Csak szórakozásnak indult a Bianchi, aztán meg...

Kerek húsz év van mögöttünk

2017.05.07. 09:25
Amikor rátettem a kezem, még csak átlépte a veterán-határt, tehát 31 éves volt, éppen pár hónappal több, mint én. Az az első, szándékosan oldtimernek vett oldtimerem ma is megvan, csak ma már kicsit oldabb. Ez itt a barátságunk kerek-szülinapos tortája.

Még mindig fel tudom idézni azt a két évtizeddel ezelőtti, lúdbőröztető bizsergést, amit éveken át éreztem, ha elképzeltem, hogy az a piszkos-világoskékes, lukas roncs, ami valahol épp mindig szerteszéjjel állt Budapesten mindenféle kegyelemgarázsokban, egyszer majd csillogó, vidám és kretén kisautóként visz bennünket az utcán. Most, hogy már tizenéve megvalósult az a libabőr, annyira megszokott élmény lett, mint másnak, amikor beül a Suzuki Lianájába. De ha egy picit hunyorítok, a pöttöm kék autó még mindig őrzi nekem a csodát.

Pedig a Bianchi egy reménytelen szerencsétlenség ebben a magyar közegben, ahol a dübörgő kipufogózaj, a lóerők(-nek legalábbis az ígérete), a felniméret vagy még a legkedvesebb esetben is a szocialistaautó-nosztalgia az egyetlen dolog, amire bármilyen úgymond autóőrült felkapja a fejét. A Bianchi viszont kicsi, kedves, nem akar és nem tud senkivel és semmivel versenyezni, ráadásul kispolszki-hangja van, pokolian lassú, a szinkronizálatlan váltó, a gyorsítószivattyú nélküli karburátor, a halvány futómű és a négy béna dobfék miatt vezetni is nehéz, és a Fantozzi-filmeket (amelyek tizenöt évvel az ő születése után készültek, és akkor épp a legolcsóbb és leglenézettebb autó volt az olasz prérin), illetve néhány olasz egyéb mozit leszámítva semmiféle személyes emlékünk nem kapcsolódik és nem is kapcsolódhat hozzá.

Tőlünk nyugatabbra, ahol valamivel árnyaltabb a közízlés és színesebb volt az autómúlt, jobban örülnek neki az emberek, arrafelé van némi respektje is, s nem valamiféle idegesítő izéként, hanem az olasz autóipar egyik jópofa mellékhajtásaként tartják számon. Cikinek szinte biztos, hogy nem ciki odakint, nézzék csak meg a Petrolicious ide vágó videóját (amelyben tévesen mondják, hogy 50 km/h-t tud az autó, hiszen csak mi 80-85 körül szoktunk vele utazni, de látta már a 100-as feletti részt is a sebességmérő). Más ország, más vérmérséklet, más érdeklődés, más tempó – Olaszországról beszélek, ott vették fel.

Kicsit azért is szeretem, mert semmiféle egyértelmű előnyt nem ad. Mert csak hosszú és összetett mondatokban tudnám bárkinek elmagyarázni, mi a jó benne, de a társadalom java része ma már csak egyszerű, kétszavas tőmondatokból képes bármit is megérteni, ezért nem tud átmenni az infó. Legalább az enyém marad, talán még jobb. Egy többnyire Trabantnak nézett, kispolszki-hangú, gyanús furcsaság ez, amit aztán lehet magyarázni még a kedvesebb fajta, de hozzá nem értő, érdeklődő közönségnek. Ha nagyon dacos akarnék lenni, tekinthetném egy apró, beazonosíthatatlan kék folt a forgalomban, egy szúnyogkarú, reszketeg, öreg partizán feltartott középső ujja a két bitre egyszerűsített világnak.

Csak megvenni volt könnyű. Ami utána jött, ahhoz már kellett egy jó adag elszántság, kitartás és akadt ott egy csipetnyi kétségbeesés is. 1997 februárjában járunk, előtte egy hónappal (igen, januárban) kaptam meg az egyiket huszonhárom újságíróként töltött évem összesen öt darab év végi prémiuma közül. Épp ötvenezer forint volt a masszív summa, majdnem kétszer annyi, mint a legmagasabb prémium, amit azon kívül láttam előtte vagy azóta. Nem készültem rá, mert ebben a szakmában már akkor sem volt túlságosan jellemző az efféle botor pénzhajigálás, s nem is tartott soká elvernem. Mert az akkori Hirdetés újság „egyéb” rovatában találtam egy igazán érdekes cikkelyt: „NSU-Fiat kisautó komposztálógépért cserélhető, Leányfalu, XXX”.

Engem, városi gyereket már a komposztálógép is érdekelt volna, de olyat nekem kellett volna vinni Leányfalura. Olyan autóról viszont, ami egyszerre NSU (német) és Fiat (olasz) akkor még nem is hallottam, azaz még érdekesebb volt. Mennyire csodálkoztam, amikor először megpillantottam, és rájöttem – valójában egyik sem, hiszen egy Autobianchi Bianchinát látok, egész pontosan annak négy karosszériaváltozata közül éppen egy Panoramicát, a kombit. K. Árpád leányfalui lakos egy tízest engedett az árból, tehát végül épp öt lepedőért hoztam el az évek óta szakadt vászontetővel ázó, földbe süllyedt, működésképtelen roncsot. Persze hat tulajdonos óta átíratatlanul, valami fecni adásvételivel, még jó, hogy a forgalmit megkaptam. Ha ma arra járunk a strand környékén, mindig megnézem a kapubejárót, a gyerekeim már fújják is a leckét - „tudjuk, itt vetted a Bianchit!” Vénségére mindenki meghülyül, na.

A kocsit pár nappal később, P. Gábor kollégám öreg Range Roverével, egy bérelt tréler hátán hoztam el. A Range persze bedöglött az úton, a generátor vezetéke elengedett, de az akku töltésének utolsó leheletével eljutottam a Gubacsi útra, Zaják Piri kolléganőm garázsáig, ami utána a Bianchi évekig tartó lakhelye és szétszedési helyszíne is lett. A Range-en aztán akadt egy generátorfelújítás (feleslegesen), majd alámásztam és kicseréltem egy húszcentis vezetékdarabot - meggyógyult.

A Bianchi utána poklok poklát járta meg. Harmincévesen kezdtem vele a Canossát, akkor igazából nem is tudtam megmagyarázni, miért vágok bele, talán az egyetlen indok az lehetett, hogy „mert ott van”. Hiszen éppen akkor vettem a csodás Alfa Giuliámat egy Németországba eladott, még csodásabb Fiat 850 Sport Coupén fogott pénzből, a Giuliára hét éve vártam. Az Alfa mellett volt akkor már vagy három éve egy napi járós, kétszínű, tolótetős állólámpás Mercim is, amit egyszer már részlegesen felújítottam addigra. Imádtam. Rövid ideig pedig még egy hamvasan szép, keveset futott, kormányváltós automata 200-as benzines állólámpás is dúsította a flottát, a Kardos úr nevű. Na, az már sok volt a jóból, el is adtam hamar.

Akkor már bő tíz éve mindenféle romokkal járkáltam, volt némi fogalmam a magyarországi autójavítások minőségéről, legalábbis az alja műfajról, amit addig ismertem. A rozsdás autó lakatolása egyet jelentett a közepesen szar utángyártott elemek és improvizatív foltok egybehegesztésével való lyukmegszüntetéssel, majd a keletkező egyenetlenségek és fennmaradó hézagok centis autókittel való eltüntetésével, de éreztem: a Bianchi többet érdemelne.

Végre szerettem volna egy igazán jó öreg autót, amivel kicsit meg is lehet jelenni, ami talán használható is valamennyire. Akkoriban, az Alfa padlójának lakatolása kapcsán ismertem meg Ozsvár Zolit, azaz Ozsit, akinél életemben először láttam olyat, hogy valaki akár sík lemezből is el tud készíteni egy tökéletesen illeszkedő, többdimenziós, precíz elemet, melynek tisztességes felhegesztése után nemcsak tartós, de prospektus-azonos autó jöhet létre. Többe kerül, persze, de nagyon más a végeredmény.

A Bianchit Zaják Piri kolléganő Gubacsi úti garázsa előtt lassanként atomjaira bontottam, a cél az volt, hogy el tudjam vinni egy jó karosszériáshoz. Kiderült, hogy a bácsi, akié volt előttem, formára vágott alumínium lemezekkel, kettes fúróval és apró csavarokkal javította ki az alját, mely gányolást több réteg kétkomponensű Katepoxszal takarta el a rosszindulatú tekintetek – gondolok itt a vizsgabiztosokra - elől. Hónapokig vakartam azt a förtelmet, a hőlégfúvó-spakli kombináció csak részlegesen működött, mert a spakli elakadt a centiméteres sűrűségben elhelyezett csavarokban, a drótkorongok tonnaszám fogytak, én meg heteken át feketét köhögtem. Akkortájt készült Endre barátomék épülő pomázi házában (egy darabig ott is lakott a Bianchi, most jut eszembe) az a fotó, amin a kibelezett, rozsdás autóval, talpig fekete alvázvédő-porban vigyorgok a kamerába – elég sok ultrajobbos és egyéb módon szegregatív oldalon felbukkant a kép mindenféle cigányos körítőszövegekkel. Benézték, de attól még egészségére mindenkinek, szép világban élünk.

Egyévnyi darabolás és alvázvédőtlenítés után Ozsi is kijött megnézni, de vontatottan vagány, elmélkedő stílusában felvilágosított - „Zsoltikám, ha én ennek a kisautónak nekiállok, érted, én lapra szedem. A vázat padra teszem, addig húzom, amíg minden gyári értéken nem lesz, érted, utána elkezdem rá visszapakolni az elemeket. Egyenként javítom ki a lemezeket, mert gondolom, javítóelemet ne is kérdezzek, olyat nem tudsz hozni... Mire elkészülök vele – ezzel nem lehet rohanni, érted – elmegy jó pár hónap, te kifizeted az órabéremet, és kijön egy olyan összeg, amennyit lefényezve, új belsővel, mechanikával sem ér az egész kocsi, vágod. Egy ilyen értéktelen autóval nem éri meg foglalkozni az én áraim mellett, vegyél nem sokkal többért valami olyat, ami a végén sokat ér, mert azzal is kvázi ugyanennyi a meló, de a végén pénzednél leszel, érted. Én biztos nem kezdenék bele, de próbáld meg, ha akarod.”

Ozsi rendes volt, nem áltatott, nagyon becsülöm érte – ráadásul amit mondott, azt aranykeretbe kellene foglalni minden álmodozó veterános számára. Én viszont – ha már egyszer megvolt - elkezdtem kilincselni a Bianchival. Ilyen ismerős lakatosa, olyan haver szakembere, a szomszéd néni kisfiának a kollégájának a karosszériása mind tiszteletét tette a Gubacsi úton, majd Pomázon is, s közben némi gyakorlatra tettem szert abban, hogy kiszűrjem: melyikük a szoci-tempójú lakatos, s melyikük az, aki igazán autót is akar csinálni a kisautóból. Persze az utóbbiak ajánlataitól egytől-egyig hanyatt estem, mind 300-500 ezer körüli árat mondott. 1998-ban óriási pénz volt az, ötéves autót lehetett kapni annyiért, viszont a veterán-boom nem indult még be, egy ilyen Autobianchi még Németországban sem ért akkor többet 2-3000 márkánál (szorozd be 120-szal). Mára nagyjából meghatszorozódott az ára, de erről a tendenciáról akkor még senkinek fogalma se volt, dübörgött a gazdaság, volt infláció is, de azért épp annyit nőttek a bérek, hogy tényleg egyre jobban éltünk. Egy ilyen autó kidobott pénznek látszott, de akkor is, kellett. Róka fogta csuka esete.

Miközben mi Katival az első közös lakásunkba költöztünk Zuglóban, azért történt egy apró lépés: egy csepeli karosszériás vállalta be a Bianchi hegesztését. Skodákat lakatol, ralisoknak is, persze, belefér, mondta. A kertjébe belefért, ez tény, mert az óriási volt. Annyira nagy, hogy vagy másfél évig nem talált benne oda, ahol a Bianchi darvadozott, üresen, ismét az elemeknek kitéve. Ma, a műholdas navigáció korában biztos bejelölné volna POI-nak a drága ember, és eszébe is jutna, hol van, de akkor még kovakővel gyújtottuk be a gázbojlert, más idők jártak.

Lassanként az új évezredbe léptünk, és én sok-sok apróság bevásárlásán, pénz elköltésén és remény szövögetésén voltam túl, mire elkezdett frankón piszkálni a dolog. Kéthavonta kimentem a sráchoz, könyörögtem, ígérgetett, aztán már csak könyörögtem és nem is nagyon ígérgetett, de mivel nem volt más, akit tudtam volna ilyen 200 ezer forint környékén, hogy elvállalja, nem tudtam lépni.

Tényleg, már mindenkinek az idegeire mentem, állandó hobbimmá vált a tűrhető árú és tűrhető minőségben dolgozó lakatos felkutatása, mire rájöttem – ez az állatfaj vagy sohasem élt, vagy kiirtották a honfoglalás idején (bocs, Hamza Csabi, rád pont nem értettem, de akkor még nem ismertük egymást...) Drága és jó van, olcsó és rossz van, létezik drága és pocsék is, de nem lehet kirakni a teljes puzzle-t.

Már hat éve jártam Kareszhoz Viszre a Mercimmel. Azt az autót néha lakatoltuk is, szép általában lett, tartós nem annyira, mert mindenféle rozsdaátalakító szerekkel kísérleteztem, amelyek csendben tripla sebességgel falták a karosszériát (ó, a szép emlékű, szilvalekvárszagú Fertan), ráadásul Karesz csak a nitrós zsírtalanításban hitt a fényezés előtt, pedig arról most már tudom, hogy abból jó nem sül ki. Amikor nála jártam és dolgoztunk, a szerelés szüneteiben panaszkodtam neki, de csak mint barátnak, hiszen el se tudtam képzelni, hogy egy átfogó, teljes homlokfal-, padló-, belsőküszöb-, valamint részleges külsőküszöb-, motortérilemez-cserét magában foglaló, giga-lakatolásba valaha belefogna.

Aztán egyszer, tényleg csak barátságiból, de hosszút szívott a cigijén, s megjegyezte - „te Csík, ne kínozd magad tovább azzal a csepeli emberrel, felugrok egy futóval, feldobjuk az autót, aztán meglátom, mit tehetek vele”. Három és fél év telt el a Bianchival teljes reménytelenségben, lélekben már többször eltemettem a kisautót, igazából nem számított már semmi. Inkább kötelességből, mint lelkesedésből, de rábólintottam, pedig Karesz nagyvonalú ajánlatot tett. Egy ilyen projekt ugyanis kilóg a szokásos „szereljünk együtt a haverokkal pár napot, mekkora buli lesz”-témakörből. Egy ilyen projekt hónapokig, talán évekig tart, közben sok-sok súrlódásra van alkalom, pénzügyek zúgnak az éterben, spontán megoldásokra van szükség, máskülönben hetekre elakad a munka, a végelszámolás is mindig zűrös, miként az átvételi minőség-ellenőrzésnél is lehet a szemöldökráncolástól az anyázásig bármi... Barátságot próbáló dolog, ráadásul sok meló, sok pénz forog kockán egy alapvetően felesleges, gyenge és szerencsétlen rom feltámasztása kapcsán. Nem ajánlom senkinek, hogy Karesszel ma is barátok vagyunk, az mindkettőnk részéről azt bizonyítja – erős volt a kötelék.

Mit ne mondjak, a viszi füstgyárban alaposan nekilódult a projekt ügye. Időközben, egy imolai börzés utam során Cs. Dani barátommal bontottunk egy hátsó csomagtérfedelet (ajtót?) valami roncstelepen, ugyanott találtunk egy első csomagtérfedelet, valamint egy komplett, rozsdamentes, levágott, zöld Bianchi-orrot lámpákkal, lökhárítókkal, kompletten az egyik kidobott autó tetejére hányva. No meg egy komplett, csillogóan újszerű, de teli tetős Bianchina kombit is. Első hármat elhoztam, utóbbit hagytam – méltatlanul egyszerű megoldás lett volna. Hazudok – az már a leadott papíros autók örök karanténjében lakott, hozzáférhetetlenül.

Alig egy héttel később kaptam a lelkes telefont - „baszod, nekiálltunk küszöböt hajlítani a mamával a satupad élén, el nem hiszed, de tökéletes lett! Minden stimmel, az alsó hosszú ív, a tetején a lépcső, már rakom is fel!” Két hét se telt el, már kész is volt a teljes karosszériamunka. Oké, az első sárvédők belső széle maradt cakkos, azóta is, van egy kis beazonosítatlanul fura folt a bal hátsó doblemezben, a tetőn is talán már örökre ott lesz az az apró nyomás, amit – ujj feltart a szélbe - 1967-ben okozott egy sebtében felszerelt csomagtartó, s a rövid 500-as Fiathoz való padlók öble sem lett hozzászabva a hosszabb tengelytávhoz, ezért a formaszőnyeg azóta is hülye huplit vet azon a környéken, de sebaj – végre élet költözött az ügybe.

De itt elakadtunk, a fényezéshez ugyanis először meg kellett épülnie a fényezőműhelynek, tök logikus, nem? 2000-et írtunk ekkor, abban az évben házasodtunk össze Katival, akkor költözött el a Motor-Presse (Autó Magazin, Autópiac) a Rákospatak utcai kéményseprő-irodaházból a Hajógyári-szigetre, meglett az első saját nagymotorom (Tehén barátom szerezte Feldebrőn, ingyen, egy 250-es MZ Trophyról volt szó), az élet rózsásabbnak látszott, mint valaha.

Egy év múlva a fényezőműhellyel együtt a Bianchi festése is felépült, én voltam az első vendég. Vicces volt, amikor a festéket kevertettem hozzá az ICI-jos bácsival az Autobianchi-könyvem egyik fotója alapján – az elsőre is nagyon világoskékhez csak kevertük, kevertük, kevertük a fehéret, a végén már igazi fehérnek nézett ki... Attól féltem, hogy semmi színe nem lesz. Aztán meg... Az autón sötétebbnek lett annál, amilyen eredetileg volt. A fehér tető már az én ötletem volt, hiszen Bianchina létezett ebben a kombinációban – sokan javasolták, hogy az oldalsó, íves préselés nyomvonalát követve legyen kétszínű, de ennél azért még nekem is jobb az ízlésem.

Sajnos a befejezés utáni napon a festék megrepedt az első csomagtérfedélen, ezért Karesz újrafújta. Persze, az egész ICI-tól hozott festékmennyiséget bekeverte előtte a kocsihoz, az megszáradt, ezért újat kellett készíttetnie a helyi festékesnél – arról az elemről a mai napig ordít, hogy a látrányi szakember még az én bácsimnál is kevésbé akarta elhinni, hogy valaki ennyire világos színt akarhat az autójára. Közben (másutt) elkészült a motor-váltó együttes is, a belső térrel szintén hatalmas kört futottam, mire F. Rezső elvállalta. Az üléseket csodásan megcsinálta, azóta is tartanak, jól is néznek ki, bár már elég koszosak, az ajtókárpitok már kevésbé sikerültek, azokat rögtön visszavittem, aztán megint, majd a reklamációs szélmalomcsatát megunva, a papundekli-vázat magam szabtam át kisebbre, újraragasztottam, majd később még egyszer még kisebbre, hogy végre beférjenek – most a méretük jó, de egy csomó patent kijött belőlük és alul lifegnek. Mindegy, évekkel későbbi sztori ahhoz képest, ahol tartunk.

Kareszéknál akkoriban kezdett megjelenni nagy tömegben a meló. Megtörtént, amitől a legjobban tartottam – a félkész, de már a vagyonokért megcsináltatott krómjait és új fényezését hordó, viszont még csak egyszemű Bianchi augusztusban kiszorult a viszi udvarra, majd huss, elillant pár hét, ahogy szokott, s leesett az első hó. Az volt talán az egyetlen, kissé emelt hangú beszélgetésünk Karesszel – rajta egyébként már éreztem, hogy kezd tele lenni a hócipője (lol) az egész Bianchival, én viszont titokban megígértem magamnak, hogy mire az első gyerekem megszületik:

Készen leszek az autóval.
És azt is, hogy nem veszek újabb autót egy darabig.
És hogy jól elleszünk mi a nyolc éve szolgáló állólámpással még nyolcig, hiszen istenien szuperál.

-

A Bianchi nem lett kész.
Amikor Bálint 2002-ben megszületett, két, ráadásul restaurálandó autót is vettem.
A Mercit 2002 nyarán örökre leállítottam, később elbontottam.

-

Veteránjárművekkel sose tervezz. Semmit. Semmikorra.

Mindenesetre elsimítottuk a hóban kint hagyós ügyet Karesszel, én sebtében helyet túrtam a Bianchinak a földvári garázsban, Karesz lóhalálban szerzett egy futót, feldobtuk rá, végül fedél alatt telelt. 2002 nyarára összevakartam annyi pénzt, hogy a kétszínű Mercin felbukkant számtalan rozsdapöttyöt kiirtsam – persze megint csak Karesz lett volna a kiszemelt áldozat a javításhoz.

Összevásároltam javítóelemeket, egy gyönyörű belső teret, futóműalkatrészeket, ezer egyebet, a motort pedig előtte való évben cseréltem egy generálozottra – arra is szükség volt, véltem a nehéz indulásokból a téli fagyban egy esztendővel korábban, hiszen hosszú távra terveztem vele. Aztán minden fejre állt.

A kétszínű Merci utolsó komoly útja egy nagy Hollandia-túra lett (Kati már a hasában hordta Bálintot), majd még elmentünk vele egy kiskunhalasi veterántalálkozóra, onnan Kareszhoz gördült megújulni. Aki egy hét múlva felhívott a rossz hírrel – a kocsi menthetetlen. A mélyéig, utolsó zugáig elrohadt vázszerkezet, mindenütt korrózió, sokkal-sokkal rosszabb az állapota, mint akár a Bianchié volt mielőtt nekikezdett. Nincs értelme megmenteni, mert milliókba kerül- legalábbis ő képtelen egy ekkora projektet végigvinni. Mivel más, megbízható szakemberem nem volt (Ozsi mindig tele volt munkával), feladtam. Ma máshogy tennék, azóta is bánom a döntést.

Ohó! Mivel a Mercin nem kellett már dolgoznia, tehát lett ideje, elkezdtem zsarolni a Bianchival. Addig szépen is alakult minden, Margó csodás vászontetőt varrt, Karesz még a kicsi alkatrészeket is lefestegette, de egy ilyen egyszerű autón is ezernyi apróság van, amivel el lehet szöszmötölni, az olyat pedig Károlyom nem szereti tartósan. Akkor már öt éve tologattam a Bianchit, de itt megpillantottam végre az alagút végét, ismét elkezdtem magam beleélni, hogy egyszer majd az utcán gurul megint, mint '67-ben, amikor alig egyévesen bejött az országba. Azért az elég súlyos táv.

Bizony, ez az autó még bőven láthatta az Illéséket koncertezni, és már jó pár éve itt volt Magyarországon, amikor az elsők között végigfuthatott a frissen megnyílt M7-esen. Látta épülni a Fehérvári úti Skálát, s mivel a III. kerületben lakott, jól ismerte a régi Óbuda zegzugos, toldozott-foldozott, nagyrészt panelek és Flórián áruház nélküli utcáit, az omladozó, régi iparosházakat. Simán lehet, hogy egyszer valaki még felfedezi az N. N. a halál angyala, Az oroszlán ugrani készül, az Ezek a fiatalok, a Szerelmesfilm vagy az Ismeri Ön a szandi-mandit című film valamelyik jelenetében, s mire a nagy, ma réginek tartott magyar filmek közül a Dögkeselyűt, az Égigérő fűt, a Keménykalap és krumpliorrot forgatták, ő már öregecske használtautó volt.

Még vígyolta a Zsiguli-, Kispolszki-, Dacia-, Skoda 100- és Ikarus 200-nélküli utcákat, megállhatott akár a Jégbüfé előtt is akkor, amikor ott még nem lehetett Coca-Colát kapni – hiszen az volt az első hely a városban, ahol árulták. Nagyon régi kisautó ez, ráadásul bő egy évet leszámítva végig itt lakott Magyarországon, de amikor magában látja az ember, eszébe nem jut az embernek mindez. Egymásra kell pakolgatni néhány fontos idősíkot, hogy sejtsük, miket élt végig.

Végül 2003 tavaszán sírt csak fel a kéthengeres, fekvő léghűtéses a farában, mellékesen utána még évekig bogarásztam, cserélgettem, fejtettem vissza azokat a hibákat, amiket Karesz a sürgettetés miatt, fásultságból, talán már fáradságból elültetett a szerkezetben, hiszen nem restaurátor ő, hanem autószerelő, annak viszont szuper. A féltengelyre lógó vastag pozitív kábelt, ami miatt szóltak a vizsgán. A három darabból összetákolt benzincsövet. A rosszul beállított (évekbe telt, mire rájöttem, hogyan kell) zárakat. És hát a felcserélt vezetékeket a kapcsolóknál – pontosabban azokat Tóth Gabi rakta rendbe, később.

Magam elkövette hibákból is akadt elég – amikor fékmunkahengereket vettem a München melletti Axel Gerstlnél, a régi 500 D Fiatra valókat választottam (majdnem helyesen), csak azt nem vettem figyelembe, hogy ez ugyan a D-szériás 500-as Fiattal megegyező korú Bianchina, csakhogy kombi, amin a 600-as Fiat fékrendszere van. Ráadásul abból is a régi fajta. Ezt rakd ki. Ezekkel a félreparaméterezett fékekkel csináltuk végig a római utat, s csak utána nyomoztam ki, hogy pontosan mi való rá – előre például a Lada hátsó munkahengere. Hátul pedig a Fiat 500 F hengerei. Nahát, azóta igen jó a fék, csoda történt.

Mire a Bianchi 2003 áprilisában hazajött a garázsomba, Bálint már kisgyerek volt, nem csecsemő, de kis híján betartottam az ígéretemet, legalábbis ezt az egyet, persze Karesz segítségével. A veteránozásban járatlanok ilyenkor azt hiszik – ekkor jön el az eufória ideje, ám ez szinte sosincs így.

Most sem volt, ó, nagyon nem. Bianchina ugyanis csak nagyon nehezen ébredezett csipkerózsika-álmából. Füstölt. Kattogott. Nem volt ereje. Húzott a fékje. Gyilkos erővel kellett csapkodni az ajtajait. Kinyomáskor szorult a kuplungja, ezért megállt a motorja. Ha eljutott valameddig, ott rendszerint lerohadt, és nem lehetett újraindítani – ez jellemzően a legnagyobb dugó közepén esett meg vele, hosszú nyomozás után derült ki, hogy a lengyel gyártmányú megszakító nyitva marad, ha bemelegszik – épp csak annyira, hogy szemmel ne lehessen észrevenni, és mire előkerül a hézagmérő, próbalámpa, már összezárjon.

Minden volt, csak szerethető és élvezetes nem. Ennek ellenére megpróbáltunk vele néhány városon belüli, sőt, egy Fótig vezető túrát is. Milyen csodásak voltak ezek a pár tíz kilométeres, sok órán át tartó utak! Hej, de sokat ácsorogtunk terven felül, milyen cifrákat káromkodhattam bele a pusztába, a gyerekeim pedig szerintem egy életre meggyűlölték az öreg autókat. Talán úgy, ahogy van, az autókat is. Láttam rajtuk. Persze ők azt mondták, hogy imádják a Bianchit, de szerintem csak azért, mert amúgy alig-alig ülhettek bele – éreztem, hogy az ő életükkel nem kellene játszani.

Rettenetesen sokat kínlódtam vele, emiatt az újjászületési dátumát nem 2003-ra, a hazahozatalra, nem 2004-re, az első újkori vizsga idejére teszem, hanem sokkal későbbre. A feltámadás egyik lehetséges időpontja 2009 februárja, amikor Tóth Gabitól elhoztam. Az első motorgenerál után ugyanis ő csinálta a másodikat – hatszázas Polski-hengereket tett fel, közgyűrűkkel, s a motor végre jó, mi több, szuper lett. Felújította az első függőcsapszegeket is, beállította a fékeket, egy rakás dolognak utánament, amire Karesznak már nem volt cérnája, vagy ami az első, kihelyezett motorfelújításnál kimaradt. De még utána is akadt bőven teendő – mert egy rendes restaurálás sosem ér véget.

A 2014-es olaszországi út előtt végre átépítettük a teljes kuplungot az újabbik fajta Fiatéra, a 2016-os, szlovéniai lerohadással kezdődő (majd az állólámpás Mercivel befejezett) szicíliai út után pedig a későbbi, 500F Fiat diffijét, féltengelyeit, lengőkarjait, masszívabb hardyjait és menesztőtárcsáit is megkapta. Közben történt még ezer és egymillió dolog, de tény: ha arról esik szó, hogy bárkinél volt-e foglalkozva öreg autóval, lett-e valami folyamatosan finomítva a használat mellett, akkor ennél az Autobianchinál volt és lett. Nem mondom most sem, hogy tökéletes, de azért ez már egy nagyon másik autó, egy sokkal életképesebb valami, mint ahogy a gyárból kijött (pláne, hogy az okmányiroda furcsa fintora miatt az NSU-Fiat Panorama név helyett NSU Prinz 1000 került a forgalmijába, amihez az égvilágon semmi köze nincs, lévén ez egy Németországban összeszerelt, de az utolsó csavarjáig olasz autó, a Prinz pedig egy német tervezésű, német csavarokkal teli, teljesen más szerkezetű izé).

Több hullámban küszködtem, izgultam, belefásultam, majdnem feladtam, el is felejtettem olykor, hogy létezik, majd megint fellángoltam iránta – aki egy ilyen folyamaton, lelki edzésen (és itt nem a keménységre, hanem a konkrét processzre gondolok, a kalapálással, hevítéssel, visszahűtéssel sokszor egymás után lefolytatottra) még nem esett át, sose fogja megérteni, mit eszek én ezen a kis ócskavason.

De talán pont azért, mert nem írhatom ki rá óriási betűkkel, mennyit szívtam vele, ötszörös öröm minden feltartott hüvelykujj, minden átdudáló autós vigyorgó feje, minden kisiskolás-csoport egy ütemben utánam forduló tekintete, és minden BMW SUV-os szőke picsa tökéletes, kicsit letaposós közönye. A Bianchi elválasztja a szart a májtól, azok az emberek, akiket én kedvelek, akikkel öriharik lennénk talán egy másik életben, visszamosolyognak rá, akikkel viszont semmiféle közösséget nem vállalnék, azokat automatikusan kiejti a rostán, és ez így van rendjén. A Mercedes, az Alfa nem ilyen, ha azokkal jelenek meg valahol, gyanús, agresszív, egysávos csávók is ott sündörögnek körülöttük, viszont elfordulnak tőlük a más tekintetben aranyos, jópofa emberek. Azokkal sosem tudom, hogy épp a jó közegbe trafálok-e bele. A Bianchival tudom, hogy igen.

A családomnak a legtisztább közösségi élményt egész biztosan mindig is a Bianchi nyújtotta. És abból nagyon sokat, mert az említett, fellegekben járó (tipró?) közönyös pulykákat leszámítva a többség imádja, és ez az imádat nem annak szól, hogy engem, a tulajt erősnek, gazdagnak, félelmetesnek, magas rangúnak látnának miatta – szó sincs erről -, hanem az öröm nettó értékben, mindenféle csingilingi nélkül kizárólag az autóé. Egy kicsi, de tényleg csak egy kicsi vetül ránk belőle.

Tizenkét évnyi orbitális szívás után mégis autó lett. Jártunk vele azóta ezerszer a nagyszülőknél, barátoknál, ismerősöknél, voltunk vele Kemencén, a kisvasutas paradicsomban, a sukorói Belsőség-talin, Egerben kétszer, Hortobágyon (azóta már megint kétszer), totalcaros gyorsulási versenyen, a Vadása-tó melletti Belsőség-talin, Ausztriában, Gradón át Modena, Pisa, Viterbo érintésével Rómában, majd onnan vissza családostól, egy szicíliainak tervezett körutazás csonkán végződött próbájakor a szlovéniai Celjében, most meg nemrég Hajdúszoboszlón és Debrecenben is. Egy csomó minden kimaradt, sebaj, belefér. Töméntelen, zömmel pozitív élményt adott nekünk ez a kis pattanás, és a szerzett tapasztalatok után ma már tényleg elhiszem a gyerekeimnek, hogy szeretik.

Van egyfajta felhőtlen öröm abban, ha az ember kihozhat egy ilyen dodzsemet a vidámparkból, rendszámot akaszthat rá, és kimehet vele a forgalomba. Van benne egy olyan „ez nem való, de annyira buli”-érzet. Még nagyobb az izgalom, ha ezzel a valószerűtlen méretű, hangulatú és korú eszközzel felfedezheti valaki Európát is. Pláne ha még családdal. De a buli mellett ebből a kis zajos, ám annál hangulatosabb dobozból csak úgy ömlik az ember felé a domenicomodugnói, ritapavonei, sophialoreni és vittoriogassmani, a két házsor közé kötélre kiakasztott száradóruhás, San Remó-i filmfesztiválos, tengerpartos, dugóban átordibálós, olasz életérzés. Szinte tapintani lehet benne azt a zaftos múltat, ami miatt oly kedves tud lenni egy veteránautó – amely egyben a legjobb időutazógép is, mint tudjuk.

Valamire pedig nagyon is megtanított a Bianchi. Sőt, több mindenre is.

Az egyik és a legfontosabb, hogy kellő kitartással, gondolkodással és szervezkedéssel néha egészen reménytelen dolgok is megoldhatók. A Bianchi-vásárlásom eleve úgy kezdődött, hogy teljes veterános zöldfülűként a Leányfaluról a Gubacsi út felé menet megálltam a Range Rover-tréler-Autobianchi-szerelvénnyel a Motor-Presse kiadó ablaka előtt. Mindenki odatódult, majd egyik kedvenc kolléganőm, pótanyám és a világ összes helyzetében 99,9%-ban mérhetetlenül bölcs Györgyike, akinek a szavára nagyon adtam, azt mondta - „te Zsolt, ebből sose lesz autó!” Az akkor kicsit fájt, de Györgyike jóslatai közül talán ez lett az egyetlen, szabályt erősítő kivétel. Persze lehet, hogy erre sokan azt mondják, ez új korában sem volt, de most sem igazi autó, ám az biztos, hogy közben azért négyünkkel csak bejárta a fél világot, csodás tavaszolások, nyaralások és őszölések keretében. Ha csak ennyit adott, nekem már autó...

A másik, hogy egy ilyen silány, eleve ócskának tervezett, olcsó és még a maga korában is béna autó (bocs Bianchi...) milyen sok örömet tud okozni, ha véletlenül egy arra előkészített gombot nyom meg az ember fejében. Azt hiszem, nem volt még járművem, ami több nettó boldogságot hozott volna az életembe, mint ez a gyösz, amióta jól működik. Talán ezért is voltam mérhetetlenül nyugodt, amikor mégis lerohadt velünk Celjében, 500 kilométerre hazulról. Ennyi belefért a kapcsolatunkba, no problem, öreg pajtás.

És talán ennek az autónak a kapcsán kezdtem megtanulni, hogy a számok, a méret, egyáltalán, a fizikailag mérhető tételek nem tesznek okvetlenül vonzóbbá valamit – bár ha belegondolok, ezt a tézist például a hifizésben már húsz évvel korábban is megtanultam. De nem gondoltam volna, hogy autóra is ennyire igaz lehet. Szerintem nagyjából az összes kollégám levegőnek nézi és nézte ezt az autót, maximum a jó vicc kategóriába tartozik nekik – az ő fejükben nem az a gomb van, mint az enyémben, semmi gond. S láttam, hogy miközben a vizsgás, téli gumis, közel hetven lóerős Dezsőért négy, autószereléshez értő férfi, sok pénzzel, egy megbízható új szervizautóval ment Svédországba, hogy elhozza 2700 kilométernyit, s arra százezrével jöttek az olvasók, pedig én nem is tartottam túl nagy kihívásnak (maximum valamennyire kockázatosnak), addig a Bianchi lenyomott 3200 kilométert a 20 lóerejével, a szerény anyagi hátterünkkel, nulla támasszal – azt olvasták talán húszezren. Tudom, hogy fura egy szerkezet, de azt is tudom, hogy valahol, valamit nagyon jól tud.

Megtanított arra is, hogy vannak szerelők és vannak megint csak másféle szerelők. Van, aki ehhez ért, van, aki ahhoz, s nem okvetlenül átverésből nem sikerülnek a dolgok, hanem ők is csak bizonyos dolgokhoz értenek, nekik is elfogy a cérnájuk, mint bárki másnak. Egy autó pedig rohadt komplikált, pláne, ha minden alkatrésze szintjén kopott, berhelt, rohadt, szakadt, mállott. Onnan aztán pokoli meló újra működő és vonzó géppé tenni. Tudom, mert dolgoztam utánuk eleget, és rájöttem, hogy iszonyatos idegi és fizikai terhelés egy ennyire zavaros hátterű, alkatrész- és információellátottságú, összerohadt izét megjavítani. Sokkal-sokkal toleránsabb lettem az iparosok iránt, és azt hiszem, egyben azt is jobban ki tudom szűrni, mikor történik mégis az a lustaságból, lehúzásból fakadó átverés.

Igen, voltak pillanatok, amikor el akartam adni. Mert rohadtul kellett volna a pénz a Pontonra, hiszen minden tartalékunk elfogyott. Mert útban volt, ugyanis sehova nem tudtam tenni a családi Mercit, amit a legjobban óvok. Mert úgy éreztem, kiautóztuk, a tudása végére értünk, jó volt, öröm volt, csókolom. De a családom sorfalat húzott köré, és azt mondta – a Bianchit, azt nem! Aztán tavasszal megint mindig elővesszük minden újabb évben, nyugtázzuk, hogy ismét keletkezett pár leverődés a kaszniján, kicsit jobban kinyúlt a műbőr az ülésein, megint nem megy valamelyik visszajelző és hülyéskedik a fényszóró. És igen, minden évben ott az örök hiba, amióta Norbikám egyszer erőből lecsukta a fedelet – idén ismét bedobta a törölközőt a hitvány, beakasztós csomagtérajtó-kitámasztó, amin úgy tudom, csak a Ferrari Dinóval osztozkodik (ennek megfelelően pokoli drága is) a Bianchina Panoramica. Aztán elszórakozom a kocsival pár órát, napot, akármennyit, használatba vesszük, a gyerekek ismét veszekedni kezdenek hátul az első tíz kilométeren, mindenkinek megfájdul benne a feje száz kilométer után a pokoli motorzúgástól, és mégis, valahogy a legszebb autós élményeinket ezek, a kis bénajoe-kékséggel töltött óráink jelentik. Amit a Pontonnal akartam megvalósítani, amikor megvettem, azt titokban és kéretlenül, szinte bocsánatkérésként a kapcsolatunk első éveiben okozott szenvedésekért, a Bianchi megadta nekünk. A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy értékelik, sőt élvezik az oldtimert, voltak ilyennel mindenfelé a világban, és bezsebelték a feléjük áradó pozitív energiákat, amiket a kocsi vonzott oda. Megkapták az útravalót.

Most áprilisban még egyszer talán utoljára, négyen elmentünk Hajdúszoboszlóra a kisautóval. Bálint ugyanis akkora lett az elmúlt évben, hogy már sehova nem tudjuk bele soko-banozni a nagy, szálkás testét, Norbi is alattomosan növöget, kicsit nehezek is kezdünk lenni a kábé húsz lóerőnek. Még épp klassz volt, épp kellemes, éppen úgy nagy élmény, ahogy előtte is számtalanszor.

De jövőre szegény már alkalmatlan lesz ilyen hosszú kirándulásokra, tényleg túl pici. Ez a húszéves szülinapi cikk tehát egyfajta elköszönés is a vele csinált nagy felfedezésektől. Szerencsére maradt mindenről több tonna képünk, videónk, és legfőképpen: emlékünk – egy parányi része itt van a képgalériában. Köszi, kishaver.