Az Egyesült Királyság töviről a hegyire

Az Egyesült Királyság töviről hegyire

2017.09.18. 13:52
  • Anglia egyik csücskéből a másikba
  • Az autóbuzéria legfontosabb kegyhelyei
  • A legjobb utak
  • Közösségi útiterv, írj bele!
  • Itt egy térképen az egész!

Összefoglaló

  • Anglia egyik csücskéből a másikba
  • Az autóbuzéria legfontosabb kegyhelyei
  • A legjobb utak
  • Közösségi útiterv, írj bele!
  • Itt egy térképen az egész!
új hír érkezett, kattintson a megtekintéshez!
  • cikkünk a témában:

    Ennél csodaszebb helyen még sose jártam, nézd!

    Ha valaha autózni mész Angliába, az istenért, ki ne hagyd ezt az utat. Mindig csak bántani szokás az internet népét, de engem ti irányítottatok mindenhova, mint egy roadsteres flippergolyót, és az utazás minden perce öröm. A lenti képre kattintva pompás lapozgató nyílik.

  • cikkünk a témában:

    Üzemlátogatás 1909-ben: Karotta <3 Morgan

    Angliai egyik legrégebbi autógyára kézműves munkával készíti a termékeit, amiktől teljes joggal szédül meg az ember. Itt gyártják (már majdnem) a jelenlegi kedvenc autómat triciklimet. A lenti képre kattintva pompás lapozgató nyílik. Nézd meg, te is oda leszel érte! 

  • Land's End a földrajzinév-branding legfényesebb diadala. Ha nem ilyen színpadias (és egyben kiválóan leíró) nevet kapott volna, akkor az utazók választottak volna maguknak egy másik drámaian víznek feszülő sziklát. 

    Így viszont ide épült fogadó, aztán elvonó/szanatórium viktoriánus alkeszeknek,  azán kapott egy útjelző táblát, és azóta nincs megállás, dübörög a világvégeipar. 

    A Land's End egy kicsit kopottas skanzen/kirakodóvásár/vidámpark, ahol megízlelhetjük a világ legiszonyúbb kávéját, van gyári hotdog, és a helyi bányászok tradicionális eledelének borzalmas rekreációjaként árult húsos-zöldséges lepény, a Cornish Pasty. Minden bazári, hangulatra olyan, mint az otthoni turista-látványosságok. 

    A természetes környezet nagyon szép, de például pár mérfölddel arrébb a Minack Theater egy nagyságrenddel lenyűgözőbb.

    A Minacknak a sztorija is eszement. A 30-as évek elején egy asszony a kertészével közösen kitalálta, hogy épít egy nyitott színházat önkezével, betonból, egyenesen az óceánba szakadó sziklák peremére, és úgy is lett. A színház kertje is szürreálisan menő, és akkor még nem beszéltünk a sziklák között  teljesen váratlanul felbukkanó homokos strandról, ahol kergetőzhetünk a csiklandósan-zsibbasztóan hideg tajtékkal.

    Land's Endről észalnyugatnak indultunk a Cotswolds nemzeti parkja felé. Bő 400 kilométert utaztunk, a javát esőben. Ültünk egy félórácskát dugóban, ami Angliában még a kisvárosokban is elég mindennapos, annyi az autó. Mi vallásosan Wazézunk mindenhova, ráadásul az egyikünk telefonjába vettünk egy helyi SIM-et, szinte végtelen adattal, a másikunk használja az otthonit, végre roamnigdíjak nélkül, és valamelyik mindig működik. Jellemzően meg is úsztuk a dugók nagyját.

    Az esőhelyzet eddig komikus. Az MX5-RF teteje 12 másodperc alatt nyílik le. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mire kinyílik, pont lecsúsztunk a nap egyetlen száraz pillanatáró. Ez nem valami kedves Nagy-Britanniától, de senki se ígérte, hogy máshogy lesz. A vászontetős MX-5-öt kézzel egy másodperc alatt kinyitja az ember, így abban marad napi 11 szekundum napfürdős kabriózásra. 

    Viszont teljesen vállalható élmény az autópályás unatkozás. Nyitott tetővel se vág be a szél, legalábbis az én magasságomig nem, csukva pedig nem ázik be semmilyen viharban. A szél susog, a gördülési zaj rossz felületen nagyobb, mint egy vastagon szigetelt modern autóban, de cserébe annyi virgoncság és közvetlenség van a mozgásában, amit másban már nem találni. Eddig inkább granturizáltunk mint roadstereztünk, mert nagyokat kellett haladnunk két állomás közt, de a mi testméretünk mellett a négyórás meneteket is remekül ki lehet bírni. Az ülés kiváló, a puccos Launch Edition modellünkben pedig olyan menő Alcantara-kárpit van mindenhol, hogy csak porszívós belégzés közben mertem bekapni az éjszakai viharban vezetést segítő túlélő Toblerone-háromszögeket, nehogy belemorzsázzak. 

    Ma is tanultam valamit önmagamról

    A neuroplaszticitás azt jelenti, hogy az agyunk ugyanúgy képes az alakulásra/fejlődésre a használattal, mint mondjuk a bicepsz. Abból ítélve, hogy tegnap már simán cikáztunk a forgalomban, és az autópályán se úgy éreztem magam, mint a szalagkorlát mellett kidobott kutyakölyök, úgy tűnik, valamennyit adaptálódtam a körülményekhez. 

    Szinte akkor se rebbent a szemem se, amikor Cornwall dombocskái közt, egy három méter széles út hajtűkanyarján szembefordult velünk egy emeletes busz. Keep calm and carry on. Azt a pillanatot várom nagyon, amikor a gázfröccsös visszaváltás ritmusa is visszatér valahogy, mert azt ballal sose sikerül olyan természetesre simítani, ahogy azt a mennyei harmónia megkövetelné. Talán a második ezer mérföld meghozza.

    Kövess Instagramon és Facebookon, ott sűrűbb picike frissítések is vannak, például autók!

  • Éjjel háromnegyed tizenegy van. Itt heverünk egy B&B ágyán, kissé fénytelen tekintettel. A combomba és a fenekembe lassan visszatér az élet. Úgy 5 órán át jöttünk egyhuzamban, nagyrészt zuhogó esőben és sötétben. Ringwoodból indultunk Beaulieu felé, ahová visszamentünk egy második fordulóra a Motor Museumba, ugyanis a tegnap megváltott belépőnk érvényes egy második, ingyenes vizitre is hat napon belül, mert annyi a látnivaló.

    Most Penzance-ban vagyunk, kőhajításnyira Land's Endtől, vagyis Nagy-Britannia legnagyobbik szigetének legnyugatabbi csücskétől. A bal alsó sarokban.

    Az MX-5 nagyon ügyes volt. Egyrészt ugye rögtön itt a tény, hogy élünk. A másik pedig az, hogy az RF egy roadster, nem egy kényelmes gran turismo, és az egytonnás apróság tök simán ledarálta velünk ezt a 400 kilométert. Amiből 370-et megállás nélkül. (Utóbbi egyébként szakszerűtlen dolog, és nem ajánlom senkinek. De el kellett érni a szállást.) Menet közben élőben meghallgattuk az Apple iPhone X prezit a fedélzeti rendszerre kötött telefonunkkal, amivel felrobbantottuk az összes út menti hipsztométert, állítólag az űrből is látszottak a villanások. Itt egyébként még van gyakorolni való, mert a telefon bedokkolásakor menetrendszerűen a Datsuns együttes Death Rattle Boogie című száma szólal meg a Waze hangutasításai helyett, amitől egyszer még kárt teszek valamiben, ha meg nem oldjuk. 

    Ma autópályáztunk egy csomót kényszerből, amit egyébként nem akartunk, és a jövőben kerüljük is, amíg lehet, de rohanni kellett, és amúgy is annyira különlegesen undorító volt az időjárás, hogy ha nyitott tetővel mentünk volna, félútra megtelik a Mazda színültig esővel, és akkor átbillen a feszített víztükrön a sofőrsapkám, és elvész, ami megengedhetetlen.

    A ma esti feladatunk (a szokásos parttalan képlementés / feltöltés / videómásolás / minden nyavalya összedugása mindennel / zsinórokba gabalyodás mellett) az volna, hogy összerakjuk az útitervet holnapra. Holnap már megindulunk északnak, de eszeveszett mennyiségű néznivaló van, ráadásul egészen egyenlőtlen eloszlásban. Szóval hajlunk rá, hogy a Cotswolds és környéke két nap legyen, ami alatt kissé rendezzük is sorainkat. Addig is ide másolom a térképünket, amit a ti ajánlásaitok szerint állítottunk össze. Hátha éjszaka megoldja magát az egész!

    Kövess Instagramon és Facebookon, ott sűrűbb picike frissítések is vannak, például autók!

  • Aminek a jelenlegi értéke ráadásul az eredeti vételár x cukiságfaktor x exkluzivitás képlettel kalkulálva belecsusszant az 50 millió forintba.

  • Őrületes véletlen, de a csöppségek rokonaival már van egy tökéletes pályázós összehasonlító tesztünk a nem kevésbé nyirkos Slovakiaringről. Itt kattintható.  

  • Amikor körbe-körbe zümmög valami a fejed körül a sátorban, amit annak ellenére is hallasz, hogy épp füldugóban, magzatpózban reszketsz az összes ruhádban az összes takaród között, akkor tudod, hogy nem lehet moszkító, legfeljebb Mosquito, és kirohansz, hogy aztán a második lépéssel kicuppanjon a dupla zoknis-pizsamás lábad a dágványban bokáig merült bakancsból, de nem érdekel, mert egy Spitfire köröz a fejed fölött, süt nap, az MX-5 RF pedig E-Type-ok és Caterhamek társaságában napozik a barbecue-füstben. Nézd!

    Aztán elmész saras vécébe, ami undorítónak tűnik, de csak a sár áll benne, nem a bélsár.

    Aztán elmész zuhanyozni.

    A tábori zuhanyzásnak a történelem itt megidézett spitfire-ös-messerschmittes korszakában elég vészterhes konnotációi vannak az én kissé megritkított rokonságomban, de ez a brit változat is kemény.

    Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor feltűnt, hogy egyetlen gomb a teljes zuhanyvezérlési eszköztár, amivel a hőmérséklet/nyomás/irány paramétereket nem nagyon lehet finoman testre szabni.

    Szóval. úgy működik a zuhany, hogy bemész a kabinba. Leveszed a bakancsod, mert kint nem hagyhatod, mert megtelik esővízzel.

    Leveszed a ruhád, és felakasztod a nyomasztóan vékonyka pengefal mögé, az egyetlen akasztóra.

    Dideregve, csúszkálva beállsz a zuhany alá. Megnyomod a gombot. Sikoltasz. Sikoltasz. A jeges víz 360 fokban vág ki a rózsából, mindent elborítva. Káromkodsz. Eláll. Reszketve beszappanozod magad, arra gondolva, hogy ez azt jelenti, hogy megint öblítened kell. Öblítesz. Ordítva próbálod a testeddel árnyékolni a ruháidat a sarokban. Eláll. Káromkodsz. A csurom vizes törölközővel körbetologatod magadon a vízcseppeket, aztán feladod, és egykedvűen felrángatod a vízes testedre az eleve átázott ruháidat. A bakancsod boldog pusziként cuppan a lábadra. Kilépsz a sárba, és ha tisztább talán nem is, de éberebb vagy, mint valaha. Ki van ez találva.

    ki van ez találva

    De aztán meg végül elvergődsz a pályáig, és onnantól kezdve:

    És a legfontosabb tanulság, hogy mindig van feljebb. Hogy mindig van súlyosabb. Hogy amikor azt hiszed, már szénné ámultad magad, és soha többet nem lepődsz meg egy korhű fodrászüzlet, benzinkút, vagy Maserati 250F láttán, akkor egyszerre csak:

    Kövess Instagramon és Facebookon, ott sűrűbb picike frissítések is vannak, például autók!

  • Hékás, hova lett az eső! #lejog2017karotta #goodwoodrevival #unionjack

    Nino Karotta (@karotta) által megosztott bejegyzés,

  • Goodwood nincs vészesen messze Lutontól, ahol leszálltunk. De van az a távolság, amit nem mérföldben, hanem őszhajszál/másodpercben mérnek, és olyanból azért akadt néhány.

    Nem tudom megvan-e nektek ott a kontinensen, hogy ezek az emberek itt kivétel nélkül az út bal oldalán hajtanak. Ráadásul, miközben arányaiban ugyanannyi balkezes brit él, mint magyar vagy indus, a britek az ügyetlenebbik kezükhöz szerelték a sebességváltót az autókban. Szívesen megkérdezném valamelyiktől, hogy miért, de sajnos épp nem tudom, mert esik az eső.

    Szóval ott tartottunk, hogy a lutoni reptér parkolójában állunk a mókásan pici MX-5 RF mellett, és nekem remeg mindkét alkarom. Az alkarremegés nem a félelem miatt van, vezettem én már itt, és azt is túléltük valahogy, inkább a 18 kilós, kerekek nélküli, kézben cipelendő táskám, és a tíz kiló körüli hátizsákom kétmérföldes sétáltatásától.

    Azért hoztunk ilyen táskát, mert arra jutottunk, hogy az MX-5 127 liternyi, de nem makulátlanul szabályos alakú és nyílású csomagtartója hatékonyabban pakolható a puha és fizikai erőszakkal amorfizálható csomagokkal. És milyen igazunk volt! Be is fért minden.

    És aztán kihajtottunk a forgalomba. És Úr Isten. Az aprócska roadsterünkben úgy cikáztunk a folyamatosan szembejövő kamionok lábai között, ahogy elveszett westie keresi a gazdáját a Váci utca forgatagában.

    Úgy állítottuk be a Wazét, hogy kerülje el az autópályákat, mert roadsterezni jöttünk, de arra nem számítottunk, hogy a brit vidéki utak némelyike olyan keskeny, hogy csak akkor férünk át rajta, ha egymás ölébe ülünk az autóban. Utunk tizedik percében megkarcoltam a bal hátsó felnit egy falusi szélességkorlátozás padkáján, ezzel végre kellő alapossággal bevéstem az agyamba (és a felniperembe), hogy meddig tart az autó, így remélhetőleg a továbbiakban nem kell fizikailag kitapintanom az út szélét.

    Aztán ránk esteledett. Aztán ki kellett mennünk az autópályákra is, mert nem értük volna el a szállást záróráig. Aztán a sötétben, az összevissza, ákombákom forgalomban elkezdett szakadni az eső. Csodálatos dolog MX-5-özni, tévéztem is róla eleget az utóbbi időben, de ilyen körülmények között annyira koncentrálni kellett, hogy hajókötéllé görcsösödtek a nyakizmaim.

    Ezzel kapcsolatban szakmai reveláción mentem keresztül: azok a vezetési segédletek, amiket odahaza első dolgom lett volna kikapcsolni, hirtelen a legjobb barátaim voltak. Nemhogy nem idegesített a holttérfigyelő, hanem végtelenül megnyugtató lett úgy sávot váltani, hogy tudtam, hogy rámcsipog, ha épp be akarnám gyűrni magunkat a zuhogó esőben egy nyerges alá, mert véletlen kiment a fejemből, hogy balra vagy jobbra van-e itt a gyorsabb sáv az autópályán. Hogy a sávelhagyás-figyelmeztetés derűsen emlékeztet, hogy ideális esetben Anna is az én sávomban utazik, nem abban a másikban, balra, ahol a teherautók mennek.

    Nem akartam piszkálni a kipörgésgátlót, csak örültem, hogy van, amikor ázott leveleken és vízátfolyásokon kóvályogtunk át a vak sötétben. Megszoktam és örültem a magától törlődő ablaknak, és mélyen, szenvedélyesen, rajongva szerettem az automata ledes távfényt. Akkora eszement menőség ismeretlen úton, random szembejövők (és melyik oldalon!) között szerencsétlenkedve mégis mindig jól látni, úgy, hogy nem kell kattogtatni, meg villogni, meg elfelejteni, és aztán szégyenkezni a vakítás miatt, hogy arra nincsenek is szavak.

    Szóval már jellemfejlődtem, pedig ez csak az első nap. Megvan, hogy milyen érzés, amikor a dévaj veretés helyett inkább csak életben maradni szeretne az ember, és hogy ebben a helyzetben tényleg rohadt sokat segítenek a modern autók. Ha arra gondolok, hogy hónapokig az volt a terv, hogy a 25 éves M3-mal nyomjuk le ugyanezt, vagy hogy 99 körül az apámtól kölcsönvett Saabbal meg is csináltam, ráadásul egyedül vezetve otthonról, térképpel navigálva, akkor lehetne akár szomorkodni is az emberiség elpuhulásán, de valójában simán csak több esélyünk lett életben maradni, és az nem sem okvetlenül hátrány.

    Éjjel érkeztünk, száraz, kiégett aggyal, de a sátrunkban a nyirkos ágyak közt gyönyörű, fáradt lázban égett (kissé talán hűvös színhőmérséklettel) a ledes petróleumlámpa a Union Jack-es dobozkán. Főztünk magunknak egy teát, aztán lefeküdtünk, hogy a ponyvát verő eső, a szél bubogása és a csilingelő sátorcipzárkák álomba húzzanak. Aztán reggel átdörgött az első Hurricane a tábor felett, és ideje volt felkelni, és kióvakodni. A sárba.

  • Azért is olyan nyomorult dolog a légiközlekedés, mert az egyes utasok

    • helytakarékossági okokból a legnagyobb és legmelegebb ruhadarabjaikat magukon viszik át, ami alatt megizzadnak
    • a vízálló bakancsukat húzzák fel, mert nem férne a kézipoggyászba, de aztán le kell venniük a robbanótalp-ellenőrzésénél a szekucsekken
    • már a taxiban úgy ülnek, hogy csurom víz a pólójuk, mert hosszú perceken át herkulesi küzdelemmel hemperegték zárttá az utazótáskájukat, amelyben így nagyobb a nyomás, mint egy McLaren MP4/4 égésterében kvalikörön

    Mindegyikben bűnös vagyok. Tizenhét napot fogunk tekeregni Angliában ketten, amihez eleve viszonylag sok cucc kell, ráadásul:

    • esni fog a rohadt eső
    • néha meg meleg lesz
    • kell három öltözék korhű jelmez a Goodwood Revivalre amiket nem igazán könnyű lapra szerelni és kompaktálni (rád nézek, rőtszín, fodros alsószoknya)
    • dokumentálom az egészet, ami miatt van nálam egy tonna akksi, gép és madzag
    • És mindezt egy 980 kilós, picike roadster csomagtartójába kéne végül berakni

    Itt egy amerikai asszony szívósan összehasonlító-tesztelte a versengő technikákat:

    És a legnagyobb kedvencem, a csőpostára optimalizált pólóhajtogatás, katonai stílusban:

     Az alapos felkészülést aztán közelíteni kellett a valósághoz. Fogtuk ezeket a cuccokat:

    Amikből ennyi csak a tartalomipar kelléktára (plusz az eszköz, amivel a kép maga készült):

    És addig káromkodtam, izzadtam és szenvedtem, amíg ez lett belőlük.

    Tá-dámm, és ezt már a taxiból írom, szóval simán lehet, hogy a gépet is elérjük, juhé.

    UPDATE: A Wizzair bármikor kisegíti az utast egy órácskányi késéssel, így van idő posztolgatni, szerkesztőkém!

  • Helló, a minap 40 lettem, és ennek örömére elmegyek Angliába. Mondd meg, hova, én elmondom, milyen volt. Azt kaptam magamtól ajándékba, hogy: 

    1: megnézhetem a Goodwood Revivalt

    És naponta hússzor elájulhatok. Jártam már ott hét éve, és azóta is állítom, hogy bárkinek, aki valaha sóhajtott fel autótól, a Revivalnél egyszerűen nincs feljebb. Csak azt nem értem, hogy hogy lehet, hogy nem Szent Péter a portás, mert minden egyéb tekintetben tökéletesen megfelel a mennyországról alkotott képemnek. 

    Befeküdne ön egy 69-es Ferrari prototípus alá? Parancsoljon. Megkóstolná egy Lotus 49 difiolaját? Már márthatja is bele az ujjbegyét az úr, mert itt minden box nyitott. A Revival egy hétvégényi kőkemény historic versenyzés a vidéki Anglia égő zöld gyepszőnyegén. 

    Olyan veteránok ölik egymást a pályán, melyek közül néhány többe kerül az egész Totalcarnál, hozzácsomagolva az Indexet, az irodaházat, továbbá a mellette álló parkolóházat, az összes benne álló autóval egyetemben. Ez nem is szimpla újságírói nagyotmondás: egy olyan szokványos versenybalesetben, mint a tavalyi az alábbi videón, csak a Ferrari 250 GTO tízmilliárd forint, és akkor a Cobrát nem számoltam. 

    De elég a freitamásizmusból, nem a felfoghatatlan vagyon a lényeg, hanem hogy a Revival úgy működik, hogy egy több hektáros területet körbevágnak egy hatalmas sniccerrel (schnitzerrel?), és visszaviszik az időben úgy 60 évet. Régiek az autók a versenypályán, régi a pálya maga, ami a világháborúban RAF légibázis volt, korhű ruhát visel a teljes személyzet, a résztvevők, a látogatók, korhűek a büfék, a food truckok, a vécék, még a helyi Tesco is archívban nyomja, beleértve az átcsomagolt termékkínálatot. 

    Tudom, hogy így leírva nem hiszed el, de ha ott vagy, se hiszed. Vagy ha mégis, akkor egyszer csak átdörög a fejed fölött egy Me 109-est kergető Spitfire, és azonnal leülsz a földre önvizsgálatot tartani. Ez lesz az első három nap.

     2: Goodwood után autóba pattanunk

    És bejárjunk Nagy Britanniát a bal alsó csücsöktől a jobb felsőig. Ezt a túrát úgy hívják, hogy LE JOG, ami a "Land's End to John O'Groats" rövidítése, ami lényegében a Battonyától Nemesmedvesig* angol megfelelője, vagyis az ország két átellenes csücskén található helységek neve. 

    *Y és Z generácós olvasóinknak: a rendszerváltás előtt úgy tanították a történelmet, hogy II. vh. vége felé a nácikat és a nyilasokat kiverő, majd az országot helyettük 45 évre megszálló szovjetek felszabadítottak minket. A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg kelet felől Battonyánál lépett Magyarország területére, és Nemesmedvesről füstölte ki utoljára a németeket 1945 április 4-én, utóbbiról szóljon az ének úttörőnyakkendőben az iskolaudvaron.

    És most jön a java! A két hét alatt úgy szeretnénk körbejárni Angliát, hogy érintsük az autóbuzéria szempontjából legfontosabb kegyhelyek jelentős részét. És hogy ne egyszerűen az legyen, hogy a tévés majom nyaral egy jót, ezért a gyakorlat célja az, hogy közösen szedjük össze ezt a listát, ami térképes formában, útvonallal és tapasztalatokkal egyetemben itt marad majd az internet betiltásáig vagy a robotok hatalomátvételéig, attól függ, melyik jön előbb. És így ha jövőre te is szeretnél menni, csak visszajössz ide, és már benne is vagy a tutiban.

    Szóval, internet, drága olvasók, legendás magyar diaszpóra, második legnagyobb városunk, London, gyűrd fel az ujjad, és írd meg kommentben, hova menjünk. Mi rendszerezzük, felpakoljuk a térképre a javát, és aztán beszámolunk mindenről itt.

    Továbbá kövessétek ezt az örökké frissülő cikket, mert ide kerül a tartalom alaposabbja, és/vagy az én Facebook-oldalamat, ahova meg naponta szaladnak majd fel a valós idejű apróságok.  Azért nem a TC-ére, hogy ne rakjuk tele az újság felületét egy másik ország párhuzamos valóságával. Állítólag esni fog, juhé!

    Gyere hozzászólni, programot, látnivalót, csodaszép utat ajánlani erre az ugróhivatkozásra!