pozícióba, és polaroiddal ők is lefényképezték, akkor járt a pont. Elmés.

Ezt néhány helyszínen mi is nyomon követtük. Alkalmanként mélyedésekben kis betonteknő mellé kellett passzintani a batár terepjárókat, máskor pedig fára kellett felcsörlőzniük magukat a versenyzőknek, közvetlenül egy vasúti töltés mellett. Akadt olyan is, hogy - ez már éjszaka történt - tavon kellett átúsztatni.

Az úsztatás külön vicces volt, mert izzó motorblokkokkal érkeztek a kocsik arra a tópartra, ahonnan szemléltük őket. Miután szügyig vízben átkeltek a sziklafal tövében ücsörgő versenybírákhoz, és megkapták a pontokat, még vissza is kellett gázolniuk. A partraszállás után a motorház orrán-száján dőlt ki először a víz (az utasteret impregnálták, ezért az száraz maradt), majd a gőz. Végül a kipufogó böfögött egy óriásit, és a szörnyetegek tovább süvítettek az éjszakában.

Éjszakára szánták a pihentagyú rendezők a falmászást is. Egy durván kilencvenöt százalékos emelkedőn kellett felkaptatniuk az autósoknak, amely első hallásra hihetetlen, és én személy szerint még az után is hihetetlennek tartom, hogy saját szememmel láttam: megoldható.

Csupán arra van szükség, hogy egy ördögi ügyességű vezető a csörlőjét a meredély mélyéről feleressze, a mitfahrer felmásszon, majd egy fa derekához erősítse a drótkötél végét. Ekkor a sofőr megostromolta a falat, és mikor már nem tudott önerőből tovább mászni, megállt. Beindította a csörlőt, az acélsodrony pattanásig feszült. (A bámészkodókat hátrébb is terelték, mert ha elszakad, akkor könnyen megölhet valakit.) Végül pedig apró gázfröccsökkel és kuplungmozdulatokkal arra késztette az autót, hogy az ugrálni kezdjen.

Nem vicc, a terepjárók, szinte függőleges helyzetben, finom pattogó mozdulatokat tettek, időnként pedig egy-egy nagyobb sivító gázfröccsel följebb macerálták magukat. Elsőként egy portugál sofőrnek (a későbbi győztesnek) sikerült a bravúr: mikor a Toyotája átbukott a felső holtponton, a sofőr csatakos halántékkal, emberalatti üvöltéssel vette tudomásul, hogy ismét semmi nem fenyegeti a testi épségét.

Pont úgy néztek ki a terepjárók, mint az irodaházak csillogó üvegfalán ugrálva lefelé ereszkedő titkos ügynökök - azzal a különbséggel, hogy itt minden sáros volt, és a szilfid ügynököket több tonnás gépjárművek személyesítették meg, amelyek felfelé másztak.

Ez után a próbatétel után elbocsátották a versenyzőket, akikre hat óra szünet várt, amelyet alvással, esetleg javításokkal tölthettek. A reggeli alatt már nem nagyon lehetett érezni az Oktoberfest-hangulatot, ezért valószínűleg inkább szereltek, mint aludtak. És ekkor még előttük állt a vízi revü.

A második nap ugyanis egy patak medrében kellett mindenféle ügyességi feladatokat végrehajtani. A pályákat úgy állították össze az agyafúrt rendezők, hogy méteres sziklákra kelljen felmászni, majd onnan méteres vízbe csobbanni, végül újabb sokméteres falakat megmászni, csörlővel.

Ez után a falvakon át el kellett zúzni egy szomszédos versenypályára is, ahol pedig bozóton át kellett gyakorlatilag utat törniük a résztvevőknek. Olyan ösvényeken kellett átszuszakolniuk a kocsikat, ahol egy jókedélyű biciklista már leszáll és tolja, mondván, túl keskeny. Hiába: a terepjárók igazi szeretete abban nyilvánul meg, ha minél jobban gyilkoljuk őket.

A verseny így folytatódott még két napig. Tengelytörés, motorblokk-repedés, motorkiégés, tartalék gumik elfogyása és egyéb okok miatt a mezőny jó része kiállt már, mire nyakig olajosan, kialvatlanul, de még mindig bőszen hörögve az utolsó etapot is letudták a versenyzők. A Toyotások (csak egy Toyota indult) nyertek, egy háromliteres turbódízel Land Cruiserrel.

Három és fél nap a portugál hegyek között elég volt arra, hogy minden elfogulatlan szemlélőt meggyőzzön: a terepjáró ott kezdődik, hogy terepen járnak vele. Ez alapszabály, akkor sem jó engedni belőle, ha emiatt az embert sznobnak tartják.

Akinek tehát Vitarája, Pajerója, Freelandere, Patrolja, Rav4-ese, X5-öse, Fronterája, Explorere vagy Nivája van, annak annyit tudunk javasolni: hajtson fel vele a plaza-parkoló padkájára, de durván, és ha eltörik a tengely, akkor inkább ne nevezze terepjárónak. Békéljen meg a gondolattal: csak egy sokat fogyasztó, nagy méretű városi autót vásárolt. Ami persze mindettől függetlenül nagyon kúl.