A világ végén
Land's End a földrajzinév-branding legfényesebb diadala. Ha nem ilyen színpadias (és egyben kiválóan leíró) nevet kapott volna, akkor az utazók választottak volna maguknak egy másik drámaian víznek feszülő sziklát.
Így viszont ide épült fogadó, aztán elvonó/szanatórium viktoriánus alkeszeknek, azán kapott egy útjelző táblát, és azóta nincs megállás, dübörög a világvégeipar.
A Land's End egy kicsit kopottas skanzen/kirakodóvásár/vidámpark, ahol megízlelhetjük a világ legiszonyúbb kávéját, van gyári hotdog, és a helyi bányászok tradicionális eledelének borzalmas rekreációjaként árult húsos-zöldséges lepény, a Cornish Pasty. Minden bazári, hangulatra olyan, mint az otthoni turista-látványosságok.
A természetes környezet nagyon szép, de például pár mérfölddel arrébb a Minack Theater egy nagyságrenddel lenyűgözőbb.
A Minacknak a sztorija is eszement. A 30-as évek elején egy asszony a kertészével közösen kitalálta, hogy épít egy nyitott színházat önkezével, betonból, egyenesen az óceánba szakadó sziklák peremére, és úgy is lett. A színház kertje is szürreálisan menő, és akkor még nem beszéltünk a sziklák között teljesen váratlanul felbukkanó homokos strandról, ahol kergetőzhetünk a csiklandósan-zsibbasztóan hideg tajtékkal.
Land's Endről észalnyugatnak indultunk a Cotswolds nemzeti parkja felé. Bő 400 kilométert utaztunk, a javát esőben. Ültünk egy félórácskát dugóban, ami Angliában még a kisvárosokban is elég mindennapos, annyi az autó. Mi vallásosan Wazézunk mindenhova, ráadásul az egyikünk telefonjába vettünk egy helyi SIM-et, szinte végtelen adattal, a másikunk használja az otthonit, végre roamnigdíjak nélkül, és valamelyik mindig működik. Jellemzően meg is úsztuk a dugók nagyját.
Az esőhelyzet eddig komikus. Az MX5-RF teteje 12 másodperc alatt nyílik le. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mire kinyílik, pont lecsúsztunk a nap egyetlen száraz pillanatáró. Ez nem valami kedves Nagy-Britanniától, de senki se ígérte, hogy máshogy lesz. A vászontetős MX-5-öt kézzel egy másodperc alatt kinyitja az ember, így abban marad napi 11 szekundum napfürdős kabriózásra.
Viszont teljesen vállalható élmény az autópályás unatkozás. Nyitott tetővel se vág be a szél, legalábbis az én magasságomig nem, csukva pedig nem ázik be semmilyen viharban. A szél susog, a gördülési zaj rossz felületen nagyobb, mint egy vastagon szigetelt modern autóban, de cserébe annyi virgoncság és közvetlenség van a mozgásában, amit másban már nem találni. Eddig inkább granturizáltunk mint roadstereztünk, mert nagyokat kellett haladnunk két állomás közt, de a mi testméretünk mellett a négyórás meneteket is remekül ki lehet bírni. Az ülés kiváló, a puccos Launch Edition modellünkben pedig olyan menő Alcantara-kárpit van mindenhol, hogy csak porszívós belégzés közben mertem bekapni az éjszakai viharban vezetést segítő túlélő Toblerone-háromszögeket, nehogy belemorzsázzak.
Ma is tanultam valamit önmagamról
A neuroplaszticitás azt jelenti, hogy az agyunk ugyanúgy képes az alakulásra/fejlődésre a használattal, mint mondjuk a bicepsz. Abból ítélve, hogy tegnap már simán cikáztunk a forgalomban, és az autópályán se úgy éreztem magam, mint a szalagkorlát mellett kidobott kutyakölyök, úgy tűnik, valamennyit adaptálódtam a körülményekhez.
Szinte akkor se rebbent a szemem se, amikor Cornwall dombocskái közt, egy három méter széles út hajtűkanyarján szembefordult velünk egy emeletes busz. Keep calm and carry on. Azt a pillanatot várom nagyon, amikor a gázfröccsös visszaváltás ritmusa is visszatér valahogy, mert azt ballal sose sikerül olyan természetesre simítani, ahogy azt a mennyei harmónia megkövetelné. Talán a második ezer mérföld meghozza.
Kövess Instagramon és Facebookon, ott sűrűbb picike frissítések is vannak, például autók!